irodalom

Vannak regények, amelyek annyira evilágiak, hogy nincs jelentősége, hol játszódnak. Peggy Mädler és Judith Schalansky az „NDK-irodalom” józan formájának képviselői.

Milyen gyakran követelték már, hogy szülessék meg végre a fordulat regénye. Olyan regény, amely közérthetően foglalkozik a fal leomlásával, és az „endékás” múltat a történelemkönyvek megállapításait meghaladva magyarázza meg. Sok író próbálta megírni ezt a könyvet, ezt a bizonyosat, amely mindent elmond a változások idejéről. Vannak azonban olyan szerzők is, akik könyveikben tartózkodnak az ilyesfajta igazságkereséstől, akiket a történetek érdekelnek. Történetek, amelyekben emberek állnak a középpontban. Az NDK náluk szinte csak háttér: nem feledhető, de nem is elengedhetetlen.

A szocializmus boldogságígérete

Ezeknek a szerzőknek a történeteiben az emberiség igazán nagy kérdéseiről van szó. „Mi a boldogság?” – firtatja Peggy Mädler Legende vom Glück des Menschen [Legenda az emberi boldogságról] című, 2011-ben megjelent első regényében. A kérdés megszületésében döntő mozzanat, hogy Ina, a főszereplő, nagyszülei hagyatékában talál egy könyvet: egy fotóalbumot a szocialista könyvkiadás egy darabját „Az ember boldogságáról” címmel. Ez az ígéret a kiindulópontja annak az utazásnak, amelyet Ina a családja történetében tesz, hogy nagyszülei és szülei életében fellelje a „boldogságot”. Az út során ironikus vizsgálat tárgya lesz a szocializmus nagy boldogságígéretének ideológiája. Ami marad, az nem valamiféle posztmodern üresség: Mädlernél az elmúlt idők soha be nem teljesedett boldogságígérete helyébe a boldogság nyitott, gyengéd változata, az őszinte megelégedettség lép. A könyv, amelyet Ina talál, „olyan módon szól az emberi boldogságról, ami engem felháborít, ám egyszersmind ismerős nekem, mivel ebben nőttem fel.” Így igaz: az 1976-ban Drezdában született írónő számára az NDK saját élettapasztalat, ám mégis sajátos távolságtartással képes visszatekinteni erre az időszakra. Könyvében inkább történeteket mesél, és nem arra törekszik, hogy az NDK történetét vagy a mai állapotokat boncolgassa.

Pusztulás helyett elvadulás

Így van ez Judith Schalansky esetében is. Der Hals der Giraffe [A zsiráf nyaka] című, 2011-ben megjelent regénye Elő-Pomerániában, Németország egyik legkevésbé fejlett régiójában játszódik. Központi alakja egy régimódi tanárnő, aki a maga frontális tanítási módszerével keményen és könyörtelenül tartja óráit, és közben nem veszi észre, hogy sem önmaga, sem a családja, sem a diákjai iránt nincs benne jóérzés, hogy nem tud szeretni. Képtelen felfogni, hogy miért él a lánya Amerikában, miért nem jön haza soha látogatóba, és az esküvőjéről miért csak egy fotót küld e-mailben, anélkül, hogy akár egyetlen sort is írna hozzá. Még akkor is képtelen erre, amikor egy diákzaklatási ügy felidézi benne, hogy egykor saját lánya is zaklatás áldozatául esett, s a szeme láttára tört össze és kért segítséget, ő pedig megtagadott tőle minden segítséget és szeretetet, mert annyira mereven és szilárdan ragaszkodott tanárnői szerepéhez. Schalansky nem a történelemben, nem az NDK-rendszerben keresi ennek a viselkedésnek az okait. Nem azonosít vétkeseket: egy embert lát, aki nem a környezetétől való elszakadása miatt és nem is a külső körülmények kizárólagos hatására lett az, aki. A rendszerváltás, a diákhiány, a lakosság elköltözésével fenyegetett régió: mindezek elengedhetetlen rekvizítumai az elbeszélésnek, és amelyekről a könyv szereplői részint revizionista, részint progresszív módon gondolkodnak. Ezek a gondolatok azonban mindig megmaradnak a szereplők gondolatainak, nem állnak össze valamiféle monolitikus vélekedéssé az NDK-ról. Éppen ez a regény erőssége. Az NDK egy térségéről van szó, pontosabban szólva észak-keleti részéről és egy emberről, aki ezen a tájékon él, amelyet egyébként az 1980-ban az ottani Greifswaldban született Schalansky maga is jól ismer.

Az NDK mint háttér

A két írónő nem „missziót” teljesít. Történeteket mesélnek. Az NDK történelmének feldolgozásában talán mindketten a normalitás eljövetelét példázzák. Az NDK-val foglalkozó irodalomban eddig már gyakran feldolgozták és megmutatták, „hogyan is volt valójában akkor”, mint például még a közelmúltban is Uwe Tellkampnál (A Torony, 2008), vagy akár Thomas Brussig szatíráiban (Helden wie wir, 1995) tapasztalhattuk. Mädlernél és Schalanskynál azonban az individuális individuális, a drezdai drezdai és az anya anya, nem pedig az „NDK-polgár” reprezentánsa. Az egykori NDK olyan térré lett, amelyben a fikció kiteljesedhet, amelybe beköltözhet a fantázia. Ahogy ezt Ursula März irodalomkritikus fogalmazza, az irodalmat itt már csak „a történhetőség irodalmi törvényei” kötik. A történeteknek ugyan időben és térben megvan a maguk helye, de éppúgy megtörténhettek volna Németország más régióban, talán más országokban is. Evilágiak. Igazságtalanok volnánk, ha ezeket a regényeket a „Wenderoman”, a fordulat regényének beszűkítő, hivalkodó kategóriájába akarnánk beleerőszakolni. Az irodalom a történetek színtereként fogja meghódítani az NDK-t. Kíváncsian várjuk.