Kortárs német irodalmi kiállítás

1989-ig a régi Szövetségi Köztársaság irodalma belső kérdésekre fókuszált, a személyes tapasztalatokat és az én szétforgácsolódását helyezve az előtérbe, az NDK irodalma pedig tőle gondosan elkülönítve létezett. Aztán tiszta lappal indulhatott mindenki.

	Lutz Seiler	Ingo Schulze
Herta Müller	Léda Forgó	Uwe Tellkamp

Azok az írók, akik az NDK-ban nevelkedtek és tanúi voltak az új szövetségi tartományokban végbemenő társadalmi változásoknak, új szerzőtípust testesítettek meg – így Durs Grünbein, Lutz Seiler és Ingo Schulze. Utóbbi 1998-ban lenyűgöző sikert ért el Szimpla sztorik című kötetével, és ma is az NDK-életérzés elsőszámú képviselőjeként tartják számon. A 2008-as, látszólag könnyed Adam és Evelynben sikerült a rendszerváltás történetét mintegy mellékesen elbeszélnie – olyannyira, hogy első olvasásra nem is tárulhat fel a figurái sorsában rejlő dimenziók sokrétűsége.

Kelet-Németország időnként még kultikussá is vált. Uwe Tellkamp a 2008-as A torony című műve átfogó képet fest egy drezdai családról a rendszerváltást megelőző években. A – stilisztikai hibáktól ugyan nem teljesen mentes munka – élénk érdeklődést váltott ki. De a nyugati és keleti mentalitás szembeállítására érdekes példa még Léda Forgó Vom Ausbleiben der Schönheit [A szépség kimaradásáról] című regénye is. Németországban a kelet-tematikát a legmagasabb polcra mégis az irodalmi Nobel-díj emelte, amelyet 2009-ben Herta Müller vehetett át.

Herta Müller költői erejű regénye a Ceausescu-diktatúra idején dacosan ellenálló romániai németek világával ismertet meg. A Lélegzethinta, Herta Müller legutóbbi jelentős munkája, az experimentális költészet képviselője, Oskar Pastior 1945 és 1950 között egy szovjetunióbeli lágerben töltött éveiről szól. A második világháborút követően Moszkva felszólította Romániát, hogy a jóvátétel részeként romániai németeket küldjön a Szovjetunióba az újjáépítési munkákon való részvételre. Herta Müller regénye a román történelem egy elhallgatott és máig tisztázatlan fejezetét tárja az olvasók elé. Ám ez a könyv több történelmi igazságok felfedésénél. Herta Müller a Lélegzethintában azt is megmutatja, hogyan jön létre irodalom és miként hatol a létezés legmélyére.

Az aprólékosan pontos ábrázolásmód híven adja vissza a kőfejtőben vagy a kohóban töltött mindennapok embertelenségét, brutalitását. Herta Müller sem kronologikusan, sem pedig tematikusan nem rendezi az elbeszélést, kifejezőerőt a rettenetes és lélegzetelállító képek sora kölcsönöz neki. Nem utolsó sorban pedig felismerhetővé válik a Pastiort és Herta Müllert egyaránt jellemző különösen tudatos nyelvhasználat. Öt lágerév után olyan idegenné válik a világ, hogy már a hiányát sem érezni. A regény olvastán arra a felismerésre juthatunk, hogy a normalitás semmiképpen sem tekinthető normalitásnak.

Berlin a 20. század során csak rövid ideig, az „arany húszas években“ volt nemzetközi metropolisz, a korszak egyik meghatározó városa. Erre az időszakra próbált meg építeni a hosszúra nyúlt interregnumot követően ismét fővárosi rangra emelt Berlin.

	Kathrin Röggla	Katja Lange-Müller
Judith Hermann	Sven Regener	Terézia Mora

A kilencvenes években eszmélő berlini generáció volt az első, amelyik tanúja volt a korszak egyedülálló történelmi kísérleteinek. A kelet-európai szocializmus hátrahagyta díszletek közt szabadon keveredhettek egymással a különböző formák és kultúrák, az elhagyott és omladozó házak képzőművészekkel, szín-, performance- és tánctársulatokkal népesültek be. A kelet-nyugat játék elmosódottá tette a határokat, a korábbi identitások új konstellációkba rendeződhettek.

