média

Tillmanns úr, a Német Sajtótanácsot 1956-ban alapították meg Bonnban, hogy védelmezze a sajtószabadságot, és eközben annak határait is őrizze. Az egyik alapító tag, Rupert Gieβler ezt így fogalmazta meg: „Megfigyeli, megrója és lehetőség szerint kiküszöböli a tisztességes, felelősségteljes újságírói viselkedés szabályainak ellentmondó visszásságokat, visszaéléseket és aggodalmat keltő túlkapásokat.” Sikerült ez a Sajtótanácsnak az elmúlt ötven évben?

Igen, azt gondolom, hogy ez sikerült a Sajtótanácsnak. Az elmúlt ötven évben a törvényhozásban meglehetős visszafogottságot figyelhettünk meg a sajtószabadságot és az általános személyiségi jogokat érintő ügyekben. A törvényhozó is az önszabályozást részesíti előnyben. Majdnem minden kiadó és szerkesztőség elfogadta az önszabályozás elvét. Ez olyan eredmény, amely önbizalmat adhat. Az önszabályozás: folyamat. Nem egy feladat, amit valamikor letudhatunk. A munkánk során folyamatosan reagálunk az aktuális fejleményekre, és mindig új témákra lelünk – ez a következő ötven évben is így lesz.

Az 1970-es évek elején a Sajtótanács kidolgozott egy etikai kódexet, amely irányelveket fogalmazott meg az újságírók és a kiadók munkájához. Azóta néhányszor aktualizálták a kódexet. Miért váltak szükségessé ezek a változtatások?

Az első kódexet 1973-ban állította össze a Sajtótanács. Ez azon tapasztalatok nyomán keletkezett, amelyeket a Sajtótanács az évek során beérkezett panaszok révén gyűjtött össze. Az újságírói alapelvek tizenhat kódex-paragrafust és különféle irányelveket ölelnek fel. Ez a szabálygyűjtemény a gyakorlatot tartja szem előtt, ezért újra és újra aktualizálni kell. Az irányelvek a szakmai tapasztalatokat tükrözik vissza, amelyek természetesen folyton változnak. Így hát helyénvaló a sajtóetikai kódexet a gyakorlati tapasztalatokhoz igazítani – de persze nem követünk vakon minden fejlődési tendenciát, ragaszkodunk az etikai alapelveinkhez.

Az egyik legújabb változtatás a tőzsdei tudósításokra és vállalati hírekre vonatkozó irányelvek kidolgozása volt. Igaz, hogy ezek az irányelvek egy törvényt helyettesítenek?

A tőzsdei és pénzpiaci tudósítások ügye valóban jogpolitikai téma volt, mivel a törvényhozó köteles volt átültetni a nemzeti jogrendszerbe a piaci visszaélésre vonatkozó európai uniós irányelveket. Ez az új értékpapír-kereskedelmi törvényben meg is történt. Abban szabályok találhatók többek között a pénzpiaci elemzésekről és a bennfentes információkkal való bánásmódról. Ezek érzékeny területek, amelyek érintik a tőkepiacról tudósító újságírókat is. Hogy a törvényhozónak olyan megoldást javasoljunk, amely a sajtószabadságot is szem előtt tartja, kidolgoztunk egy koncepciót az önszabályozásra, és felállítottuk az újságírói magatartás alapelveit. Ennek nyomán a törvényhozó úgy döntött, hogy a törvény újságírókra vonatkozó három fontos bekezdését mellőzi. Abban a pillanatban, hogy valaki újságírói munkát végez, a Sajtótanács szabályozása érvényes. Ehhez felvettünk a sajtókódexbe egy új irányvonalat és magatartási elveket dolgoztunk ki a tudósítások szerkesztőségi, illetve magáncélra való felhasználásának elválasztására.

Alapvetően minden polgár panaszt tehet a Sajtótanácsnál a német sajtóban megjelent valamely közlemény miatt. A panaszok száma az elmúlt húsz évben 121-ről (1986) 746-ra (2005) emelkedett. Vajon ez a sajtó erkölcsi romlására utal?

A legtöbb panasz az alaposság és az igazmondás kötelezettségének megsértésére vonatkozik. A panaszok másik része a személyiségi jogokat érinti. Aztán érkeznek még panaszok az újságírás és a reklám elválasztásának hiányára, és végül vannak olyan esetek, amelyekben diszkrimináció vagy szenzációhajhász tudósítás a panaszok oka. Összességében nem beszélnék az újságírás romlásáról. De kétségtelenül megfigyelhető az utóbbi években a személyes vonatkozások előtérbe kerülése. Ezenkívül nagyobbak lettek a PR és az újságírás közötti szürke zónák. A hozzánk beérkező panaszok szeizmográfként jelzik az aktuális helyzetet – bár egészen pontosan persze nem adják vissza. Vegyük figyelembe, hogy Németországban naponta kereken harminc milliós példányszámban jelennek meg sajtótermékek. Ehhez képest az a 7–800 panasz, ami hozzánk bejön, tudományos következtetések levonásához nem elegendő.

Más tendenciák figyelhetők meg az online-médiában, mint a nyomtatottban?

Azt gondolom, a technika az újságírás gyakorlatát is megváltoztatja. Azáltal, hogy egy honlapot másképp alakítunk ki, mint egy újságoldalt, több lehetőség adódik a szerkesztőségi tartalom és a reklám közötti szürkezónák kihasználására. Például egyes ajánlatok belinkelésével sokkal gyorsabban lehet eljutni a tisztán reklámcélú tartalmakig.

