Az egyes országok eredményeit németül és az adott ország nyelvén olvashatják.

    A mások tekintete

    Az igazság mindig a külső szemlélő szemében lakik: mit tanulhatnak a németek magukról, ha egyszer szomszédaik látószögéből veszik szemügyre országukat. Szöveg: Eckhard Fuhr (DIE WELT)

    A Goethe Intézet immár hatvan éve foglalkozik azzal, hogy egy demokratikus, világra nyitott, kulturálisan pezsgő Németország képét terjessze szerte a nagyvilágban, most pedig 18 európai országban azt tudakolta, hogy mint látják kívülről Németországot. Aki a mindennapi közelség miatt elvesztette fogékonyságát saját országának szépsége iránt, annak érdemes egyszer így is, a kívülről ráirányuló tekintetek tükrében szemügyre vennie.

    Kicsit olyan ez a Németország, mint nem is erről a világról volna. Fényes páros kormányozza: Johann Wolfgang von Goethe és Angela Merkel. A nagy többség szerint ők ketten a „legjelentősebb németek“. Szellem és hatalom végre kibékült, sőt egyenesen nászra lépett. A fényes páros többnyire egy loboncos hajú és bozontos bajszú zseni, Albert Einstein társaságában mutatkozik. A reformáció atyja, Martin Luther ugyancsak ott van szűkebb kíséretükben. Tovább tágítva a kört, Beethoven és Bismarck, Bach, Willy Brandt és Adenauer adnak arcot és hangot a nemzetnek. És, igen, valamelyik zugban ott lapul még Adolf Hitler is, ékesen példázva, hogy végzetes módon is lehet jelentőségre szert tenni.

    A német szellem bűvös erdejében

    A Goethe Intézet tudakolta azt is, hogy melyik a legjobb német könyv, a legjobb film, a – figyeljünk a finom különbségre – legszebb zenemű és a legjelentősebb épület. Goethe „Faust“-ja, Günter Grass „Bádogdob“-ja és a Grimm testvérek meséi – ezek tehát „a“ német könyvek. Aki elolvassa őket, a német szellem bűvös erdejének mélyére jutott. Zeneileg ugyanitt igencsak különböző „kilencesek“ adják meg a taktust: Beethoven IX. szimfóniája és Nena 99 luftballonja. Ha ezek elhangzottak, a slágerlista harmadik helyén, a romantikus érzés mélyeiből a Holdfény-szonáta szólal meg halkan és vigasztalóan.

    És helyileg hová köthető a költői és zenei hangok eme Németországa? Berlinhez. Ez a város ad helyszínt a három legtöbbre tartott német filmnek („Mások élete“, „Goodbye Lenin“, „Berlin felett az ég“). S ami még fontosabb: a legjelentősebb épületek sorát a Brandenburgi-kapu vezeti. A német történelemnek pedig a Berlini Fal leomlása a legfontosabb eseménye – megelőzi mind a II. világháborút, mind a reformációt.

    Szegény, szegény savanyú káposzta

    Van-e kivetnivaló Németországban? A „Mi az, ami egyáltalán nem tetszik Önnek Németországban?“ kérdésre adott válaszok azért sebet ütnek a német patrióta szívén. És itt ne azokra a jellemvonásokra gondoljunk, amelyeket rendre a németeknek szoktak tulajdonítani, mint amilyen az arrogancia, a pedantéria vagy a hiányos spontaneitás. Nem ezek fájnak; ezekkel még együtt tudnánk élni.

    Ellenben határozott tiltakozást vált ki bennünk az a tény, hogy a nem tetsző dolgok listáját a német konyha vezeti. Németország az elmúlt években egyetlen más területen sem találta meg és fedezte fel újra olyan lelkesen rejtett vagy eltemetett kvalitásait, mint éppen a szakácsművészet területén. Mai séfjeink mi mindent nem varázsolnak káposztából meg céklából, kolbászból és kocsonyából, vagy akár még savanyú káposztából is! A német konyha és a híre – e kettő bizony köszönő viszonyban sincs egymással. A Goethe Intézet előtt itt széles munkaterep nyílik meg, amelyet eddig, úgy látszik, bűnösen elhanyagoltak.

    Karl Marx, Karl May és a német tipli

    Ha megnézzük az országonkénti eredményeket, meglepődve állapítjuk meg, hogy Franciaország és Fehér-Oroszország, Anglia és Lettország Németország-képe között milyen csekély az ingadozás. Egy-egy kivétel magától értetődő, mint például, hogy a görögöknél Angela Merkel nem első vagy második helyen áll a legjelentősebb személyiségek között, hanem jóval hátrébb található meg, sőt még a nem tetsző dolgok listáján is felbukkan. A görögök önfejűsége egyébként abban is megmutatkozik, hogy azon kevés európai országok közé tartoznak, ahol Karl Marx még jelent valamit. Rajtuk kívül már csak az olaszoknál játszik szerepet, itt hetedik a legjelentősebb személyiségek között.

    Egyik-másik kis nemzet meglepő színnel gazdagítja az európai Németország-képet. Vegyük például Lettországot. Egy ottani megkérdezett a forradalmi német találmányok, a könyvnyomtatás, az automobil és a számítógép ellenére sem feledkezett meg egy apró műszaki újításról: a legfontosabb német találmány szerinte „kétségkívül a tipli“.

    Ami a letteknek a tipli, az a szlovákoknak Karl May. A tíz legjelentősebb személy vagy a tíz legjobb könyv közé ugyan náluk sem jutott be. A filmeknél azonban Harald Reinl Winnetou-megfilmesítései (Lex Barkerrel és Pierre Brice-szal a főszerepben) a harmadik helyet érdemelték ki, a „Goodbye Lenin“ és a „Mások élete“ után. Nem is baj, ha emlékeztetnek minket arra, hogy a német film már jóval az új német film előtt is létezett, ráadásul egészen sikeres tudott lenni.

    A mások tekintete

    Az ember így az idegen, a vendég, a látogató barátságos szemével nézi, és rajta keresztül újra megismeri és megszereti öreg szülőhazáját. Mondhatnánk persze, hogy a megkérdezettek, akik részt vettek a Goethe Intézet felmérésében, eleve bizonyos rokonszenvvel, de legalábbis átlag feletti érdeklődéssel viseltetnek Németország iránt. De mi értelme firtatni, hogy mennyire reprezentatív ez a felmérés, és mennyire használható a tapasztalati hozadéka? A Goethe Intézet mégsem empirikus szociológiai kutatásokra szakosodott. A felmérés és eredménye mindenekelőtt eszköz lehet ahhoz, hogy párbeszédre és elgondolkodásra serkentsen Németországról – mégpedig Németországban is. E felmérés fényében némi felhőtlenség költözhet a németek ingerült, feszült, könnyen zavarba hozható önértékelésébe. Németország szebben ragyog, mint ahogy azt a németek sejtik és tudják.

    --
    Ez a szöveg a WELT AM SONNTAG 2011. május 1-i számában megjelent cikk rövidített változata. A teljes cikk itt olvasható.