A berlini írók új nemzedékének kulcsfontosságú alakja Judith Hermann lett. Zenészek is, mint Sven Regener, elkezdtek regényeket írni és új lüktetést adtak az irodalomnak. A zenei élet képviselői illegális techno-pinceklubokban kerestek új kifejezési formákat, az írók, köztük Kathrin Röggla és Reinald Goetz a montázstechnikával és a műfajok keverésével próbálkoztak. A proletár, érdes és szarkasztikus Berlin hagyományát Katja Langer-Müller folytatja, Terézia Mora az éppen kialakuló társadalmi csoportok és az új Kelet-Európa életérzését tematizálja.

„Valahol Tom Waits énekelt“ – olvasható egy helyütt, de lépten-nyomon popsong idézetekbe botlunk, amelyek az adott helyzet hangulatát idézik: „talán egy órán át is furikáztunk a Frankfurter Alleen föl-le, cigiztünk és szólt a Massive Attack“. Az elbeszélések huszonéves hősei számára mindig tartogat valamit az élet, tág teret nyit a hedonizmus és a valóságtól való menekülés számára. De nem téveszthet meg az első benyomás, amilyen nagyvonalúnak tűnnek a lehetőségeik ellenére, annyira üresek belül. Ugyan nincs hiány szerencsés fordulatokban, a történetek a sok könnyed és vicces helyzet ellenére mégis valami ragacsos utóízt hagynak maguk után.

A főszereplők már mindent láttak. Nincs a világnak olyan hajdan volt titka, amit még ne ismertek volna meg. A Karib-tengert éppúgy bejárták, mint Lower Manhattan utcáit. Mégse odavalósiak. Bármennyire is kiismerik magukat, mindig kívül maradnak. Ezért is olyan borúsak ezek az elbeszélések, mintha eloszlani nem akaró köd ülne rajtuk. Ahogy belépünk a Helmholzplatzon egy sivár kávézóba és szorosabbra húzzuk a kabátunk gallérját, kicsit mintha haza is térnénk újra. Judith Hermann identitásképző szöveggel ajándékozta meg generációját, és a csak időlegesen magasan jegyzett popirodalommal ellentétben nem engedett a pózolás csábításának. Az írónő egy őrült tempóban változó világban ad még egy esélyt az irodalmi melankóliának.

1989 előtt még létezett "a történelemnek vége" jelmondat. A szociológusok, a kultúratudományokkal foglalkozók és a fiatal írók legszívesebben a mindenkori jelenről beszéltek. Ez egy csapásra megváltozott.

	Georg Klein	Daniel Kehlmann
Reinhard Jirgl	Saša Stanišic	Sibylle Lewitscharoff

Új történelemtudat alakult ki, amelyet a történelem akkor megtapasztalt kiszámíthatatlansága alapozott meg. Míg Kelet-Berlin reprezentatív épületek formájában őrizte a császárság és a Weimari Köztársaság szellemiségét, addig Nyugat-Berlin a nyugati világ peremén a szubkultúrák játszóterévé vált, ahol jóval több kísérletre nyílt alkalom, mint gazdasági vagy politikai központokban.

Ezeket a különböző történelmi rétegeket jelenteti meg regényeiben Reinhard Jirgl. Georg Klein Roman unserer Kindheit [Gyerekkorunk regénye] című könyve egy a legapróbb részletekig kidolgozott kalandos kirándulás a német szövetségi történelem tudatalatti régióiba, melynek során a hatvanas évek tárulnak föl előttünk az akkor élt gyerekek szemével. Az elmúlt húsz év egyik legsikeresebb regénye Daniel Kehlmanné, aki a Világ fölmérésében nagy kísérletezőkedvvel létesít élő kapcsolatot a történelemmel, hasonlóan Uwe Tellkamp és Martin Mosebach regényeihez. Kehlmann 18. századbéli épületes csevegéssel előzi meg a posztmodernt, mintegy a jelenkorban megfogalmazódó kételyek, vágyak és kérdések tükörképét villantva fel ezzel. Sibylle Lewitscharoff és Saša Stanišić már azon írók közé tartoznak, akik a kelet-európai történelem rejtett rétegeit nyugati szempontok alapján tárják fel.

