film

Az első Pina Bausch-darabra úgy kellett berángatni őt. Wim Wenders most emléket állított a koreográfusnak – 3D-s filmet készített róla. A Goethe Intézet meghívására 2011 áprilisában Sydney-ben, novemberben pedig Budapesten mutatta be a filmet. Interjúnkban az ausztráliai bemutató kapcsán a 3D-technikáról, a táncról és a gyászmunkáról beszél a rendező.

Egész őszintén, Wenders úr: Ön meddig gondolta azt, hogy a 3D infantilis játékszer hollywoodi sikerfilm-rendezőknek?

Egész őszintén: soha! Már 2007-ben, a U2 3D-koncertfilmjével betekintést kaptam az akkor még új digitális technikába, és első pillanattól kezdve izgatott a dolog. Nem mintha maga a film annyira lehengerelt volna – mert technikailag azért még elég kezdetleges volt, a zenét pedig már addig is jól ismertem –, hanem mert éreztem, hogy igen, ebben van valami! Akkor még nem készültek sikerfilmek 3D-ben, az új nyelv még merő tézis volt, és inkább vágy, mint konkrét ígéret. De ez elég volt nekem. Megtaláltam a választ arra, amit már hosszú évek óta kerestem: hogy miként lehetne Pina Bausch művészetét gyökeresen más, tudniillik adekvátabb módon vászonra vinni. Hát így! Ezzel a nagy ajtóval, amelyet a 3D nyit a vászonról a térbe. De való igaz, hogy a technikát aztán a nagy stúdiók vették birtokukba – ez persze pénzkérdés is –, aztán pedig nem tudtak vele mást kezdeni, mint hogy „játszadozzanak” vele, helyesebben mondva újabb attrakciókat produkáljanak. Nekik csak ehhez kellett az új nyelv, mert ezzel is sok pénzt tudtak keresni, a szellemvasút-effektusokkal.

A háromdimenziós filmezés alapvetően átalakítja a rendező munkáját, vagy csak a kész terméken vehető észre az új technika – mint a hangtechnika új lehetőségei, a sztereó vagy a dolby surround esetében?

Ha a 3D nem változtatja meg kezdettől fogva alapvetően a munkámat, akkor nem gondolkoztam el igazán a dolgon, vagy valamit eleve rosszul csináltam. Hiszen most már nem a vászonra komponálok! Az már nem is létezik. Ellenkezőleg, átlátok rajta egészen a láthatárig, sőt még a vászon előtt is lehet valami. A vászon valóban ablakká vált. Az emberi test immár nem kétdimenziós felület, hanem tömege van, aurája. A szó szoros értelmében belépünk a térbe. Ha ezt jól akarjuk csinálni, úgymond „térkutatást” kell folytatnunk. És meg kell értenünk valamennyit a fiziológiából, hogy a két szemünk hogyan lát térben, és hogy két kamera hogyan tudja ezt a lehető legjobban utánozni. A 3D különben az agyunkra is mehet, pontosabban a szemünkre. Mi arra törekedtünk, hogy hatásvadászat helyett egészen természetes térérzetet hozzunk létre.



Wim Wenders is 3D-függő lett?

Hogy a csudába ne! Innen már piszok nehéz visszamenni, ha ugyan nem lehetetlen. Még éppen csak a felszínt kapartuk meg. A történetmesélésbe még bele se kezdtünk.

Hol látja a 3D film jövőjét?

Főleg ott, ahol még nem létezik, a dokumentumfilmben és a független filmezésben, a szerzői filmben. Ma már persze az animációs filmek és a hollywoodi kasszasikerek sem képzelhetők el nélküle. Ezek azonban nem használják ki a 3D voltaképpeni kvalitását: azt, hogy máshogyan láttassák a világot, máshogyan vonják be a nézőt más emberek életébe vagy munkás mindennapjaiba.

Ön szívesen készít portrét művészekről. A Wuppertali Táncszínház előtt a Buena Vista Social Clubról, Wolfgang Niedeckenről, a blues hőseiről, Yohji Yamamotóról forgatott – hogyan alakult ki ez a vonzalom?

Napjainkban, amikor a Földön már (szinte) mindent felfedeztek, szerintem nemigen létezik izgalmasabb terep, mint az emberi kreativitás. Itt még lehetségesek igazi kalandok és meglepetések.

Lehet, hogy ezek a filmek bizonyos fokig önarcképek is, s hogy nem véletlenül örökít meg rokon lelkű művészeket?

