könyvajánló olvasóinktól

Amikor Frederick Obertin 1769 körül elhatározta, hogy Mária Terézia hívására elhagyja hazáját, Lotaringiát, ő is, mint sok ezer társa, éhezett és szenvedett. A reménytől lelkesülten, hogy az új hazában, a (korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó) ma romániai Bánátban új életet kezdhet, honfitársaihoz hasonlóan vállalta a fáradságos és veszélyes utat a Dunán, hogy eljusson az idegen földre. Egyszerre volt idegen és taszító ez a környezet , mindenütt csak sár és pusztaság. Azt, hogy az összesen három költözési hullám során az első bevándorlókra a halál , második csoportjukra az ínség várt, és csak a harmadik talált megélhetést, az Obertinek történetén keresztül szemlélteti a szerző. Ugyan Jakob Obertin, a nemzetség utolsó sarjának apja, csak beházasodott ebbe a családba, tettereje, kitartása, szigora, amelyek hatalmas gazdagsághoz juttatták, méltó utódjává teszi annak a Caspar Aubertinnek, akinek a harmincéves háborúban való részvételéről és újrakezdéséről még a 20. században is legendákat meséltek.

Az úgynevezett Duna menti svábok sorsa kétségtelenül a történelem furcsaságai közé tartozik: a 17. században egész csoportok vonulnak kelet felé, és három évszázaddal később ugyanez a vándorlás ismétlődik meg, de most keletről vissza nyugatra. Míg történészek és geográfusok elemzik a folyamatot, Catalin Dorian Florescu az emberi lélek mélységeit kutatja, és Goethe versének „Ó emberi lélek! / Hogy hasonlítsz a vízhez, / Oh emberi végzet!/ Hogy hasonlítsz a szélhez!” (Szellemek éneke a vizek felett, ford. Dóczi Lajos) prózai megfelelőjére lel.

Szerelem, árulás, éhség, irigység és gyűlölet azok a hajtóerők, amelyek hőseinket hol tetterőssé és szenvedélyessé, hol pedig passzívvá és rezignálttá teszik. Mindezen lelkiállapotok okozója a föld, és nem tévednénk, ha a főhőst látnánk benne. Elűzi az embereket, hogy később még erősebben kösse magához őket. Táplálja és hagyja éhen halni, birtoklása gyűlöletet és irigységet ébreszt, élőknek és holtaknak ad nyugvóhelyet vagy tagadja meg tőlük azt. Ezzel a képpel zárul a regény is: Jakob és Jacob Obertin, apa és fiú, leteszik matracaikat a puszta földre (ezúttal Románia déli részén, a Baragan kietlen pusztaságában), és a fiú a teljes vigasztalanságban és kilátástalanságban előhozakodik új tervével: „Építek magunknak egy házat a világ végén.” (403. o.) Hogy ezt Jacob ironikusan gondolja-e, vagy valóban ebben látja életcélját, nem derül ki. Mint ahogyan arra a kérdésre sem kapunk választ, hogy némelyeknek miért nem sikerül megvetniük a lábukat ezen a földön.

Számomra a regénynek van azonban egy személyes vonatkozása is: Frederick Obertinben egyik ősömet látom, aki ugyan nem Lotaringiából, hanem Vesztfáliából költözött a bánáti pusztába. És ha az „1766. május 22.” bejegyzés eddig csak azt a dátumot jelentette, amikor családom első áttelepülői átutaztak Bécsen, akkor az most Catalin Dorian Florescunak köszönhetően testet és formát öltött.

A Jacob beschließt zu lieben c. könyvével a Svájcban élő román szerző a sok Frederick Obertin valamennyi utódjának visszaadta a saját családtörténét. Köszönjük, Catalin Dorian Florescu!