színház és tánc

A hálózatok kiépítése egyre fontosabb lesz a színházi szcénán belül. A Berlini Színházi Találkozóra meghívott rendezések között egyre több nemzetközi koprodukciót találhatunk. A „Nemzetközi Fórumon” a hagyományok szerint neves színházi szakemberek adták tovább tapasztalataikat a világ minden szegletéből érkezett pályakezdőknek. Továbbá sor került a Goethe Intézettel közösen szervezett „Vigyázat! Tranzit!” című tanácskozásra is, ahol a szakemberek az egész világra kiterjedő együttműködési modelleket vitattak meg.

Ruud Gielens és Ivo Kuyl belga színházcsinálók az egyik kedvelt berlini kereszteződésnél állnak, és műhelyszemináriumuk résztvevőit látják el utolsó instrukciókkal. Aztán kirajzanak a tanítványok. Egyikük egy járdasziget közepén énekelni kezd. A másik úszósapkába bújik, felugrik egy kis szökőkút peremére és úszómozdulatokat imitál. A többiek csukott szemmel tapogatózva törnek maguknak utat az úszó mellett és így próbálnak a járdán előre jutni. A járókelők, akikhez közben hozzáérnek, ingerülten megállnak. Nem tudják eldönteni, hogy most spontán tüntetésről, művészi beavatkozásról, vagy csupán a berlini átlagvalóságról van szó, melynek közismerten lehetnek furcsa aspektusai is.

A „Nemzetközi Fórum” története

  „A világ nyolckor. Valóságok bemutatása”. Ez a Berlini Színházi Találkozón megtartott 46. „Nemzetközi Fórum” mottója. Ez a fiatal, professzionális színházi alkotóknak szervezett továbbképzés a rivaldafényen kívül zajlik, ellentétben az év teljesítményeire összpontosító seregszemlével, a szezon tíz legfontosabb darabjának az előadásával, amelyeket egy kritikusokból álló zsűri válogatott ki. Emiatt azonban még nem kell lebecsülni a programot, melyet Uwe Gössel, a „Fórum” vezetője, tudatosan a szolgai eredményorientáltság és a hasznosíthatóság logikáján túl tervezett meg. Az 1965-ben alapított „Nemzetközi Fórum” a maga területén a legrégebbi folyamatosan dolgozó intézmény. Ami kezdetben a Szövetségi Köztársaság ifjú színházcsinálóinak szervezett információs- és vitafórumnak indult, az az évek folyamán a Goethe Intézettel való együttműködésnek köszönhetően nemzetközivé vált. Ma már évente kb. 40, a világ minden részéről érkező pályakezdő – rendezők, dramaturgok, díszlettervezők és színészek legfeljebb 25 éves korig – találkozik ezen a kéthetes intenzív kurzuson. Az ösztöndíj tartalmazza az utazás- és szállásköltséget, a belépőjegyeket a Színházi Találkozó előadásaira és a napidíjat. A Nemzetközi Fórum minőségét jelzi az a tény, hogy az egykori résztvevők listáján egyre több olyan névre bukkanunk, akik – mint Jan-Christoph Gockel, Wojtek Klemm vagy Boris Nikitin rendezők – időközben a berlini Schaubühnéig, a krakkói Stary Teatrig, illetve a független színházak neves „Impulse” nevű fesztiváljáig jutottak.