Hm. Tulajdonképpen ez a legizgalmasabb, hogy valaki mást fedezzünk fel, ne pedig saját magunkat. Ha játékfilmeket forgat az ember és történeket mesél el, ezeket magából hozza ki, magából ad ki valamennyit, fel-talál. A dokumentumfilmben éppen az ellenkezője izgat: hogy találok valamit. És ez a valami nem én vagyok.

Lehet, hogy az Önben rejlő zenész az, aki ilyenkor kiéli magát? Elvégre legtöbbször zenéről van szó.

Tény, hogy a zenét mindennél jobban szeretem, és sokféle zenét szeretek. Semmi nem mentett meg és nem inspirált olyan gyakran, mint a zene. A blues és a rockzene nélkül soha nem leltem volna utat a saját kreativitásomhoz, soha nem mertem volna belefogni semmibe. Zenefilmjeimmel sokszor kedvenc zenészeimnek is emléket akartam állítani, vagy vissza akartam adni nekik valamit. Aztán meg arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy amit az ember igazán kedvel, amit mindenek fölött szeret, arról egész másképp tud beszélni. Ilyenkor azt akarja, hogy a dolog a lehető legjobb fényben mutatkozzon meg. Ez pedig, azt hiszem, jó kiindulópont ahhoz, hogy valaki dokumentumfilmet csináljon. Mert megadja a tiszteletet a tárgyának.

Pina Bausch esetében hogyan kezdődött a dolog? Mikor merült fel először az együttműködés ötlete? És kiben merült fel először: Önben vagy Pina Bausch-ban?

Én kezdeményeztem, ifjonti könnyelműségemben és a legnagyobb csodálattal eltelve, amikor először láttam a munkáját. Ez 1985-ben volt, Velencében, ahol retrospektívet rendeztek neki. Hagytam magam elcipelni a társulat egyik előadására. „Muszáj? – kérdeztem. – A tánc engem voltaképpen egyáltalán nem érdekel.” Tíz perccel azután, hogy a Café Müller elkezdődött, magamon kívül voltam, bőgtem, mint egy gyerek, és tudtam: még életemben nem láttam ilyen elképesztő dolgot. Színpadon még soha semmi nem indított meg ennyire, nem érintett meg ilyen mélyen. A következő napokban aztán megnéztem az összes darabot, ami ment, és olyan szerencsém volt, hogy magával Pinával is megismerkedhettem. Már első találkozásunkkor arról beszéltem neki, hogy egyszer majd feltétlenül csinálnunk kell együtt egy filmet. Pina Bausch nem felelt semmit, csak rejtélyesen mosolygott, és rágyújtott egy cigarettára. Hallotta egyáltalán, amit mondtam? Nagyképűség volt tőlem? Magam sem tudtam biztosan. De aztán, amikor egy vagy két évvel később viszontláttuk egymást, magától tért vissza a dologra: „Beszéltél nekem egy filmről. Komolyan gondoltad?“ És lassanként aztán már ő sürgette a dolgot ...

A film eredetileg kettejük közös munkája lett volna. Aztán, amikor neki akartak kezdeni, Pina Bausch váratlanul meghalt. Később Ön a táncosokkal együtt úgy döntött, hogy mégis megcsinálja a filmet. Mi volt a döntő érv a folytatás mellett?

Legfőképp az, hogy megértettem: mennyire szerette volna Pina, hogy az általa kiválasztott darabokhoz más filmnyelvet találjunk, hogy azok „jó kezekbe kerüljenek”, amint ő fogalmazott. Nem szabad elfelejteni, hogy a táncszínház nagyon törékeny, mulandó dolog. Egy darab csak addig létezik, amíg előadják. Nem lehet feljegyezni, hogy aztán más színházban újra eljátsszák. Pina Bausch negyven darabot hozott létre az évek folyamán! Minden évben készített egy újat, s mellette életben tartotta a teljes repertoárt is, újra és újra bemutatta, új táncosokkal újra betanította mind a negyven darabot, hogy ezek is életben maradjanak. Ez valóban sziszifuszi munka volt. A közös film is főleg ezért érdekelte: hogy megtaláljuk a darabjaihoz illő nyelvet, és ekképp érvényes módon örökíthessük meg őket. Nos, ezt a lehetőséget hozta el a 3D. Kamerám ennek köszönhetően kerülhetett igazán szemtől szembe a táncosokkal, így lettem magam is része a birodalmuknak, az elemi közegüket jelentő térnek. Néhány hónappal Pina halála után, amikor a táncosok próbálni kezdték a film kedvéért műsorra tűzött darabokat, felfogtam, hogy megbocsáthatatlan volna, ha most cserben hagynám őket. Mindössze egy egészen más filmre kellett berendezkednem! Pina Bausch-sal már nem csinálhattunk filmet, de Pina Bausch-ról igen. Ezt a döntést a táncosokkal együtt hoztuk meg.

