média

Nemcsak a színházak találják ki magukat újra meg újra: a színházi kritika is változásnak van kitéve. A nyomtatott sajtóban egyre kevesebb hely jut neki, viszont ugyanakkor az interneten új platformok vannak, ahol a színházi kritika tempója előre nem látott mértékben felgyorsul.

Az, hogy a színházi kritika bizonyos szektorai átkerülnek az internetre, feltartóztathatalan folyamat. Csakhogy a színházi kritika fokozatos kiiktatása a regionális nyomtatott sajtóból azzal a következménnyel jár, hogy légüres tér keletkezik. Ez különösen a vidéki színházakat érinti érzékenyen, melyek egyre kevésbé vannak jelen a kultúrrovatban. Továbbá azzal is jár, hogy egyre kevesebb fiatal, pályakezdő újságíró próbálhatja ki képességeit gyakorló színikritikusként. Az egyetlen járható út: az internet. Kérdés persze, hogy ott egyáltalán beszélhetünk-e még professzionális újságírásról.

Tagadhatatlan, hogy a heti megjelenésű nyomtatott sajtóban, mint a Die Zeit és a Der Spiegel, színházi kritika ma már úgyszólván egyáltalán nem fordul elő, miközben a regionális napilapok színházi rovatának szerkesztői kénytelenek arra szorítkozni, hogy csak az adott újság terjesztési területén működő színházak előadásait kísérjék figyelemmel. Valójában a német nyelvű színházi élet teljeskörű spektrumát ma már csak havonta megjelenő szakfolyóiratok tartják szem előtt, mint például a Theater heute, és országos napilapok, mint a Süddeutsche Zeitung, az FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) és a Frankfurter Rundschau.

Ám a színházi kritikának e részleges kiszorulásával párhuzamosan egyre több olyan internetes portál jön létre, amely kizárólag vagy nagyobbrészt a kritikai szemlének kötelezte el magát. Az első ilyen online-médium a Berlinben alapított nachtkritik volt. Azóta a havonta megjelenő Theater heute is nyitott egy gyors reagálású internetes portált, kultiversum címmel, Münchenben pedig, Kultur-Vollzug néven már éppenséggel egy digitális kultúrrovat jött létre.

Fenn a hálón, várakozás nélkül

Ezek az internetes portálok elvileg ugyanúgy, mint a napi- és a hetilapok, szerkesztőséggel dolgoznak, amely megbízásokat ad, és megszerkeszti a beérkező szövegeket. A döntő különbség az, hogy az internetes portálok nincsenek szerkesztési ütemtervhez kötve, és nem kell egy zárt, teljes egészként komponált lapszámba beilleszteniük az egyes szövegeket, ezért képesek a színházi kritika ütemének látványos gyorsítására. A hálón nem kell kivárni sem a lapzártát, sem a nyomdai átfutást, így tehát egy színházi kritikus elvileg már a premier alatt megírhatja a recenzióját, a szöveget még ott a színházban felteheti az online-ra, és ha a rádiós kolléga bizonytalankodik, még nála is gyorsabb lehet.

Hogy ennek van-e értelme, és hogy ez kívánatos volna-e, az persze más lapra tartozik. Hiszen a szakma egyik alapszabálya: a színikritikus aludjék egyet a benyomásaira, mielőtt másnap - lapzártától függően, hogy mikor - nekiáll írni. Aki napilapok számára dolgozik, annak - attól függően, mikor kel - általában legfeljebb öt óra áll rendelkezésére, hogy megírja kritikáját. Ezzel szemben a nachtkritik („Éjszakai kritika“) számára csakugyan éjszaka kell megírni és reggel hétig beküldeni a kritikát. Ez éppenséggel megoldható, de mivel a recenzensi villámszülés kegyelme nem minden írástudó színházkedvelőnek adatott meg, az online-médiumokban a kritikák minősége erősen ingadozik. Nem ritkaság, hogy egy-egy cikk a színházi este leíró jellegű szemrevételezésében vagy általános minősítésekben merül ki.

Szerkesztőségi sztenderdek

Hogy a nachtkritik szerkesztősége miért hajszolja bele munkatársait az éjszakai távgyorsíró-vetélkedőbe, nem egyértelműen belátható. Elvégre az online-szöveg mindenképpen egy nappal a nyomtatott sajtóbeli kritika előtt jelenik meg. Tehát még akkor is az egyes számú befutók lennének a szakmában, ha dél körül tennék fel a hálóra a színházi kritikákat, és a szerzőknek több időt hagynának arra, hogy állításaikat érvekkel támasszák alá, hogy árnyalják megfogalmazásaikat, és hogy tömörítsenek. E téren lényegében szerkesztőségi sztenderdeken múlik a dolog, valamint azon a kérdésen, hogy áll-e rendelkezésre elég idő és humánerő a beküldött szövegek korrektúrázásához és gondozásához. Ez utóbbin a nyelvi-stiláris szabályok betartatása értendő, továbbá annak számonkérése, hogyan van megjelenítve egy-egy bemutató, és van-e szó arról, hogy a színre kerülő darab lehetőségeit mennyiben valósítja meg a rendezés.

Különösen aggasztó fejlemény a helyszínen élő kritikus rendszeressé válása. Egy színikritikus nem kapja meg hazulra postán vágyainak tárgyát úgy, mint az irodalmi kritkus a könyvet. Neki utaznia kell. Ez pénzbe kerül, és többek között ezzel magyarázható, hogy a regionális nyomtatott sajtó olyan feltűnően takaréklángra tette a színházi kritikát. Az online-platformok egyrészt minél szélesebb spektrumú színházi beszámolókat szeretnének, másrészt azonban ők sem tudnak útiköltséget fizetni, ezért olyan munkatársakkal íratják a cikket, akik ott élnek az adott helyen. És ez így működik is. Csak az szól ellene, hogy egy kritika minősége a kritikus összehasonlítási lehetőségein és látókörének egészén áll vagy bukik.