film

Christian Petzoldot, aki egy német kisvárosban nőtt fel, leginkább ez a vidéki, kisvárosi „köztes” Németország érdekli. Filmjei rendkívül pontos képet mutatnak az országról, ahogy legújabb, Jerichow című műve is.

Ha meg kellene határoznunk, mi teszi Petzold filmjeit különlegessé, a válasz ez lenne: az, hogy mindenki másnál pontosabb képet rajzol Németországról. Hogy egyenesen az az érzésünk, ha valaki száz év múlva tudni szeretné majd, milyen volt ez az ország az évezred kezdetén, csak meg kell néznie A belső biztonság (Die innere Sicherheit), vagy a Kísértetek (Gespenster), a Yella vagy a Jerichow című filmet. S bizonyára ez az oka annak is, hogy Petzold az egyetlen német rendező, akinek inden filmje szerepelt valamely neves fesztiválon, hol Berlinben, hol Velencében. Az ő filmjei ugyanis minden más filmnél határozottabban tudósítanak a németországi viszonyokról.

Saját nézőpontból szemlélni a világot

Talán emiatt fontos, hogy Petzold honnan származik: 1960-ban született az észak-rajna-vesztfáliai Hildenben, és a szomszédos Haan városkában nőtt fel. Ez a két kisváros Düsseldorf és Solingen között helyezkedik el, Petzold saját szavaival: „egy kispolgári „köztes-Németország”: települések, sorházak, alvóvárosok, elektromos kapcsolószekrények, egy tó a városi könyvtár mellett, ahol esténként néhány sörrel kiültünk a padra, és történeteket meséltünk egymásnak”. Petzoldot mindig is foglalkoztatta, mi a jelentősége ennek, hogy itt töltötte a fiatalságát, és innen indult el, hogy saját nézőpontjából szemlélje a világot és az életet.

Húsz évesen Berlinbe költözött, ahol a Német Film- és Televíziós Akadémián (dffb) tanult. Tanulmányait a Pilótanők (Pilotinnen) című tévéfilmjével zárta 1994-ben. Ha akkoriban ezt a filmet nem csak a tévében mutatták volna be, már akkor kitűnt volna, milyen kivételes tehetségű rendező Petzold. A filmben két különböző korú parfüm-ügynöknő próbálja olcsó szállodák, autópálya-pihenőhelyek és kisvárosi drogériák között ingázva megőrizni álmait. Újdonság volt, hogy a film nem a mindennapi megerőltető munkájukra fókuszált, hanem azokra a viszonyokra volt kíváncsi, melyeket a német mozifilmek általában csak elmosódottan ábrázolnak. S ugyanilyen újdonság volt, hogy két további tévéfilm után – Cuba Libre, Tolvaj kurva (Beischlafdiebin) – Petzoldnak sikerült átváltania a mozira, és A belső biztonság című filmjét meghívták a Velencei Filmfesztiválra.

A terrorizmus kísértete

Mindez 2000-ben történt. Ennek a filmnek zseniális módon sikerült hidat vernie az Új Német Film, (mely a hetvenes években nem csinált titkot belőle, hogy szimpatizál az RAF-al) és a terrorizmusra már történelemként tekintő jelen között. A belső biztonság egy hajdani  terrorista párról szól, akik Portugáliában bujkálnak. A történet a lányuk szemszögéből mutatja be őket, aki csak arra vágyik, hogy élhesse a tinik normális életét. A német filmesek új generációjában Petzold volt az első, aki óvatoskodó pályatársaival ellentétben néven nevezte a terrorizmus kísértetét. Ez a kísértet egy olyan történetben bukkan fel, melynek hősei a német örökség és az új millennium korának német valósága között keresik hazájukat. 

Ezt követő tévéfilmjében, a Halott emberben (Toter Mann) Petzold Helmut Käutner feledésbe merült mesterművéhez, A hidak alatt (Unter den Brücken) című filmhez nyúlt vissza, mely az utolsó előtti háborús évben egyfajta menekülési kísérlet volt a náci valóságból a költői realizmusba. Ez volt Petzold első filmje, melynek Nina Hoss a főszereplője, aki ettől kezdve a rendező múzsája lett.

Ő a főszereplő a Wolfsburg-ban is: itt a fiát halálra gázoló férfit keresi. De Petzoldnál a dráma sohasem fontosabb, mint a helyszín – emiatt hárította el, hogy az anyagi támogatás érdekében Ingolstadtba helyezze át a történetet. Őt ugyanis kifejezetten Wolfsburg érdekelte: a lombikváros, a rajztábla-építészet, ami megpróbálja egyenformába önteni a mindennapokat, melyek azonban – például egy tragikus baleset következtében – kisiklanak a tervezők keze közül.

Otthontalan kísértetek

A „köztes” ország, melyet Petzold megpróbál megfejteni, nem csupán merész gondolatkísérlet, hanem a német realitás része, mely ugyanúgy jellemzi az országot, mint  közismert látványosságai. Ám mivel ott állítólag semmi látnivaló nem akad, a mozifilmek nem tartják ábrázolásra érdemesnek – egyedül Petzold érzi otthon magát ebben a „köztes“ országban, mely ideális mozgásteret nyújt otthontalan kísértetei számára.

Mint például a Kísértetek című filmben, ahol a Potsdamer Platz kulisszaszerű épületei nyújtanak valószerűtlen otthont a két főszereplő lánynak. Vagy a Yellában, ahol az elnéptelenedett Kelet-Németország és az anonim szálloda- és irodaépületek adnak nem evilági otthont egy nőnek. Vagy éppen a Jerichow-ban, ahol Visconti Megszállottság-ának története játszódik le újra a prignitzi kiüresedett tájakon, az imbiszbódék között a Keleti-tenger strandján. Ismét Nina Hoss játssza a nőt, aki sötét múltja elől egy idősebb török kisvállalkozóval kötött házasságba menekül, de beleszeret egy fiatalabb férfiba, akit rávesz egy gyilkosságra. A szenvedélyek drámája – ám ha figyelmesebben szemléljük, ráébredünk, hogy a valódi történetet a táj meséli el, a Berlin és a Keleti-tenger között elterülő szélfútta prignitzi táj.

Így rója köreit Christian Petzold Németországban, melyet egyedülálló gyengédséggel lát és láttat – miközben filmjeiben újra és újra élet és halál kérdéseit vizsgálja.