A film tehát egy adag gyászmunka is volt Önnek és a táncosoknak? A közönség milyen szerepet játszott ebben?

Úgy van, gyászmunka volt. De nem volt szomorú munka! Pina sokat és szívesen nevetett. És legkönnyebb darabjait is a legnehezebb korszakaiban alkotta meg. Ez számunkra is példa volt. A közönség? Persze, hiszen végette történt minden, érte hirdette meg Pina Bausch a jelmondatot: „Táncolnunk kell!“ Hogy megmutasson valamit a közönségnek. Megmutassa nekik, hogy micsoda erő, micsoda gyógyító erő rejlik a testek nyelvében. Pina lehozta a táncot a balett klasszikus Olümposzáról, és visszaadta az embereknek mint olyan tulajdont, ami az övék, és nem tökéletes testű atléták privilégiuma. Nála nem idealizált alakok táncoltak a színpadon, hanem valódi emberek: kövérek és soványak, alacsonyak és magasak, fiatalok és öregek.

Elsősorban kiknek szól a film: Azoknak, akik emlékezni akarnak, vagy azoknak, akik még soha nem láttak Pina Bausch-előadást?

Nekem mindenki a célközönségem, aki azt gondolja, hogy a tánc nem neki való. Ilyen valaki voltam én is, amíg Pina Bausch jobb belátásra bírt. A filmet már hetek óta óriási sikerrel vetítik Németországban, most már Franciaországban is, a közönség nagy részének pedig nem adatott meg, hogy Pina valamelyik darabját élőben lássa.

Nem gondolja, hogy a lehetetlenre vállalkozott ezzel a filmmel? Hogy olyasvalamit akart megörökíteni, ami igazában csak az adott pillanatban létezhet?

A moziban ez nem lehetetlen! Sokáig én is azt gondoltam, hogy ezért találták fel a mozit: hogy látható dolgokat megmutassanak. „A film mint a valóság megmentése“. Egy nap aztán szépen felfogtam, hogy a film sokkal többre képes: láthatóvá tudja tenni a láthatatlant.

Wuppertalról a legtöbb németeknek Tuffi, a cirkuszi elefánt jut az eszébe, aki izgalmában kiugrott a függővasútból, vagy esetleg a Loriot-féle kabaréjelenet, amelyben a lottónyertes férfidivat-üzletet nyit a pápával. Ön düsseldorfiként jobban ismeri a várost. Ráadásul egyik játékfilmje, az Alice a városokban is javarészt itt lett felvéve. Mennyire játszott szerepet ez a kapcsolata a várossal a Pina Bausch készítésében?

Wuppertal teljesen méltatlanul félreismert város, hiszen tele van elbűvölő részletekkel. Több találmány született itt, mint bárhol másutt. Valamikor gazdag város volt. Csak a huszadik század második felében érte utol az a sors, amely sok más klasszikus iparvárost is utolért. Vegyük például csak a függővasutat! Fantasztikus egy közlekedési eszköz, és ugyanabban az évben építették, mint az Eiffel-tornyot! És úgy is néz ki, mintha valaki szétcsavarozta volna az Eiffel-tornyot, aztán elfektetve újra összerakta volna. 3D-kamerának nincs is jobb közlekedési eszköz, mint szabad kilátással lebegni át egy város felett – önmagunk alatt.

Mit gondol, más lesz a visszhangja a filmnek Ausztráliában, mint Németországban? Mindenütt érthető, amit Pina Bausch csinált?

Azt hiszem, nemigen volt még film, amely ennyire mindenütt érthető lett volna. Ez pedig Pina Bausch művészetéből adódik. Legősibb nyelvünkhöz nyitotta meg – újra – az utat: a testek nyelvéhez. Hatalmas életörömmel, és a formák hatalmas gazdagságával. Mi lehetne közérthetőbb a szó legigazibb értelmében?

Pina Bausch nem volt a nagy szavak embere. Hogyan fejezte volna ki Önnek, hogy elégedett a filmjével?

Egy mosollyal. Egy pillantás elég lett volna. A szeme mindent elmondott, amit annyira nem szívesen öntött szavakba.

-db-