az Új Színház-ügy a média tükrében

Philipp Oehmke írása

Márta István azt mondja, hogy még nem adta fel, de tudja, hogy a küzdelme kilátástalan. Áll színháza nézőterén, igazít egyet a kamerán, és úgy tesz, mintha itt még normális színházi munka folyna.

– Ugyan mit tehetnék? – kérdi árnyalatnyival hangosabban és ingerültebben a kelleténél.

– Semmit – mondja az asszisztense. – Semmit nem tehetünk.

A színészek a „Don Carlos“ egyik jelenetét próbálják. Lassan haladnak előrefelé a színpadon, közben suttognak, lihegnek és hörögnek. A modern rendezői színház Budapesten sem fest másként, mint Bochumban, Freiburgban vagy Kölnben. A „Don Carlos“ lesz Márta utolsó előtti bemutatója, a „Varázshegy“ pedig az utolsó, aztán vége a dalnak.

Színháza új vezetőket kap. Márta István utóda egy színész lesz, aki nemrég a szélsőjobboldali Jobbik pártért kampányolt, meg egy drámaíró, aki bevallottan antiszemita. Még 77 nap tehát. November közepe van, és odakint, a színház szecessziós homlokzatán – egy utcányira a fényűző Andrássy úttól – tiltakozó óriás-installációt helyeztek el, amely a hátralévő napokat számolja. Márta István tizenhárom évig vezette az Új Színházat. Most pedig ama kultúrkampf egyik első prominens áldozata lett, amely tavaly óta dúl Budapesten, amióta a populista jobboldal kormányoz Magyarországon: a Fidesz Orbán Viktor miniszterelnökkel az élén kétharmados többséggel irányítja az országot. Kétharmados többséggel alaposan át lehet építeni egy parlamenti demokráciát, újjá lehet teremteni egy országot. 2012. január elsején új alkotmány lép életbe, néhány hónapja pedig új sajtótörvény is hatályban van, amely a viszonyok kéretlen bírálatát hivatott megakadályozni. Egy ország kultúráját azonban nem lehet csak úgy egyik napról a másikra átalakítani. A kultúra, mint sok más országban, Magyarországon is baloldali-liberális.

A kultúra azt csinál, amit akar és amit gondol. Ám aki teljes ellenőrzés alá akar vonni egy államot, annak afelett is uralkodnia kell, hogy mit gondolnak az emberek. Magyarországon pedig pontosan erről van szó ezekben a napokban. Az emberek gondolataiért folyik a harc.

Az utóbbi hónapokban több vidéki színházban is kormányszimpatizánsokra cserélték le a színigazgatókat. Budapesten menesztették az Állami Operaház intendánsát, most az Új Színház igazgatója, Márta István van soron, és a Nemzeti Színház meleg direktorát is ki akarnák ebrudalni.

Az egykori ellenzéki és marxista, a Lukács-tanítvány Heller Ágnes ellen, aki ma 82 éves és Magyarország legismertebb filozófusnője, nyomozást folytat a kormány. Elherdált bizonyos uniós támogatási összegeket, szól a vád, amelyet a jobboldali sajtó vehemensen támogat.

A parlament melletti térről hamarosan eltávolítják József Attila szobrát. József Attila művei a munkásirodalom klasszikusai, szerzőjük marxista világnézetű humanista volt, aki 1937-ben a vonat elé vetette magát. Az új kormány úgy véli, hogy ilyesvalakinek a szobra nem állhat a parlament mellett. Ez olyan, mintha Németországban egy Schiller-szobrot távolítanának el, csak mert a költő hosszú hajat viselt.

Egy ország új gondolkodást és új kultúrát parancsol magára, egy olyan kultúrát, amely az 1920 előtti Nagy-Magyarországhoz kapcsolódik; ez az ország egy olyan nemzetérzést akar életre kelteni, amely így soha nem létezett.

Márta István, az Új Színház még-intendánsa semmi rosszat nem csinált, volt elég nézője, és dicsérték a rendezéseit. A nemzetközi színházi kánont tűzte műsorra, Molière-t és Osztrovszkijt, Büchnert, Schillert és Shakespeare-t, de magyar szerzőket is. Márta István nem számolt azzal, hogy baj lehet, amikor ősszel megküldte a polgármesternek kétszáz oldalas koncepcióját, amelyben vázolta a színház művészi és anyagi jövőjét.

