színház és tánc

Constanza Macras új táncprojektet állított színpadra. Szereplői ezúttal magyar, cseh és szlovák romák. A darab az ő helyzetükről szól. Az argentin koreográfusnő ezzel együtt sem szeretne részvétszínházat csinálni. Szöveg: Renate Klett

„I am open for everything“ – a casting számos résztvevője ezzel a mondattal fejezte be bemutatkozását, még akkor is, ha egyébként nem beszélt angolul. Az előadásnak, amelyet Constanza Macras a prágai, budapesti és pozsonyi Goethe Intézetek felkérésére dolgozott ki, végül ez lett a címe: Open for Everything, azaz Mindenre nyitottan. A koreográfusnő a három városban több mint nyolcvan romával ismerkedett meg, még a második válogatás után is negyvenen maradtak.

E negyvenből végül húsz jelentkező került kiválasztásra: hivatásosok és amatőrök, fiatalok és öregek, zenészek, táncosok, énekesek. Macras társulatából, a DorkyParkból öt táncos csatlakozott a produkcióhoz. Három hónapig folytak a próbák Budapesten, Berlinben és Bécsben, s a két tucat szereplőből, akik korábban nem ismerték egymást, így kovácsolódott össze az a meggyőző csapat, amely a Bécsi Ünnep Heteken tartott premier után több hetes turnéra indul: az előadás Berlinben, Hamburgban, Drezdában, Budapesten, Prágában, Nyitrán, Zürichben és Stockholmban vendégszerepel.

A közép-európai romákkal és romákról készített darab a Goethe Intézet kezdeményezésére született meg. Európa legnagyobb etnikai kisebbsége mindmáig számos diszkriminációnak és agressziónak van kitéve. Jelenleg alighanem Magyarországon a legveszélyesebb a cigányság helyzete, ahol az utóbbi években számos támadást és gyilkosságot követtek el romák ellen.

Az okok amennyire ismertek, annyira ijesztőek. Constanza Macras maga is tanulmányozta őket, de vérbeli koreográfusként persze nem politikai dokumentációt kívánt színpadra állítani, hanem embereket megmutatni, akik életükről, álmaikról, félelmeikről és szenvedélyeikről mesélnek. „Én nem antropológiai színházat csinálok – mondja Macras.– A romák helyzete természetesen nagyon nehéz, de részvétszínházzal és olcsó vállveregetéssel nem segítünk rajtuk. Én inkább a tiszteletre és méltóságra apellálnék.“

Hiphop, dzsessz és szomorú cigánydalok

A Berlinben élő argentin koreográfusnőnek jó érzéke van az amatőrökkel végzett munkához, akikből képes a legjobbat kihozni. Legismertebb darabjai, mint a Scratch Neukölln és a Hell on Earth, részben „problémás kölykökkel“ születtek, akiket annyira komolyan vett, hogy voyeurizmusnak és állatkert-érzésnek végül szemernyi hely sem maradt. Így lehetséges, hogy ezúttal is mindenki önmagát, magával hozott tehetségét adja és mutatja meg.

A testes Horváth Ádám meglepően hajlékony hiphop-táncosnak bizonyul, Hegedűs Fatima, akit korábban Hegedűs Raimundnak hívtak, dívaszerepében szívhez szóló és magával ragadó, Ivetta Millerova pedig olyan visszafogottan és érzelgésmentesen tudja elénekelni a szomorú cigánydalokat, hogy éppen ezzel csal könnyeket a néző szemébe. Ehhez jön egy kitűnő profi együttes, a prágai Gitans, amely népdalok mellett dzsesszt és popot is játszik – nem, ez tényleg nem szociálisan jótékonykodó, hanem magas művészi igénnyel fellépő színház.

Constanza Macras elég humorral és érzékenységgel rendelkezik, hogy a hagyományos folklórt akár ki is figurázza, ha kell – és a játékba mindenki lelkesen kapcsolódik be. Saját kultúránk csak akkor igazán a miénk, ha nevetni is tudunk rajta. A roma szereplők zöme Magyarországról érkezett, ahol nemzedékekkel korábban telepedtek le, és olyannyira a magyart vallják anyanyelvüknek, hogy akadnak közöttük, akik cigányul már egyáltalán nem beszélnek. Faluszéli telepeken élnek, munkája közülük csak kevésnek van, és igen szegények. Rossz helyzetükről azonban nem szívesen beszélnek.

Ki akarnak törni belőle, amiben talán ez az előadás is segíthet, de senki nem akar a családja nélkül élni. Az elszakadás már a próbák és vendégszereplések alatt is komoly probléma. A legfiatalabbakra Rostás Iván vigyáz, akit mindenki csak „papának“ hív. „Papa“ a próbákon nézőként vesz részt, de néha nem tudja megállni, és ő is beszáll a játékba. Azonkívül gyönyörűen tudja mesélni a régi cigánymeséket. Ezek mindig halálról, gyakran pedig kísértetekről is szólnak, amelyek visszatérnek, mert a túlvilágon nem lelnek nyugalmat.

Tánccal a sztereotípiák ellen

Goethe is írt egy „Cigánydalt“, amely így kezdődik: „Szitáló ködben, mély hóban, / zord erdőben, téli éjen / éhes farkasok üvöltését, / baglyok rikoltását hallottam...“, és szellemekről meg vérfarkasokról szól. A vándorlás irigyelt és szapult népe mindig is foglalkoztatta a megtelepedett lakosság képzeletét. A cigányélet azelőtt vidámnak és szabadnak számított, ma, amikor a lakókocsit gyakran szegényes házak váltották fel, ínséges és kirekesztéssel teli ez az élet.

A lakókocsikban most inkább a gazdagok ülnek, és ma egyébként is mindenki állandóan úton van – csak a romák nem. A darab egyebek között ezekről a változásokról is szól. A DorkyPark táncosai Berlinben élnek, de Izraelből, Dél-Koreából, Hollandiából, Németországból és Kanadából származnak. Sokat repülnek, mert a társulat szerte a világon vendégszerepel. Az Open for Everything többi szereplőinek nagy része még soha nem ült repülőn, és olyan örömmel várta ezt az élményt, akár egy gyerek.

Folklór és legendák, tarka szoknyák, Carmen és hegedűszó, szabadság és kaland, becsület és karikafülbevaló – sztereotípiáink romantikusak vagy, ami még súlyosabb, rosszindulatúak: tolvajok, ingyenélők, gyülevész népség. Macras olyan modern képet akar szembeállítani e sztereotípiákkal, amely átszakítja a határokat, mégpedig mind a falvakban, mind a fejekben létezőket. Büszkeséget és örömöt akar tolmácsolni – még ha ez az öröm mindössze abból táplálkozik is, hogy valakinek sikerült egy bonyolult tánclépést megtanulnia és most képes szuverén módon előadni. Nem is rossz kezdés, ha az ember húszéves és nagy tervei vannak.