A valóság mint színházi téma

Így senki sem csodálkozott azon, hogy a négy párhuzamosan futó műhelyszemináriumot ismét neves művészek tartották, akik a „valóság” témájához a legkülönbözőbb nézőpontokból közelítettek, és a színházi nyelvek kortárs sokszínűségét a diskurzus csúcspontján mutatták be. Míg Ruud Gielens és Ivo Kuyl beavatkozásai a városi térbe a játék valóságát a hétköznapok valóságával állították élesen szembe, és a kölcsönös megtermékenyítés lehetőségeit kutatták, addig Mustafa és Övül Avkiran török szeminárium-vezetők a „valóságot” a résztvevők életrajzi mozzanataiban, valamint a zenés és mozgásszínházi elemekben keresték. Chris Kondek videóművész és Christiane Kühl dramaturg, akik elsősorban a Dead Cat Bounce című pénzpiaci tandarabjukról híresek, melyben a nézők által fizetett belépődíjakkal élőben spekuláltak a New York-i tőzsdén, most is a globális kapitalizmus „valóságára” koncentráltak. A fiatal színházi alkotókkal közösen merültek bele az 1960-as évek tudományos-fantasztikus-horror filmjeibe és meglepő párhuzamokra bukkantak az egykori földönkívüliek és a mai pénz között. Végül Hans-Werner Kroesinger dokumentarista rendező pedig a történelmi áthagyományozódás „valóságára” kérdezett rá. „History Counts“ című workshopjának résztvevői az örmény és ruandai népirtásról szóló szövegek segítségével a történetírás stratégiáit vitatták meg. A végén nemcsak Diana Insel, a fiatal brémai dramaturg nyilatkozta azt, hogy sokat tanult arról, hogyan lehet a színpadon a kemény valóságot pátosz-, klisé- és kínos momentumoktól mentesen ábrázolni.

Nemzetközi színházi szakemberek gyakorolják a hálózatépítést

Uwe Gössel, aki 2006 óta vezeti a „Nemzetközi Fórum”-ot, ma is kapcsolatban van majdnem minden egykori workshop-résztvevővel A vállalkozás fontos célja, hogy a fiatal színházi alkotók egymás között is tartós hálózatokat építsenek ki és a kulturális cserekapcsolatokat például a városi színházakba is magukkal vigyék. Mert míg a nemzetközi koprodukciók a független színházak rugalmasabb struktúrájában már csak a szűkös anyagi források miatt is régen napirenden vannak, addig a városi színházaknak még többnyire nehézséget okoznak. Legalábbis ezt kifogásolta néhány résztvevő a Goethe Intézet támogatásával létrejött, „Vigyázat! Tranzit!” című tanácskozáson, amely a 2010-es színházi találkozón először hozta össze workshopok és beszélgetések formájában a fesztivál vendégeit a meghívott szakemberekkel. „Strukturálisan és mentálisan a középkorban vagyunk” – ilyen kíméletlenül sajnálkozott például a lengyel rendező és egykori workshop résztvevő, Wojtek Klemm a modern kommunikációs eszközök színházak közötti bevetésének hiányán. Hortensia Völckers, a Bundeskulturstiftung vezetője a két évadra korlátozott „Kirándulókedv” nevű pénzalap bemutatásával egy lehetséges konkrét ellen-receptet mutatott be: az alapítvány akár 150.000 euró támogatásban részesíti a színházak között segítő szándékkal létrejött, koncepcionálisan meggyőző partneri kapcsolatokat. Ilyen együttműködés jött létre például a berlini Maxim Gorkij Színház és a krakkói Narodowy Stary Teatr, valamint a Münchner Kammerspiele és a helsinki Smeds Ensemble között.

Export vagy csere?

A „Németország mint kultúrnemzet – exportsláger vagy kifutó modell?” címmel megrendezett záró pódiumbeszélgetés is arról tanúskodott, hogy a nemzetközi színházi munkát a városi színházak és a független szcéna, vagy a kulturális export és a színházi-cserekapcsolatok koncepciói között nehezen lehet közös nevezőre hozni. A Michael Schindhelm kulturális menedzser által alapvetően dicsért német városi színházi struktúrának az „Impulse” vezetőségi tagja, Matthias von Hartz legalábbis egy jókora adag rugalmasságot kívánt. És míg Birgit Lengers, a Junges Deutsches Theater vezetője a nemzetközi kulturális csere perspektíváját elsősorban a közösen kidolgozott projektekben látja, addig Frie Leysen belga kurátor és a Theater der Welt 2010 elnevezésű fesztivál vezetője szívesen engedi meglepni magát teljesen idegen produkcióktól. Hiszen az „ufóként” megjelenő munkák produktív irritációt váltanak ki. Két dolog azonban kiderült: elsősorban az, hogy a nemzetközi hálózatépítésnek nincs szabadalmaztatott receptje, másodsorban pedig, hogy a vita még csak most vette kezdetét.