Német nyelvű szak- és szépirodalom magyarul

„A származás nem esztétikai kategória” - Interjú Saša Stanišić német íróval

Saša Stanišić ; Foto/Copyright: Katja SämannSaša Stanišić ; Foto/Copyright: Katja SämannMa Magyarországon keresztül menekülni, ahogy mi tettük annak idején, tényleg nem volna lehetséges – mondja Saša Stanišić, aki a délszláv háború idején, tizennégy évesen, családjával együtt menekült Boszniából Németországba, ahol már nemzedéke legjobb írói között tartják számon. Vor dem Fest (Az ünnep előtt) című regénye 2014-ben elnyerte a Lipcsei Könyvvásár nagydíját, munkásságát díjak és elismerések sorával honorálták. Első könyve, a Hogy javítja a katona a gramofont című regény magyarul is napvilágot látott (Szó Kiadó, 2008). Stanišić az úgynevezett kvótanépszavazást megelőző héten a budapesti Goethe Intézet meghívására Budapesten és Debrecenben olvasott fel frissen megjelent elbeszéléskötetéből. Ekkor készült vele az interjú.

1992-ben menekültként érkezett Németországba. Ez akkor még egyszerűbb lehetett, ma szinte kizárt, hogy átjutna a magyar határon, ahol pengedrótkerítés védi az európai civilizációt és a keresztény kultúrát a magafajta veszélyes elemektől. Gyönyörű szimbóluma egyébként a mai magyarországi állapotoknak, hogy a pengedrótot egy magyar börtönben készítik büntetésüket töltő rabok.

Nem gondolkodtam eddig rajta, de ma Magyarországon keresztül menekülni, ahogy mi tettük annak idején, tényleg nem volna lehetséges. A szülővárosomban, Višegradban 1992. április 6-án kezdődtek el a harcok, és mi keleti irányban hagytuk el a várost, mert apám úgy feltételezte, hogy a háború tovább fog terjedni. Ha nyugat felé indultunk volna el, és belefutottunk volna a háború epicentrumába. Aztán apám horvát barátai segítségével horvát területre mentünk, később, ’92 augusztusában vonattal Zágrábba utaztunk, onnan egy ismerős elvitt a határra, de nem tudtuk, hogyan juthatnánk át, mert nem voltak papírjaink. Nyolcan lehettünk, mind Boszniá¬ból, ott rostokoltunk, teljesen tanácstalanul, senki sem tudta, mit lehet ilyenkor tenni. És akkor meglátott bennünket egy magyar buszsofőr, aki a menetrendszerű járatot vezette, és áthozott. Máig hálával gondolok rá. Nem fogadott el érte semmit. Eljutottunk Budapestre, onnan meg már repülővel mentünk tovább Németországba.

Papírok nélkül?

Valahogy úgy volt, hogy Magyarországon nem maradhattunk, de elhagyhattuk Magyarországot. Németországban viszont azonnal lefogtak bennünket, mivel papírok nélkül érkeztünk, és negyvennyolc órán át várakoztunk a tranzitban, mígnem eljött értünk a nagybátyám, aki akkor Németországban dolgozott. Ő vállalt értünk kezességet.

Heidelbergről írott esszéjében olvastam a „véletlen haza” kifejezést, ugyanis véletlenül kerültek oda, és egy időre ott ragadtak.

Azok, akik a menekültek feltartóztatását követelik, ezt rendszerint azzal indokolják, hogy ők nem is menekültek, csak bevándorlók, akik a jobb élet reményében örökre szeretnének maradni. Pedig csak oltalmat keresnek, ideiglenesen, egy kis időre. Mi is így voltunk ezzel. Azt gondoltuk, a háború nem tart majd sokáig, és mi néhány hét múlva hazatérhetünk. Ki gondolta volna, hogy porig rombolják a városunkat? Egyik napról a másikra éltünk, hallgattuk a híreket, és vártuk, hogy haza lehessen menni. Ültünk a bőröndjeinken. A szüleim először nem is küldtek iskolába, mondván, minek, hiszen mindjárt megyünk haza... Aztán szerencsére a papám meggondolta magát, és elküldött az iskolába, mert nem jó az, ha egész nap otthon lebzselek. De fél szemmel mindig azt lestük, mikor indulhatunk haza.

Ön végül maradt. A szülei is Németországban élnek?

Nem, három év után el kellett hagyniuk az országot, de nem mentek haza, kivándoroltak Amerikába.

Nem akartak már hazatérni?

Hová tértek volna haza? A városunkat elfoglalták, óriási etnikai tisztogatás történt, 3000-nél is több embert gyilkoltak meg.

Ön is muszlim?

