képzőművészet

2009 márciusa óta Philipp Oswalt építész és publicista irányítja a Bauhaus Dessau Alapítvány munkáját. Az új igazgatót a Bauhaus-mítoszról, a pedagógiai munkáról és értékálló elképzelésekről kérdeztük.

Oswalt úr! Mire épül a Bauhaus-mítosz? Mi volt az az elképzelés, mi volt az a koncepció, amely ezt az interdiszciplináris – képzőművészeti, formatervezési és építészeti – iskolát az 1920-as években a „modern kor német laboratóriumává“ tette?

A mítosz már a Bauhaus idején működni kezdett: már az 1920-as években világszerte híre ment, hogy van itt egy rendkívül sikeres kulturális projekt. Ez nemcsak a Bauhaus-munkák minőségének volt betudható, de az iskola célirányos önreklámozásának is. A bauhausosok már az elejétől fogva igen céltudatosan törekedtek arra, hogy megnyerjék maguknak a nagynyilvánosság figyelmét. Emögött nemcsak az ott alkotó művészek és formatervezők érvényesülni akarása bújt meg. A jó közönségmunka sokkal inkább az iskola helytállásának nélkülözhetetlen aktusa volt, mert csak így lehetett szavatolni egy olyan intézmény túlélését, amely alapítása óta politikai támadásoknak volt kitéve jobb oldalról. Először Weimarból kellett elköltöznie a Bauhausnak, aztán Dessauból is, mígnem a nácik 1933-ban a berlini iskolát is bezárták.
A története predesztinálta 1945 után a Bauhaust arra, hogy a liberális, haladó Németország mintapéldájává stilizálják, s ekképp fontos szerepet kapjon Nyugat-Németország identitásának formálódásában.
Kelet-Németországban némi késéssel ment végbe a recepció. Az NDK első éveiben ugyan komoly kísérletek történtek a Bauhaus-hagyomány újjáélesztésére, ezeknek azonban a sztálinizmus véget vetett. A fokozatos újra-felfedezés az 1960-as és 1970-es években történt meg.

Ön szerint ma hogyan lehet újra termékennyé tenni a Bauhaus elképzeléseit?

Mindenekelőtt három olyan elképzelés fontos nekem, amelyeken a Bauhaus maradandó hatása alapszik. Az első az interdiszciplinaritás, az elszántság, hogy a legkülönbözőbb műfajokat egyesítsék egy fedél alatt. A Bauhaus számos formában törekedett a határok felszámolására –az avantgárd és a hétköznapi használat között éppúgy, mint a legkülönbözőbb munkaterületek között: képzőművészek házat építettek, építészek repülőgépet konstruáltak. A Bauhaus lényeges innovációi közül számos éppen a műfajok ilyetén ötvöződéséből született meg.
A második pont az alkotótevékenység társadalmi orientáltsága, vagyis az az igény, hogy művészi megformálással javítsák a társadalom életfeltételeit. A harmadik fő elem a készség, hogy radikálisan újragondoljanak mindent, hogy szakítsanak a szokásokkal. A Bauhausban a lehetőségek elképesztő tömegét hozták felszínre hihetetlenül rövid idő alatt. Ennyi kísérletezőkedv és -késztetés ebben a formában azóta sem találkozott egy helyen.

Hogyan gondolja ezeknek az elképzeléseknek a konkrét valóra váltását? Melyek a legfontosabb kérdések ezzel kapcsolatosan?

Tisztázzunk valamit: a Bauhaus Dessau Alapítvány a Bauhaus legnagyobb utódintézménye – de nem a Bauhaus! A legkülönbözőbb okokból nem. Mi már nem vagyunk képzőművészeti főiskola, amely kora legjobb koponyáit állítja a formateremtés szolgálatába. De közrejátszanak itt még más tényezők is: Dessau-Anhalt az 1920-as évek Szilícium-völgye volt, és globálisan vezető csúcstechnológiai régióként fontos környezet a Bauhaus számára.
Mi más intézmény vagyunk, amely egészen másmilyen feltételek mellett végzi a munkáját. Szász-Anhalt zömében iparát vesztett, leépülő régió, ahol az egykori helyzet nem reprodukálható. A Bauhaus Dessau Alapítvány ezért ma döntően tudományos tevékenységet folytat. Kutatás és formateremtés metszéspontján dolgozunk, és két alapvető feladatunk van: a történelmi örökség ápolása és továbbadása, valamint a Bauhaus eszméinek továbbírása napjaink témáival, projektjeivel és kérdésfelvetéseivel. Korunk alighanem legégetőbb témája a klímaváltozás. Hogyan kell tovább alakítanunk környezetünket, hogy választ találjunk az éghajlati katasztrófára? A Bauhaus módszerei és elképzelései kiválóan adaptálhatók erre a kérdésre, mit sem vesztettek aktualitásukból.

Meg tudná magyarázni nekünk a klímaváltozás témáján, hogy miként szeretne társadalmi változásokat beindítani?

Kutatók, technikusok, mérnökök és tudósok a legkülönbözőbb részterületeken foglalkoznak a témával, a szélesebb nyilvánosság ebből azonban nem sokat lát. A szakemberek pedig inkább résztudással bírnak, összképpel nem. Nekünk mint pedagógiai intézménynek éppen az lehet az egyik feladatunk, hogy a meglévő tudást összegyűjtsük, szemléletessé tegyük, és közvetítsük.
A társadalmi változások alapvető reflexiókra és a tudat lassú, de biztos változására épülnek. Azt hiszem, hogy a Bauhaus Alapítvány tevékenyen hozzájárulhat ehhez.

Például a pénzügyi piac (és válsága) és az építészet közötti összefüggéseket illetőleg. Novemberben szimpóziumot rendez a témáról az alapítvány, mégpedig az Ön elnökletével. Miért olyan fontos Önnek, hogy az építészeti diskurzusba beemelje a politikát és a gazdaságot?

Mert ezek a szempontok ma teljesen háttérbe szorulnak, és emiatt rengeteg olyan építészeti koncepcióval találkozunk, amelyek minden relevanciát nélkülöznek. Azon ugyanis szinte senki nem gondolkodik el, hogy ezeket a koncepciókat hogyan lehetne valóra váltani. Ez a szemlélet, amely öntörvényű műfajnak tekinti az építészetet, a posztmodern öröksége – egyszersmind a szakma végzetes önkorlátozása, mert kivonja magát a leghúsbavágóbb kérdések feltevése alól.
A történelmi Bauhaus gyönyörűen szemlélteti, hogy a klasszikus modern mozgalma nem lett volna lehetséges politikai és gazdasági innovációk nélkül: az új finanszírozási modellek felkutatása és kidolgozása, a szövetkezet-alapítások, a települések építészeti megbízóként játszott szerepe – ez mind-mind kellett ahhoz, hogy az új építészet kibontakozhasson.

Ha majd véget ér a megbízatása, hogyan szeretné megvonni Bauhaus-főnökként nyújtott teljesítménye mérlegét?

Hisz épp csak most kezdtem el a főnökséget! Az biztos, hogy az alapítvány eddigi munkájához képest többet szeretnék foglalkozni a történelmi örökséggel és továbbadásával. A Bauhaus elképzeléseiben példásan ötvöződik a társadalmi elkötelezettség és a kulturális innováció, s ez adja jelentőségüket. Ezt az örökséget szeretném életben tartani.