könyvtárügy

Az új, internetalapú információs világ nem csak a „digitális bevándorlókat“ állítja nagy kihívások elé. A nagy hagyományokkal rendelkező intézményeknek is újra ki kell találniuk magukat – kiváltképp, ha az általuk kezelt „nyersanyag“ – mint például a könyvtárak esetében – mindig is az információ és a tudás volt.

Az 1990 körül születettek, tehát a ma felnőtté váló emberek nemzedékének már nincs tudatos emléke a mobiltelefon és internet nélküli világról. Egyes szociológusok ezeket az embereket „digitális bennszülötteknek“, az új, digitális világ „őslakosainak“ nevezik, akiknek a szemében az idősebbek szükségképpen „digitális bevándorlóknak“ számítanak. Az internethálózattal rendelkező, jómódú társadalmakban, de gyorsan növekvő mértékben olyan országokban is, mint Kína és India, a lakosság egy kattintással több információhoz jut, mint bármikor valaha is. Az információk felhasználói ugyanakkor egyre aktívabb szerepet vállalnak az elektronikus kommunikációban.

Soha nem volt ilyen könnyű másokat elérni, bőséges információkat egymás közt ad hoc kicserélni, idő- és helykorlátozás nélkül egymást tájékoztatni az aktuális eseményekről vagy együttműködni. Az internet ezekkel az új lehetőségekkel a könyvtárak számára is nagy kihívást jelent.

Gyarapodó online katalógusok

Sok könyvtárnak már az 1990-es években volt online katalógusa, de akkor még többnyire nehezen használható monolitokról volt szó. Az asszociatív felfedezés vagy az izgalmas „kutakodás“ a virtuális polcon nem volt cél; a katalógust a mindenkori intézmény médiaállományának szöveges, zárt jegyzékeként állították össze. Ez a koncepció ma már nem illik egy olyan információs környezetbe, amelyben a katalogizált információforrások területéről sok érdekes információ (és egyre gyakrabban maguk az említett információforrások is) online hozzáférhetők.

Sok online katalógusban ma már például a digitalizált könyvek és cd-k borítójának a fotóját is közlik. Cikkeket találunk a sok-sok internet-felhasználó együttműködésével létrejött szabad lexikonból, a Wikipédiából, amelyekben megemlítik a katalogizált könyvet. Azt is feltüntetik esetleg, hogy a tömeges digitalizálás programjai, mint például a Google Books online hozzáférhetővé tették-e már a könyv teljes szövegét vagy annak egyes részeit. Sok ilyen újszerű információforrás kapcsolható a katalógushoz, aminek következtében láthatóvá és egy kattintással elérhetővé válnak további, a katalógusban lévő más könyvekkel kapcsolatos tartalmi vonatkozások.

Az online katalógusok forradalmasításának középpontjában az aktív információ-felhasználó áll. A felhasználók számára magától értetődővé válik, hogy saját irodalomjegyzéket és címszavakat fektethessenek fel, sőt akár a talált cím pdf-másolatát maguk kezelhessék – mégpedig akadály nélkül, és leginkább ott, ahol az információforrást találják. Ezek a lelőhelyek természetesen mindenekelőtt a saját számítógépek és az internet. A katalógusok és más könyvtári adatbankrendszerek ennek következtében nemcsak a talált információforrások puszta megtekintését támogatják mind gyakrabban, hanem az információkat felhasználók integrált virtuális munkapadjává is válnak.

Az információkat egy kattintással listává alakíthatjuk, címkézhetjük (azaz ad hoc címszavazhatjuk) és más információs rendszerekbe exportálhatjuk vagy onnan importálhatjuk. Végtére is aligha veszi bárki is magának a fáradságot, hogy saját forrásgyűjteményt állítson össze és használjon, ha nem viheti át oda az adatokat, ahova éppen akarja, és ha nem teheti velük azt, amit akar. A Digital Rights Managements (DRM) megbukása a szórakoztatóiparban azt is megmutatta: az internet korában népszerűtlen és kevés sikerrel kecsegtető kísérlet, mesterséges határok állításával a felhasználókat az információikkal a saját PC-jükbe zárni.

