színház és tánc

Sehol a világon nem létezik olyan változatos és annyira sűrűn lakott színházi táj, mint Németországban. A fiatal színészek (államilag szabályozott) képzése is jó hírnévnek örvend. Ám a pályakezdőknek - különösen válság idején, amikor a színházak takarékoskodnak, és munkahelyeket szüntetnek meg - egyre nehezebb lesz állandó szerződtetést találniuk. A karrierrel kecsegtető Szentivánéji álom gyorsan átváltozhat egy korántsem annyira vidám Tévedések vígjátékává.

Több végzős, mint betöltetlen állás

Nagy a tülekedés: mintegy 200 diplomás végzős hagyja el évente Németország 15 állami színiiskoláját, és ugyanennyien jönnek az elismert magánintézetekből. Aki idáig eljutott, annak már előzőleg is szerencséje volt: 500 jelentkező 8 helyre (stuttgarti számadatok) a szabály. De aki a tanulmányok után nem akar rögtön beállni az éves átlagban 2500 hivatalosan számontartott munkanélküli színész közé, az egyre inkább magára van utalva, ha el akar helyezkedni a kereken 150, közterhekből fenntartott színház - vagyis városi színházak, állami színházak és tartományi társulatok - valamelyikében.

Bár a legtöbb pályakezdő regisztrálva van a Zentrale Auslands- und Fachvermittlung (Központi Külföldi és Szakközvetítés, ZAV) művészközvetítőjénél, mely szoros kapcsolatban áll a színházakkal, mégsincs garancia állandó munkahelyre (ahol az első két évben kapott alig 1.700 euro bruttó kereset nem éppen királyi jövedelem). És óriási a konkurencia: a színházak válogathatnak a ZAV-nyilvántartásból, ahol jelenleg már kb. 12.000 név van feltüntetve.

Önállóan intézett karrier

Így tehát egy karrier kezdete a legkevésbé sem Vízkereszt vagy amit akartok, és nem is Ahogy tetszik. Itt van például a 30 éves Constantin L. A harmadik főiskolai évben jelentkezett a ZAV-nál, azóta benne van a nyilvántartásban. Egy rövid nürnbergi fix szerződtetés után most ismét „ráér“. Úgy véli, a művészközvetítő nem is képes egyedileg, folyamatosan foglalkozni az emberrel. Ezért ő azt csinálja, amit kollégái közül oly sokan: fáradhatatlanul írja a pályázatokat - és a saját honlapján hirdeti magát. Vagy itt van Antja T., aki 33 éves és öt éve szabadúszó. Tanulmányai után kapott néhány vendégszerződést, de ma már örül, hogy a színészet mellett kulturális menedzsmentet is tanult, mert - mondja - ha nem volna áttekintése a kulturális szabadpiacról, nem menne semmire. Menedék-elfoglaltságokat keresett, saját programot dolgozott ki, és ráállt az alternatív művészeti életre. Munkaidejének 50 százalékát tölti színpadon, a másik felét az irodájában és otthon a számítógép előtt. Színésznő és minivállalkozó.

Özlem D. 26 éves, tanulmányai után kapott néhány eseti megbízást, és „nagyon sok helyről tanúsítottak érdeklődést“. Most megint az iskolapadot koptatja: egy színház- és mozgáspedagógiai kiegészítő kurzuson vesz részt. Fél éve már, hogy a színésznő nem lépett színpadra („Ez megmérgez minket, az ember elveszíti az önbizalmát“), merthogy tanul, és amellett kénytelen felszolgálóként pénzt keresni, hogy megéljen. A fiatal nő ma úgy látja, hogy a színiiskolai képzési rendszer „teljesen elavult“: „Már rég nem elég csak a színjátszást megtanulni; az embernek legalább annyi ismerete kell, hogy legyen az üzleti filozófiáról és az irodai mechanizmusról, ha egyről kettőre akar jutni.“

Nincsenek felvértezve a valósággal szemben

„„Túl sok a végzős, és túl kevés számukra a lehetőség“ - mondja Sandra Rudorff, aki egy színházi színészügynökséget vezet Hamburgban, és aki szilárdan meg van győződve róla, hogy az olyan intézmények, mint az övé, pályakezdők számára szerfölött hasznosak. Ő is azt gondolja, hogy a fiatal színészeket csupán a színművészet ismerete, ahogy azt a színiiskolák közvetítik, igencsak fogyatékosan készíti fel a piacra és annak törvényeire. „A kezdő színészek általában nincsenek felvértezve a kemény valósággal szemben“ - vélekedik Sandra Rudorff - „mi viszont segítőként és közvetítőként járhatunk el.“

Rudorff, aki maga is a színházi pályáról jött, úgy vette észre, hogy a legtöbb fiatal színész „mindenre nyitott“, a sokat szidott „vidék“ ajánlataira is. „Rögtön bekerülni egy nagy társulatba, ez adott esetben szörnyű nyomást is jelenthet. Nem árt, ha az ember eleinte kisebb színpadokon (és jóval nagyobb szerepekben) próbálja ki magát.“ Aki aztán belemegy abba, hogy hóna alá nyúljon egy ügynökség (melynek egyébként, így Rudorff, csak akkor kell fizetni, ha már létrejött a szerződtetés), aki megfelelő módon „piacra viszi“ az adottságait és a tehetségét, annak biztos, hogy egy kicsit könnyebb dolga van, mint annak, aki a pályázati mappával és a Németr Vasúttal keresztül-kasul utazgat a Szövetségi Köztársaságon, és várja a Nagy Felfedezést. „A fiataloknak egyvalamivel tisztában kell lenniük: senki sem várja őket tárt karokkal“ - hűti le a túl nagy lelkesedést az ügynökasszony. De ha „együtt“ járják az utat (mármint az ügynökséggel), akkor (majdnem) minden fiatal színésznek reális esélye van rá, hogy a tágas (és tág értelemben vett) színházi tájban szilárd helyet találjon. Akkor aztán Sok hűhó semmiért helyett tényleg Minden jó, ha vége jó lesz.