Médiaművészet Németországban

Time Is On My Side – az idő szerepe a médiaművészetben

Az angol nyelvterületen szívesen használt „Time Based Arts” kifejezés arra utal, hogy az időnek a médiaművészet számos megnyilvánulásában éppen olyan kiemelkedő szerep jut, mint a filmben, a színházban és a zenében.

Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív. Az évtizedek múlásával és kultúráról kultúrára ennek megfelelően változik az az időben mérhető figyelemspektrum is, amelyet a közönség hajlandó egy kortárs műalkotásra szánni.

Az 1960-as évek strukturalista és pszichedelikus kísérleti filmjei különösen hosszú, esetenként órákig tartó beállításokkal és filmnyelvi újításokkal sokkolták a nagyérdeműt. Erre talán Andy Warhol nyolcórás kísérleti filmje, az 1964-es Empire a leghíresebb példa, de ugyanígy említhetnénk a műfaj kanadai tekintélyét, Michael Snow-t is. Snow egyik legnagyobb hatású filmjében, az 1967-es Wavelength-ben 45 perces zoommal pásztáz végig egyetlen teret – igaz, hogy ezt az optikai térbejárást több vágás és visszaugrás szakítja meg. A drogok időészlelésre gyakorolt hatása az 1960-as években éppúgy szerepet játszhatott e kompozíciók toleráns befogadásában, mint az ázsiai meditációs technikák akkor újnak számító hulláma. E filmek dramaturgiája ténylegesen nem a klasszikus arisztotelészi szerkezet, a hármas tagolás szerint működik – ahogyan azt a narratív filmekből ismerjük –, hanem a szemlélődés repetitív és meditatív mozzanatából táplálkozik.

Gyorsított képek mindenkinek, akinek nincs ideje

Az elmúlt harminc év alatt viharos ütemben változott a figyelem átlagos időtartama – olyannyira, hogy a képek gyorsulásáról beszélhetünk. Az átlagos nyugati kiállításlátogató esetében ma körülberül öt percig tart ez a figyelem. Egyebek közt ez az oka annak, hogy a videoinstallációk készítői előszeretettel választanak rövid loopformátumokat.

A hollywoodi játékfilmek átlagos vágási frekvenciája ugyancsak közel a kétszeresére nőtt az 1940-es évektől máig. Míg a régi játékfilmekben átlagosan nyolc-tíz percig tartott egy-egy beállítás, ma már csak négy-öt perc ez az idő. Ebben aligha a képkockákból készített kísérleti montázsok hatása érhető tetten – mint amilyenekkel a műfaj osztrák veteránja, Kurt Kren operált a hatvanas években –, nagyobb szerep juthatott az 1980-as években létrejött, úgynevezett MTV-esztétikának, amely egyre gyakrabban élt a gyors montázsok eszközével.

Ezt a változást sommázta Michael Snow, amikor 2003-ban DVD-n adta közre klasszikusa, a Wavelength 15 percre rövidített változatát, mégpedig ezzel a címmel: „WVLNT – Wavelength For Those Who Don't Have the Time“, vagyis ’Hullámhossz azoknak, akiknek nincs idejük’.

A lehető leglassabban – tudatos lassúság

A YouTube klipkultúrája, no meg a modern számítógépek és számos weboldal információs rétegek sokaságából felépülő struktúrája ugyancsak a befogadás gyorsulását segíti. Ezzel megy szembe a tudatos lassúság mozgalma, amely részint már át sem élhető szakaszokra nyújtja az időtartamot.

A zenei hosszútávfutás egyik úttörő projektje a kísérleti zene nagymesterének, John Cage-nek a nevéhez fűződik. 1987-ben komponált művét, amely az Organ2/ASLAP (As Slow As Possible) címet viseli, 2001. szeptember 5. óta adják elő a szász-anhalti Halberstadt Szent Burchard-templomának orgonáján. A világ eme leghosszabb orgonaművének „eljátszására” 639 évre lesz szükség. Az eredetileg mindössze 29 perces opusz felduzzasztott változatának időtartama az eredeti, Nicolaus Faber által 1361-ben épített hangszer elkészítésére utal. Cage művének a terv szerint ugyanis éppen 639 évvel később, 2000-ben kellett volna megszólalnia – ezt a határidőt aztán nem sikerült tartani. A projekt honlapján megtudhatjuk a hangváltás időpontjait, amelyekre 2013-ig évente kerül sor. Azután már kicsit több türelemre lesz szükségünk, mert a következő váltásra 2020-ig kell várnunk.