Az 1953-as születésű Reinhard Jirgl 1989-ig csak a fióknak írt Kelet-Berlinben. A fal leomlásáig hat igen terjedelmes kézirata keletkezett így. Jirgl elszigeteltsége saját nyelvi univerzumot hozott létre, saját jel- és jelzésrendszerrel. Miután első szövegeit az NDK-val való szembenézésnek szentelte, a 2003-ban megjelent Die Unvollendetennel a német történelem mélyebb rétegeibe hatol és a kelet- európai német lakosság 1945-46-os kitelepítésével foglalkozik. Lenyűgöző, ahogy kimunkált prózanyelve, annak sajátos, meg-megtorpanó, de mindig újabb kitörésekre kész formája milyen közel hozza olvasóihoz az időben távoli események hangulatát. A naturalista leírások és az akár végletesen felnagyított részletek kaotikus és gyilkos családtörténetet tárnak elénk, az 1945-ös történéseket az NDK-ban és Berlinben az ezredfordulón játszódó jelenetek szakítják meg.

A könyvet a család utolsó élő tagjának a halálos ágyán kimondott szavai zárják: „Minden megy tovább.“ A regénynek ugyan vége szakad, mégis minden befejezetlen marad. A végszó egy hatalmas ívet zár le, hiszen már az első mondatokkal a történet közepébe csöppenünk: „Később aztán hangszórós kocsik érkeztek a faluba.“ Mindenki felcserélhető, kiszolgáltatott része a soha meg nem torpanó folytonosságnak. Jirgl szerint – ez az ő nagy témája – egyedül az írás révén vonhatjuk ki magunkat ezen törvény ereje alól.

A kortárs irodalmi szövegekben megnyilatkozó életérzést egyfelől a globalizációs tendenciák hatásai alakítják, a tudat, hogy bárhová áthelyezhetők vagyunk, másfelől épp az egyedüllét félreismerhetetlenül jelen lévő érzése. A kortárs magány alapvetően különbözik a német romantikusokétól.

	Thomas Lehr	Ilija Trojanow
Esther Kinsky	Wilhelm Genazino	Markus Werner

Bár nekik sem volt ismeretlen az elvágyódás, a világ iránti vágy érzése, de ennek a vágynak a tárgya soha nem volt ennyire elérhető és elképzelhető, mint ma. Az ebből fakadó érzések egyike a melankólia. Az abszurd, a groteszk és a komikus határait súroló életérzés nagymesterének Wilhelm Genazino tekinthető, de a pátosz és a nevetségesség határán kalandozik a svájci Markus Werner is, valahol félúton a gyilkos humor és a csendes gyász közt. Esther Kinsky mozdulatlan, statikus képekben fogalmazza meg az uralkodó általános életérzés helynélküliségét, ezekben még a tájak és évszakok szépsége is határtalanná válik.

Ilija Trojanow mindeközben támadóállást vesz fel. Az Afrikában nevelkedett bolgár származású és a német nyelvterületen otthonosan mozgó szerző kortárs és szerteágazó identitásában az új tapasztalatok megszerzésének nagy lehetőségét látja, tudatának váltásai az esztétikum új területeit tárják fel. Thomas Lehr közben technikai és természettudományos ismeretekkel vértezi fel magát. 42 című regénye Douglas Adams tudományos-fantasztikus klasszikusára, az Útikalauz stopposoknak titkos kódjára utal. Lehr ezzel kapcsolódási pontokat teremt a szórakoztató vagy popirodalom és az úgynevezett magaskultúra között, mindezt erős, tudatosan megformált nyelven egy utópikus, idő-tér kísérlet kereteibe foglalva.

Genazino a komikum és a kétségbeesés virtuóza. Az Ein Regenschirm für diesen Tag [Esernyő mára] névtelen hőse az alkalmazottak abszurd és egyben kicsinyes életét éli. Tesztelés céljából viseli a luxuscipőket és a róluk írt szakvéleményekért fizetik. Próbaútjait folyópart és négy sávos országút között rója. Eközben bőven jut ideje személyisége „szétforgácsolódását", „fel- és elfeslését“ alaposan megfigyelni. Minél jobban eltávolodik embertársaitól, annál inkább érzékeli a közte és köztük felgyülemlett „kínosságokat“. Távolról, idegenként szemlél mindent és mindenkit maga körül. Csak azok a szavak maradnak számára, amelyeket létmegélése megfogalmazására talál. Ezek, mint pl. bozót, omladék és zörej kifejezik az élet minden furcsaságát.

