politika és Európa

Demokráciában élünk, ahol az alkotmány értelmében minden hatalom forrása a nép. De csakugyan ő-e az? Hannah Arendt már a 20. század közepén megállapította, hogy a modern társadalomból kiveszett a politikai szabadság. Helyette ma a szabadidő mindenható uralma dívik. Akkor viszont, kérdezhetjük jogos aggodalommal, ki gyakorolja a hatalmat?

„Az élet felerészben munka“, énekli Peter Maffay a hangyadalban. A muzsikus ezzel – vélhetően anélkül, hogy tudta volna – nemcsak Arisztotelészhez kapcsolódott, de a modern kor betegségének Hannah Arendt-féle diagnózisához is.

Hangyákról és emberekről

Peter Maffay, Arisztotelész, Hannah Arendt? És a modern kor betegsége? Hogy kerül mindez egy asztalra? Politikájában Arisztotelész kísérletet tesz az ember lényegének meghatározására. Ha egyébként nem ismerjük a görög bölcselőt, legalább annyit akkor is tudni szoktunk róla, hogy ő volt az, aki politikai lényként (zoon politikon) határozta meg az embert. Az embernek szüksége van a közösségre, szüksége van a többiekre – nevezetesen a szaporodáshoz és a táplálkozáshoz, mert e kettő csak munkamegosztással működik. És a ház az a hely, ahol mindez zajlik.

E tevékenységekkel az a gond, hogy az ember nem rendelkezik fölöttük hatalommal: nem dönthet arról, hogy szeretne-e enni, inni vagy utódokat nemzeni. Mármint akkor nem, ha azt akarjuk, hogy az emberiség tovább létezzen. Ezek a tevékenységek tehát, mondja Arisztotelész, nem szabadok, és nem csak az emberre nem jellemzők. Igazságát a hangyákon szemlélteti: a hangyák is államot alkotnak – a túlélés érdekében. Az emberek állama azonban nem evégett áll fenn, mondja a görög gondolkodó, hanem az igazságosság végett. Ez pedig olyasvalami, ami a modern társadalomból kiveszett.

Válság – a föllendülés ellenére?

Hannah Arendt német filozófusnak jutott a föladat, hogy a 20. század derekán elkészítse ezt a diagnózist. Alkalmatlanabb időpontot keresve sem találhatott volna! A világ éppen kezdte kiheverni a II. világháború esztelen pusztításait, Németország pedig a gazdasági fellendülés gyümölcseit éppen kezdte élvezni. Kit érdekeltek ebben a közegben egy szabad szellem vészkiáltásai, aki a modern társadalom betegségére figyelmeztetett, vagyis arra, hogy a modern állam elveszti, mert az egyre hatalmasabb bürokráciának adja át küldetését és legitimációját?

„Tudjuk: mindennek a gazdasági teljesítőképesség az alfája és az ómegája.” Gerhard Schröder első kormánynyilatkozatának e szavaival a modern kor problémájának lényegére tapintott rá: a politikai szabadság helyére a gazdálkodás kényszere lépett. Aki a modern államban, a modern társadalomban lenni akar valaki, annak dolgoznia kell. Célt és értelmet ma a gazdasági tevékenység ad.

Aktív szabadság

Hannah Arendt ezzel szemben mindhalálig azért fáradozott, hogy életben tartsa a politikának és a politikai társadalomnak azt a fölfogását, amely a polgárok szabadságát, nem pedig a gazdasági teljesítőképességtől való függőséget helyezi középpontba. Politikai szabadság, írja a Vita Activában, csak ott lehetséges, ahol legyőztük a szükségszerűség kényszerét.

A politika a szó eredeti jelentésében ugyanis nemcsak a kényszer és az erőszak hiányával azonos, amit manapság szeretünk negatív vagy privát szabadságnak nevezni: hogy munka után az államtól háborítatlanul tévézhetünk vagy shoppingolhatunk. A politikai szabadság ezzel szemben a közcselekvés tényleges lehetőségét jelenti, vagyis a politikai döntésekbe való beleszólás pozitív szabadságát. Hannah Arendt szemében minden politikumnak ez: a szabadság, pontosabban a szabad cselekvés lehetősége a lényege.

A filozófusnő lelkesültsége a mi füleinknek azonban különösen cseng. Hogyan tulajdoníthat valaki a politikai részvételnek ilyen súlyt, ekkora jelentőséget? Csodálkozásunk azonban csak azt mutatja, hogy mennyire eltávolodtunk saját társadalmi formánk megértésétől. Ez pedig nem mellőz minden iróniát, hiszen a huszadik század végén jutottunk el oda is, hogy a nem-demokratikus világ demokratizálásának eszméje szalonképessé váljon.

Demokrácia mindenkinek

Miközben még fölborzolja kedélyünket a demokratikus szabadság Kínában konstatálható fogyatékossága, saját társadalmainkban mindinkább feledésbe merül a politikai szabadság helye. A szabadság, emlékeztet rá bennünket Hannah Arendt, politikai közjelenség, nem pedig csak „mindazon nem-politikai tevékenységek többé-kevésbé zavartalan gyakorlása, amelyeket egy adott állam megenged és szavatol”, szögezi le A forradalomról írott tanulmányában. A szabadság politikai helye az államból való közrészesedés; fizikai helye régebben a piactér (agora) volt, ma a távoli parlament. Részesedés? Négy évente egyszer. És közben?

Ez a közben a túlnyomó többség számára a személyes szabadság terévé vált. Nekünk, embereknek igen kedvessé és drágává, sőt szentté lett ez a privát szabadság. Az ember ma a nyilvánosságtól visszavonulva, az apolitikus életben leli meg önmegvalósítását. A polgár ma ténylegesen abban a helyzetben leledzik, amikor „új formában újra érvényesült […] az ősi megkülönböztetés uralkodók és elnyomottak között; a közügyek ismét a kevesek kiváltságává váltak.“