A polgármestert Tarlós Istvánnak hívják, és tavaly óta van hivatalban. Budapestnek húsz évig liberális polgármestere volt. Tarlós azonban a kormánypárt híve, „a magyar politika jóllakott és izmos hüllője“, ahogy a publicista Ungváry Rudolf jellemzi őt. Váratlanul egy második pályázat is befutott Tarlóshoz az Új Színház igazgatói posztjára. Húsz oldalt sem tett ki, és meglehetősen hiányos és elnagyolt volt. Akik látták, azt mondják: összehányt munka.

A pályázatot Dörner György jegyezte. Dörner Mel Gibson magyar szinkronhangja, 58 éves és közepesen sikeres színész, aki tavaly hazafias verseket szavalt a szélsőjobboldali Jobbik párt választási rendezvényein. Pályázatában Dörner azt írta, hogy nemcsak „Hátország-színházzá“ akarja átnevezni az Új Színházat, de az „elfajzott, beteges liberális hegemóniának“ is véget akar vetni. Ez tetszett a polgármesternek, de az átnevezés már neki is sok volt.

Dörner azt is írta a polgármesternek, hogy a színházat barátjával, Csurka Istvánnal együtt akarja igazgatni.

Csurka Istvánt mindenki ismeri Magyarországon. Valamikor ünnepelt szerző volt, elbeszéléseket és színdarabokat írt, amelyek költői erejére még Csurka ellenzői is esküsznek. Csurka ezenkívül hős is volt, akit az 1956-os forradalom után letartóztattak, közismert konzervatív ellenzéki – habár hamarosan kiderült, hogy együttműködött a magyar állambiztonsággal.

A rendszerváltás után pedig, amikor Csurkának már nem kellett költészetbe csomagolnia nézeteit, hanem kimondhatta, amit gondolt, azt mondta, hogy vissza kell szerezni a régi Nagy-Magyarországot, és meg kell szabadítani az országot a zsidók uralmától. Pártot alapított, amelyet „Magyar Igazság és Élet Pártjának“ nevezett el, és harcot hirdetett a „nemzetellenes hígmagyarok“ és „idegenszívűek“ ellen.

E rémes szó, az „idegenszívű“ újra meg újra felbukkan a magyar jobboldalon. Vele jellemzik a nacionalisták azokat, akik nem igazi magyarok: elsősorban tehát a liberálisokat és zsidókat. Csurka pártjával 1998-ban bejutott a parlamentbe, és együttműködött a mai kormányfővel, Orbánnal. Orbán és Csurka jól ismerik egymást. Csurka nagy író, de még nagyobb őrült: meggyőződése, hogy a cionisták második zsidó hazát terveznek Magyarországon.

Hogy Európa közepén, az EU egyik tagországában Dörner egy ilyen pályázattal nyerhessen, ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Volt egy nyolctagú szakértői bizottság. Hatan közülük, színházi szakemberek valamennyien, azt ajánlották, hogy Dörner pályázatát habozás nélkül dobják a papírkosárba. Két tag, a művelődési minisztérium delegáltja és a főváros képviselője tartózkodott. A polgármester mégis Dörner mellett döntött. Miért? Van olyan feltételezés, hogy felsőbb helyről ajánlották így neki. Hogy a parancs, mely szerint Dörnert és Csurkát kell kinevezni, legfelülről érkezett.

Nem maradt el a tiltakozás. Voltak tüntetések a színház előtt, szolidaritási nyilatkozatok, tiltakozó levelek. Christoph von Dohnányi karmester lemondta vendégszereplését az Állami Operaházban, a berlini Művészeti Akadémia is levelet küldött Budapestre, szót emelve „a politikus-író Csurka antiszemita nézetei és a színházi szakember Dörner profasiszta Jobbikhoz való közelsége“ ellen. Tarlós polgármester azonban csak annyit válaszolt, hogy kikéri magának ezt a „tolakodó“ levelet.

Egy polgármester miért nem magyaráz meg egy ennyire durva döntést?

Mert nem ő hozta meg, mondja Márta István, a még-intendáns.

De mit mond az új intendáns?

Dörner György Budapesten kívül lakik, és e novemberi csütörtök délelőttön még alszik. A telefont egy nő veszi fel, és közli, hogy Dörner éjszaka ért haza egy forgatásról. Dél tájban aztán sikerül elérnem Dörnert. Jobbnak látja, mondja Mel Gibson-szinkronhangján, hogy éljen a jogával, és ne mondjon semmit. Semmit nem köteles megmagyarázni, teszi hozzá, és lerakja a telefont.