Genazino azonban csodát is tesz. Regényeiben a lehető legpontosabban írja le mindazt, ami az életet abszurddá és nevetségessé teszi, a kollégákat, a járókelőket, a hétköznapokat. Végletes aprólékossággal veszi sorra mindazt, amit valaha az elidegenedés szóval írtak le. Mégis, amint becsukjuk a könyvet, úgy érezhetjük, hogy az élet tulajdonképpen szép. Az én felfeslése észrevétlenül a költészet bűvkörébe kerül át. Szerzőnk a fájdalom, a melankólia és a pillanat röpke öröme közti hányódást egyre könnyedebben írja le. A lét kínos fájdalmassága feloldódik az irodalom ábrándosságában.

A klasszikus politikai konfliktusok látszólag megszűntek, így a régen bevett megoldások sem vezethetnek célra. Lehetetlen viszont észre nem vennünk, hogy a kialakult átláthatatlan helyzetben továbbra is a régről ismert ellentmondások és társadalmi ellentétek feszülnek.

	Karl Markus Gauß	Kathrin Schmidt
Ulrich Peltzer	Eva Menasse	Melinda Nadj Abonji

A kortárs irodalom egyik kiemelkedő "politikai" szerzője Ulrich Peltzer. A rá jellemző problémafelvetések, a szubjektív és egyben nagyon is általános kérdések összekapcsolása mellett azonban még számos lehetőség kínálkozik. Ezek irodalmi megvalósulásához gyakran a megszokott műfajok újragondolásán át vezet az út. Karl-Markus Gauß egyike a német(nyelvű) szerzők legjobbjainak. Rejtőzködő alkat: tudományos alapossággal kutat, riportokkal jelentkezik, mégis mindig sikerül elérnie azt a varázslatos pontot, amelyen a szövege átbillen a fikcióba, és irodalmi-fantasztikus valósággá lesz. Gauß azon kis nyelvek és népcsoportok közé kalauzol el minket, amelyeket még nem ért el a lassanként mindenre kiterjedő uniformizálás.

Ugyanez a kereső magatartás jellemez egyes szerzőnőket, így Melinda Nadj Abonjit is, aki nagy sikert aratott regényében egy Svájcban letelepedett jugoszláv kivándorló család életéről mesél. De szintén itt említhető Eva Menasse, aki írói erejét a zsidó multikulturalitásából meríti. Egészen más élményt nyújt Kathrin Schmidt megrázó életrajzi vonatkozású regénye. Szövege egy szélütés történetét beszéli el, egy halál közeli élményt, és a beszéd újratanulását. A történetet éppen az teszi kiemelkedő olvasmányélménnyé, hogy felismerhetővé válnak a lehető legintimebb tapasztalatok társadalmi vonatkozásai, a magán- és közélet eggyé olvadása.

Ulrich Peltzert az esztétikai és a politikai reflexió egyaránt jellemzi. Regényeinek cselekményszövése ugyanakkor rafinált, szövegei izgalmasak, olvasmányosak. Peltzer legutóbbi regényének főszereplője az 1966-ban született, az elbeszélés idején éppen 36 esztendős Christian. Napjaink jellegzetes értelmiségi figurája ő, aki különféle munkahelyek és állások között kallódik. A személyét korábban meghatározó ideálok, a társadalmi változásról alkotott idealisztikus elképzelések, a határtalan boldogság és az azt követő illúzióvesztés közti feszültségben él. Christian napjaink kultúr- és médiamiliőjének jellegzetes figurája, értő cinikus, aki nem elég alkalmazkodóképes ahhoz, hogy karriert csináljon.

Női pandanja a huszonhárom esztendős Nele, aki irodalomtudományt hallgat az egyetemen. Kleist nyomán az a felismerés foglalkoztatja, hogy „a világ egy idegen test”. Tagja egy politikai csoportnak, amely célzott akciókat hajt végre. A Christiant és Nelét egymáshoz fűző vonzalom leírása az elmúlt évek egyik legjobb német nyelvű érzelemábrázolása, amit éppen a szöveg józansága és egykedvűsége tesz azzá. Peltzer gyors vágásokkal dolgozik, tömör dialógusokkal és egyéb filmes technikákkal. Megdöbbentő, hogy milyen plasztikusak a figurái, annak ellenére, hogy nem színez ki semmit, nem pszichologizál. A Teil der Lösung jelentős korszakregény, egyszerre krimi és szerelmi történet, és egyúttal képes megfelelni a kortárs kritika minden követelményének.