1999. december 31. óta az előadás időtartamát illetőleg már vetélytársa is támadt Cage orgonaművének. Jem Finer angol komponista és előadóművész Longplayer című darabja hangtál-hangokra épül, és emberi közreműködéssel, de számítógéppel is előadható. A kompozíciót, amely 2999-ben ér véget, a világ négy pontján – a londoni Trinity Buoy Wharf világítótornyában, az Alexandriai Könyvtárban, az ausztráliai Brisbane Museumban és a Long Now Foundation San Francisco-i múzeumában –, valamint a világhálón követhetjük figyelemmel.

Ha mi nem is, utódaink tehát addigra megtudhatják, hogy melyik lesz a világ leghosszabb zenei előadása – már ha lesz még akkor világ.

A jelentől a jövőig

Paolo Cirio, Alessandro Ludovico és Übermorgen.com szubverzív netprojektje, a Google will Eat Itself (GWEI) kicsit még ennél is több időt vesz igénybe. A hálóművészek és –aktivisták a Google reklámhirdetéseire irányuló, automatizált egérkattintásokkal termelnek profitot, amelyek aztán megint csak automatikusan Google-részvényekké ültetődnek át. A Google konszern a projekt honlapja szerint 202.345.117 év múlva kerül át a köz tulajdonába.

Christin Lahrnak nem kell ilyen sok idő, hogy a pénzügyi válság kezelésére szánt adományát eljuttassa a német pénzügyi tárcának. A német képzőművész 2009 óta 1 centenként utalja át Karl Marx alapművét, A tőkét, mégpedig minden centtel 108 karaktert. A pénzügyi szakemberek ilymód kábé 43 év múlva végezhetnek az olvasással.

Az imént említett San Francisco-i alapítvány, az 1996-ban létrehozott Long Now Foundation a fenntarthatóságot tűzte zászlajára. Texasban épített mechanikus órájukkal, amelynek harangjátéka állandóan módosul, és csak 10.000 év múlva ismétlődik meg, a jövőért viselt felelősségre akarnak figyelmeztetni. Projektjükkel tehát a rohanás és rövidtávú gondolkodás tendenciája ellen mozgósítanak, amelyet modern technológiáink, rövid választási ciklusaink és a piac által hajtott kapitalizmus idéztek elő.

A berlini Transmediale.10 a San Francisco-i alapítvány munkájától ihletve, a Sosolimited nevű művészcsoportosulással és a Longplayer Trusttal együttműködve hívta életre izgalmas dialógus-sorozatát: e Futurity Long Conversation keretében 21 képzőművész, formatervező, teoretikus, újságíró és médiaaktivista folytatott párbeszédet a tünékeny jelen, a most és a jövő fogalmáról – igaz, hogy az egész sorozathoz viszonylag röpke idő, mindössze nyolc óra állt rendelkezésre.

Peter Zorn
filmrendező, producer és médiaművészeti kurátor, a Szász-Anhalt-i Werkleitz-Zentrum für Medienkunst társalapítója és elnöke, a Werkleitz Biennálé és Fesztivál elnökségi tagja, és Werkleitz Professional Media Master Class valamint a European Media Art Network iniciátora (www.werkleitz.de).

Fordította: Adamik Lajos

Copyright: Goethe-Institut, online szerkesztőség
2011. augusztus

kapcsolódó linkek

Német képzőművészet

Cikkek és linkek kiemelt témakörökben

Médiaművészet Németországban

történet, irányzatok, alkotók, intézmények

Rezidenciaprogramok

rövid ismertetők és pályázási tudnivalók képzőművészeknek