Csurka István sem reagál a titkárnőinél hagyott üzenetekre. Nem tudja, hogy Csurka Budapesten van-e, mondja az egyik. 77 évesen nagyon sok a teendője, mondja a másik. Gyűlöli a nyugati médiát, mondja egy testőr.

Csurka István nemcsak író és politikus, van egy hetilapja is, a Magyar Fórum. A szerkesztőségi irodák a város szívében vannak. A recepción egy éjszakai bárokba illő ajtónálló áll petyhüdt szemhéjjal és hatalmas pocakkal, amelyre Jack Daniel's feliratos póló feszül.

– Már megint maga! Megismerem a hangját. Maga az, igaz, aki folyton telefonált?! Megmondtam magának, hogy Csurka úrnak nincs ideje a maga számára. – Felkapja a telefont, beszél valakivel, aztán a fejét rázza.

Itt, a hetilapjában Csurka újabban Ascher Café címmel írja kommentárjait, e gyűlölettől és vádaskodástól fröcsögő pamfleteket. „Leszólják a pályázatunkat – írja Csurka – mert ezekhez hasonló – értsd: ‚nemzeti’ – gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális konszenzusba illő pedáns igazodás.“

A kommentárok címe Ascher Tamásra, Magyarország talán leghíresebb színházi rendezőjére, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorára utal, aki történetesen zsidó. Ascher Csurka számára ama zsidó-liberális kulturális összeesküvés jelképe, amely ellen évtizedek óta harcol. „…mindent elfojt nemcsak a szociálliberális kultúrpolitika … – így Csurka –, hanem az egyes színházak Ascher Café-s vezetése is… [a kultúra] Kikerül az Ascher Café fennhatósága alól … és nem lesz rá meghatározó befolyással a Café főnöke, a nagy rendező, a minden bizonnyal odesszai eredetű családból származó askenázi …, a Los Angelesben is rendezgető Ascher Tamás sem“.

Ascher Tamás félrehajítja Csurka lapját. Ezt ő képtelen elolvasni. Színháza, az V. kerületi Katona József Színház kantinjában ül, éppen a Woyzeck-et próbálja Robert Wilson és Tom Waits átdolgozásában. Elmeséli, hogyan csöngetett több mint húsz évvel ezelőtt főiskolásként annak az embernek az ajtaján, aki ma így gyalázza. Ascher akkor azt akarta elmondani Csurkának, hogy mennyire csodálja, és engedélyt akart kérni tőle, hogy elkészíthesse Csurka egyik elbeszélésének színpadi változatát. Annak idején kedvelték egymást. „De ha berúgott, rögtön zsidózni kezdett.“ Hozzá van szokva az antiszemitizmushoz, mondja Ascher, az államszocializmus korábban elfedte, 1989 után azonban újra felszínre tört.

– Mi, magyarok, és főleg a jobboldaliak ma 1948 politikai tudatszintjén állunk. Utána megszűntünk gondolkodni, és csak 1989-ben kezdtünk újra hozzá – mondja Ungváry Rudolf.

A lakosság széles köreiben még ma is az a hiedelem uralkodik, hogy az 560.000 magyar zsidó meggyilkolásáért csak a németek felelősek. Pedig Eichmann stábja, mondja Ungváry, mindössze két tucat SS-katonából állt. A zsidók deportálását a németek által működtetett megsemmisítő táborokba javarészt a magyar csendőrség intézte. A szembenézés azonban elmaradt. Míg az NSZK-ban a konzervatív Adenauer-kormány volt nácikat is integrált a nyugati demokráciába, Magyarországon illegalitásba vonultak a jobboldaliak. Ma szörnyű zombikként feltámadtak, és magukhoz akarják ragadni a hatalmat.

E zombik egyike Pörzse Sándor. Ő a Jobbik egyik legprominensebb tagja, képviselő, a Barikád című pártlap főszerkesztője, az SA-jellegű – és időközben betiltott – paramilitarista szervezet, a Magyar Gárda alapítótagja.

A Jobbik a jobboldali kormány szélsőjobboldali ellenzéke: Nagy-Magyarországért, Európa ellen, a romák és – bár kevésbé nyíltan – a zsidók ellen. Pörzse Sándorról köztudott, hogy olykor még a gárda egyenruháját hordja, pedig ezért mindannyiszor 180 eurónyi büntetést kell leszurkolnia – nem gond.

