színház és tánc

Zajokból, kultúrhulladékból és popból formálta meg saját vicces, gonosz és intelligens táncszínházát Constanza Macras. Most jött létre a Sao Paulo-i Goethe-Institut és a Berlinben élő argentin koreográfusnő közös munkájaként a Vigasztalan Paradicsom című produkció.

Régebben, ha az ember Constanza Macrasszal találkozott, biztos lehetett benne, mi lesz az első mondat. „Most először is innom kell egy kávét” - mondta az argentin koreográfusnő, hogy aztán rögtön kérje a másodikat és a harmadikat is. Közben sok cigaretta is elhamvadt, és rekedt hangján, nehezen érthető akcentusával Constanza Macras gyorsan, egyre gyorsabban beszélt. Például arról, hogyan csúszott le argentin középosztálybeli családja Buenos Airesben, amikor ő még gyerek volt, vagy a berlini válságkerületben, Neuköllnben élő utcagyerekekről, akikkel 2002 óta rendszeresen együtt dolgozik, és akikkel két nagy produkciót is létrehozott, a Scratch Neukölln-t (2003) és a Hell on Earth-et (2008).

Az óriási adag kávé és cigaretta azóta már a múlté, a beszédtempó valamelyest lelassult, de a Macras-féle eszeveszett, asszociatív gondolati bakugrások megmaradtak. Csak éppen kifinomultabbak és differenciáltabbak lettek. Akárcsak az 1970-es születésű koreográfusnő munkái, amelyek persze most is anarchisztikusak, dühösek, zajosak és feltétlenül ízléstelenek.
Constanza Macras berlini társulatának, a „Dorkypark”-nak tagjai igazi szakértők a valósággal való hiperaktív összecsattanási tesztben, amelynek során egyenként is, együtt is mindenkit addig ráncigálnak, amíg a felszínéből nem túl sok marad. Csakhogy időközben a táncból, popból és színházból elegyített vad Macras-keverék fölött egyfajta finom, halk, lebegő hang érezhető, egyfajta, baráti arccal a mélység felé forduló oldottság. Ahogy az már egyszer a kezdet kezdetén, Constanza Macras első egész estés produkciójában, 1997-ben, a Theater am Halleschen Uferben összejött neki.

Tárgyilagos, pontos pillantás

A darab címe Wild Switzerland volt. Botladozó szereplőket láthattunk, amint szétszóródnak az üres színpadon, kezükben piknikkosarakkal és szívükben a tenger utáni vággyal. Volt ebben valami irritálóan formátlan: egyfajta még dilettáns, de már zseniális módja a művészi hatás művészietlenségben való felvillantásának. Éppen ebből, a szemétből, a megbicsakló-fülsértő kiáltásból, a gesztusbeli kisiklásokból alakította ki azóta Constanza Macras egész saját esztétikáját.

Kislány korában Constanza Macras jó nevelésben részesült. Délelőttönként francia iskolába járt, délutánonként spanyolba, balettre taníttatták, és személyzet végezte a takarítást, valamint étkezésekkor szintén személyzet szolgált fel, ahogy az argentin középosztályhoz illett. A családi környezetben bekövetkezett fatális események miatt ez az élethelyzet drasztikusan rosszabbra fordult. Constanza Macras a gyerekkori traumának köszönheti tárgyilagos, pontos pillantását, mellyel minden élethazugságot részvét nélkül tár fel. Miközben mindeme hektikus lárma mellett munkája a tornádó kellős közepén levő szélcsend mozzanatairól is szól.
Így volt ez a 2001/2002-ben a Sophienstrasséban lévő Sophiensäle befogadó színház színpadán létrejövő MIR-trilógiában is, melynek címszereplője a hasonló nevű, lepusztult szovjet űrállomás volt. Hasonlóképp a Back to the Present című kultprodukcióban, mely a koreográfus asszonynak 2003-ban meghozta a nemzetközi áttörést; szintúgy a Shakespeare után igencsak szabadon megformált Szentiván-éji álom-ban, amely a berlini Schaubühne vezetőjével, Thomas Ostermeierrel közös munka volt; és így van minden azóta létrejött színpadi munkájában.

A nagyvárosi terepek kutatója

Az elmúlt évek során munkája közben Constanza Macras a nagyvárosi terepek kutatójává nőtte ki magát. Kezdte 2002-ben egy szociológiai terepvizsgálattal a helyszínen, Berlin-Neuköllnben, a Scratch Neukölln című produkció előkészületeként. Ezt követte 2005-ben a Big in Bombay, Macras első nagy ősbemutatója a berlini Schaubühnén, az indiai filmgyártás bombayi központjában, Bollywoodban gyártott álmokról, és a reálisan létező szegénységről.
Két évvel később, 2007-ben mutatták be a Volksbühnén az I am not the only one című kétrészes művet, mely a szülőföldről és az elvándorlásról szólt. Azt a kérdést veti fel: mi késztet valakit arra, hogy elmenjen hazulról, milyen az élet idegen földön, miért marad ott az ember, és miért nem tér haza, amíg nem kényszerül rá. Szintén 2007-ben mutatták be a Schaubühnén a Bricklands-ot, mely az úgynevezett „gated communities”-ről, vagyis az őrzött településekről szól, amilyenek Németországban még nincsenek, de az olyan országokban, ahol kiugróan nagyok a jövedelemkülönbségek, mint az USA vagy Dél-Amerika, nagyonis vannak. És most jön, mondhatni, a megalopoliszok kutatásának folytatásaként, a Paraíso sem Consolação – Vigasztalan Paradicsom. Hét hetet töltött Constanza Macras Sao Paulóban, ennyi időn át csodálkozott az óriásplakátok hiányán (ezeket törvény tiltja), a háztetőre épített úszómedencéken, a dzsungelszerű parkokon és a helikopterek párhuzamos közlekedésén a magasban. A város sűrűségén, áthatolhatatlanságán. Tizenkét brazil táncossal és két zenésszel indult el a forró nyomon. Mint mindig, most is túl azon, ami elvárható.