Az open content világában

Az online tartalmak egyre gyakrabban szabadon hozzáférhetők az interneten. A nagy amerikai oktatási intézmények is áttérnek arra, hogy szabadon hozzáférhetővé tegyék az előadások anyagait és a róluk készített videofelvételeket. A szórakoztató média az e-tanulás médiumával párosul olyan platformokon is, mint például a YouTube. A feltöltött videókhoz gombnyomásra hozzárendelődnek a Creative-Commons-lincencek, amelyek – a nyitott hozzáférés elvét követve – nemcsak az ingyenes hozzáférést garantáljak a felhasználóknak, hanem a média kreatív használatának, a további feldolgozásnak és az újbóli közreadásnak a jogait is. Az open content korában a könyvtárak ma fontos új koncepciókat és feladatokat találnak maguknak.

Könyvtár és könyvtárhasználók közösségei

A közösségi hálózatépítő szolgáltatások, mint a Facebook és német változata, a StudiVZ, időközben világszerte több mint százmillió embernek váltak virtuális létközpontjává. A felhasználók személyes profiloldalakat készítenek, barátságot kötnek más felhasználókkal, és aztán figyelemmel tudják kísérni, hogy a barátok mi mindent árulnak el magukról, megjegyzéseket írhatnak virtuális személyes faliújságjukra vagy csak egyszerűen csetelhetnek velük.

A könyvtárak is kísérleteznek ezzel a médiummal. A saját profiloldal azt a lehetőséget kínálja nekik, hogy egyszerűen, röviden és szórakoztató módon közölhessék a legfrissebb információkat az intézményről. Némelyik könyvtárhasználó még a könyvtárához fűződő barátságáról is hitet tesz ezen az oldalon. Emellett a virtuális információszolgáltatás és a lekérdezhető könyvtári katalógusok is létrehozhatók a Facebook-platformon belül úgynevezett widget-ek révén. A közösségi hálózatépítő szolgáltatás azonban több is lehet, mint csillogóra fényezett hagyományos könyvtármarketing-csatorna. Sokkal inkább eszköze a könyvtárosok és könyvtárhasználók kis térbeli közösségeinek. Ebben a minőségükben segíthetik például egy szakkönyvtár és az adott egyetemi fakultás munkatársainak együttműködését.

Természetesen ezek nem teljesen új koncepciók. Körülbelül tíz évvel ezelőtt, tehát jóval a közösségi hálózatépítő szolgáltatások mai „boom“-ja előtt jöttek létre az úgynevezett weblogok. A weblog (röviden blog) többnyire egy szerző informális online újságja, amely rendszeresen új, rövid bejegyzésekkel bővül. Sok könyvtár és könyvtáros ír évek óta saját blogot. Ideális esetben ezek hozzásegítenek ahhoz, hogy az intézményüknek „emberi hangot“ kölcsönözzenek, és új interakciós lehetőségeket teremtsenek – hiszen a blogbejegyzéseket az olvasók többnyire kommentálhatják. Ma már egyes könyvtárak a weboldalukon blogban közlik az aktualitásokat. Ez praktikus, mivel a tartalmakat ott egyszerű elkészíteni és másutt, leolvasható feed-ek közvetítésével, tetszőlegesen fel lehet használni. A könyvtárak ma kvázi „2.0-ás könyvtárakká“ válnak azzal, hogy adataikkal és szolgáltatásaikkal beköltöznek az információ-felhasználók online környezetébe. Tovább írják a könyvtári hagyományokat azzal, hogy sok helyen és sokféle módon megszólíthatók, mégpedig annak érdekében, hogy az információ-óceánon megbízható kalauzként támogassák az információ-felhasználókat.