Az 52 éves Pörzse ma úgy öltözött fel, mint aki egy előkelő síelőhelyre készül: vastag, sportos bőrdzsekit, alatta zakót és divatos csizmát visel. Terepjárón érkezik, sötétbarna haja középen kettéfésülve. Arca egyáltalán nem az az eltompult NPD-arc, mint a németországi neonáciké.

A Képviselők Háza – az egykori MSZMP-székház – előcsarnokában ad találkozót. Világos gesztus: ide nézzetek, mondja, mi, a jobbikosok vagyunk a harmadik, s leszünk nemsokára a második legnagyobb erő a parlamentben. Pörzse Sándor azelőtt hivatásos futballista volt, később pedig a jobboldali Hír- és Echo TV országosan ismert moderátora. Ma fasiszta.

„Nem igaz“ – vágja rá Pörzse meglepően higgadtan és könnyedén. A fasiszták, azok Mussolini hívei. Ő pedig nem az. Ő Magyarország híve.

És mi a véleménye a nácikról? Pörzse nyújtózik egyet, sóhajt, gondolkozik, élvezi a feszültséget. Végül mosolyogva, önelégülten válaszolja: „Azok háborús bűnösök voltak.“

A kormányfővel még mindig barátok, korábban együtt fociztak. De a kormány, mondja Pörzse, túl mérsékelt, túl erélytelen. Nyilvánosan elhatárolódik a Jobbik radikalizmusától.

„Most kemény szerekhez kell nyúlnunk. Az ország annyira beteg, aszpirin itt már nem segít.“ A lakosság, úgy látszik, a Jobbiknak ad igazat. A párt népszerűsége a felmérések szerint egyre nő. Azért is, mert a Jobbik képes volt rá, hogy ne csak a politikán keresztül szólítsa meg az embereket, de kultúrának álcázott gyűlöletkeltéssel is: ezért az egyenruhák, ezért a fáklyás felvonulások, ezért a nemzeti dalestek, ezért a saját gárda.

„Miután a politikai rendszerváltást végrehajtottuk – mondja Pörzse –, most már a kultúrában kell visszafoglalni a helyünket.“ Az ország, mondja Pörzse, egy kultúrharc kellős közepén áll, s a nemzeti kultúrafogalom győzelemre fog jutni. Ezért követelte a Nemzeti Színház homoszexuális igazgatójának, Alföldi Róbertnek a leváltását. Ebből a Nemzeti Színházból hiányzik a magyar kultúra, mondja Pörzse, ő látott ott egy előadást, amelyben magyar katonáknak öltözött színészek Nagy-Magyarország térképére onanizáltak.

Ő, a nemzetiek, a jobboldaliak évtizedeken át ki voltak rekesztve a kultúrából. A nemzet mindig idegen uralom alatt élt, először a Habsburgok, aztán a szovjetek, végül a liberálisok uralma alatt. Így a nemzeti érzést is állandóan elnyomták. „Ez sebeket tépett fel. Lehetetlen a béke.“

Egy óra múltán Pörzse jókedvűen távozik terepjáróján. A nap fénye megcsillan a Duna vizén, és rásüt a parlament neogótikus épületére, amely talán Európa legszebb országháza. „Még 75 nap“ – jelzi az installáció néhány kilométerrel arrább, az Új Színházban.

Konrád György botjára támaszkodva áll sötét II. kerületi lakásában. Konrád most 78 éves; tizenegy évesen, 1944-ben szüleivel együtt csak hajszál híján menekült meg az auschwitzi deportálástól, később az ország egyik legfontosabb írója lett, akit a kommunizmus alatt elnyomtak, ma pedig a Német Könyvkereskedők Béke-díjának kitüntetettje.

Egy demokratikusan megválasztott kormány lassanként puha diktatúrát épít ki, ez történik ma Magyarországon, mondja Konrád.

Hosszú évekkel ezelőtt meglátogatta őt Csurka István, aki most néhány hónap múlva a budapesti Új Színház intendánsa lesz. Csurka elvitte neki az első könyvét. Konrád elolvasta, és azt mondta Csurkának, hogy nagyon tehetséges szerző. Csurka most gondoskodni akar arról, hogy olyanok, mint Konrád, többé ne juthassanak szóhoz Magyarországon.