A Sajtótanács minden panaszt megvizsgál. A legrosszabb esetben a médiumokat nyilvános megrovás fenyegeti, amelyet nekik maguknak kell leközölniük. Ennek a kötelezettségnek azonban nem mindegyik médium tesz eleget. A Titanic nevű szatirikus magazin egyszer azzal viccelődött, hogy csak Caspar David Friedrichtől hajlandó megrovást leközölni. A Tagesspiegel, amely autószalonokról közölt sorozatáért kapott megrovást bújtatott reklám miatt, leközölte ugyan a megrovást, de egyben azt is jelezte, hogy folytatni fogja a sorozatot. Ön szerint miért érdemes mégis az önkéntességre építeni a média önszabályozásában?

A Titanic ezt tényleg viccesen kommentálta tizenöt évvel ezelőtt, mégis tudomására hozta az olvasóinak a Sajtótanács megrovását. És nekünk ez a lényeg. A Tagesspiegel tavaly leközölte a megrovást. Hogy azt kiegészítette egy szerkesztőségi farokkal, az szerintem megengedhető. Ez is azt bizonyítja, hogy a szerkesztőség behatóan foglalkozott a megrovással. Egyébként a konkurencia is be szokott számolni a szabálysértésekről. És mi magunk nemcsak dokumentáljuk a megrovásokat, hanem sajtóközleményekben nyilvánossá is tesszük őket. Így a kritikának valamivel nagyobb hatása van, tehát a Sajtótanács által kiszabott megrovás igenis elérheti célját.

A Szövetségi Bűnügyi Hivatal titoksértéshez való segítségnyújtás gyanújával átkutatta a Cicero nevű folyóirat szerkesztőségét, a Szövetségi Információs Hivatal újságírókat hallgatott le és követett, valamint újságírókat vetett be informátorként saját kollégái ellen. Aggódni kell a sajtószabadságért Németországban?

Valóban, ezek olyan témák, amelyek esetében a Sajtótanácsnak védelmeznie kell a sajtószabadságot. Természetesen a sajtószabadság németországi helyzetét nem lehet összehasonlítani a totalitárius államokban tapasztalható helyzettel. Ennek ellenére nálunk is vannak alkalmak és kényszerítő körülmények, amikor hivatkoznunk kell a sajtószabadságra – olyan esetekre gondolok, mint ami a Ciceróval történt, vagy azokra a lefoglalási és lehallgatási akciókra, amelyeknek drezdai, wolfsburgi és stuttgarti helyi újságok voltak az elszenvedői. Ezekben az esetekben fontos számunkra, hogy informáljuk a munkánkról a nyilvánosságot, a törvényhozót, az ügyészséget és a rendőrséget, és egyértelmű bírálattal illessük, ha lehallgatások történnek, vagy ha az újságírók nem lehetnek biztosak abban, hogy informátoraik anonimitása megőrizhető.

A német sajtóban megfigyelhető koncentrálódási folyamatok is befolyásolják a sajtószabadságot?

A koncentrálódási folyamatok közvetve a mi munkánkra is kihatnak. A sajtókoncentráció és a versenyjog kérdéseiben nem vagyunk illetékesek. Ez a németországi kartelljogra tartozik. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy megőrizzük a német sajtó sokoldalúságát.

Az úgynevezett Caroline-ítélettel az Emberi Jogok Európai Bírósága messzemenő védelmet teremtett a közismert személyek magánszférája számára. A Sajtótanács bírálta az ítéletet. Miért?

Az ítélet némi elbizonytalanodást okozott a szerkesztőségekben – és itt nem csak a bulvársajtóra gondolok, hanem a politikai újságírásra is. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának eltér a véleménye a német alkotmánybíróságétól. Jobban szem előtt tartja a személyiségi jogokat, én úgy látom, akár a sajtószabadság rovására is. Az alkotmányos alapjogokat másképp mérik össze Strasbourgban, és ez nálunk elbizonytalanítja a sajtót.

A karikatúra-vita alkalmából az Unió igazságügyi biztosa, Franco Frattini egy európai sajtókódex kidolgozására tett javaslatot. Ön mit gondol erről a javaslatról?

A vallásos érzésekre vonatkozó európai sajtókódex megalkotását nem tartom jó ötletnek. Minden európai országban, ahol működnek hozzánk hasonló sajtótanácsok, vannak kódexszabályok. Igaz, ezek épp a vallási kérdésekben erősen különbözhetnek. Nagyban befolyásolja őket az adott nemzet kulturális háttere. Ezekről nagyon is érdemes eszmét cserélni európai szinten is, de mi nem osztjuk azt a véleményt, hogy ebben a témában egységes európai kódexet kellene létrehozni.

A Német Sajtótanácsnak az a véleménye, hogy az úgynevezett Mohamed-karikatúrák közlése összhangban áll a sajtókódexszel.

A karikatúra-vitával az év elején intenzíven foglalkozott a Sajtótanács. Mintegy száz beadvány érkezett hozzánk azt követően, hogy a Welt publikálta a karikatúrát. Végül úgy határoztunk, hogy a karikatúra idézetként való közlése megengedhető volt.

A szatírának – miképp Tucholsky mondta – mindent szabad?

Nem! Nem sértheti meg az emberi méltóságot. Ezt persze esetenként kell megvizsgálni. A politikai színtéren közismert személyeknek jobban kell tűrniük a kritikát. Ilyenkor egyfelől a személyiségi jogokat, másfelől a sajtószabadságot kell mérlegre tenni.