Etnikailag kevert családban nőttem fel. A szüleim nem vallásosak, de a nagyszüleim igen. Anyám családja muszlim, az apámé szerb-ortodox. Ismerem mindkét vallást és a hozzájuk kapcsolódó kultúrát, de ezek soha nem játszottak szerepet az életemben. Mindenesetre viszonylag gyorsan, körülbelül fél évvel menekülésünk után világossá vált, hogy a háború nemhogy nem fejeződik be egyhamar, de most kezdődik csak igazán, és mivel az otthonról vitt pénzünk is erősen fogyatkozott, a szüleim úgy döntöttek, hogy megpróbálunk gyökeret verni Németországban. Az első időben nem volt munkavállalási engedélyük, sőt, Baden-Württemberget sem volt szabad elhagynunk, úgyhogy apám, aki közgazdász volt, segédmunkásként helyezkedett el egy építkezésen, anyám pedig, aki otthon tanárként dolgozott, egy mosodában vállalt munkát. Elég jellemző menekültsors, bár apám utólag bevallotta, hogy élvezte azt a munkát. Én akkoriban még egyáltalán nem tudtam németül, így szerencsére azok az indulatok sem jutottak el hozzám, amelyeket az akkor a balkáni háború elől menekülő rengeteg idegen váltott ki Németországban, ráadásul ennek a közvetlen környezetünkben is épp az ellenkezőjét tapasztaltuk: sokan támogattak, odaadták a háztartásukban fölöslegessé vált tárgyakat, segítettek munkát keresni, engem beiskolázni. És ezt mindenki önként, a menekültek iránti együttérzésből tette, ezért ebből a kínos légkörből mi nem éreztünk semmit. Azóta persze utánaolvastam, innen tudom, hogy alig két héttel a megérkezésünk után Rostock-Lichtenhagenben felgyújtottak egy menekültszállást. Akkor erről szerencsére nem értesültünk.

Ezzel együtt az ön személye és eddigi pályája a sikeres integráció lehetőségét látszik bizonyítani.

Nekünk szerencsénk volt. Mivel rokonaink éltek ott, nem kerültünk bele a menekültek elhelyezésével foglalkozó központi rendszerbe. A bácsikám várt a pályaudvaron, és hazavitt minket a saját lakásába. Mások menekültszállásra kerültek, mi nem. De ugyanabban a házban, ahol mi laktunk, voltak más menekültek is, akik iszonyatosan szűk helyen éltek, több család egy lakásban. Az első hetekben különféle egyházi szeretetszolgálatok és egyesületek segítettek, esténként összehívtak bennünket, és olyan gyakorlati kérdésekben tartottak oktatást, hogy miként vásároljunk, hogyan telefonáljunk – akkoriban az ember még fülkéből telefonált –, hogyan kell pénzt váltani, szóval efféle praktikus ismereteket osztottak meg velünk, és persze nyelvoktatást szerveztek. Ez egyébként szerintem a legeslegfontosabb. Egy menekült első számú teendője, hogy elkezdjen nyelvet tanulni.

Egy helyen azt írja, hogy német szókincse Németországba érkezésekor, 1992-ben három szóból állt: Fluchtling (sic!), Schokolade, Lo¬thar Matthäus. A szülei sem beszéltek németül?

Nem, a szerb-horváton kívül csak oroszul és angolul tudtak. Az iskola szeptember közepén kezdődött. Én – mint meséltem – az első héten még nem mentem iskolába, aztán valamikor a második héten mégis beiratkoztam. A rengeteg menekült gyerek miatt külön osztályt indítottak nekünk, ahol a némettanulás állt a középpontban. Mást is tanultunk, de mindent nagyon lassan, sok-sok magyarázattal. Ez nagyszerű volt, ideális módszer menekült gyerekek tanítására. Ha ugyanis bedobják őket a „normális” osztályokba, egészen biztosan nem bírnak lépést tartani a többiekkel, ami egyaránt frusztrál mindenkit: őket, a tanárokat és a többi diákot.

Miből éltek?

Az első időben kaptunk némi segítséget, de elég hamar a saját lábunkra kellett állnunk. Mihelyt a szüleim dolgozni kezdtek, abbamaradtak a szociális segélyek, amelyek összege azonban korábban sem volt elég a megélhetéshez. Szerencsére volt valamennyi megtakarított pénzünk, amit magunkkal vittünk, és útközben sem rabolta el senki tőlünk, mint ahogy ez a mostani menekültekkel gyakran megtörténik. Ma már elképzelhetetlen egy olyan buszsofőr, mint aki nekünk segített, és egy fillért sem kért érte.

Említette a többnemzetiségű, speciális osztályt, amelybe járt. Kikkel járt együtt?

Volt egy finn fiú, akinek a papája családostul Heidelbergbe költözött, Pekkának hívták, ő lett a legjobb barátom. Remek hüvelykmozikat tudott rajzolni. Elég sok bosnyák, szerb, horvát és török gyerek volt, néhány közel-keleti, de volt egy olasz osztálytársunk is, és két orosz, akik nagyon különösek voltak, nem vegyültek velünk. Ami a nyelvtanulást illeti, világos volt, hogy az előrejutáshoz, sőt, a befogadáshoz is beszélnem kell a többiek nyelvét. Olyan környéken éltünk, ahol többségben voltak a külföldiek, sokféle nemzet fiai. A közös nyelvünk a német volt, belépőjegy mindenhova, az anyanyelvemmel nem sokra mentem volna. Minél gyorsabban túl vagy ezen, annál gyorsabban ismerkedhetsz lányokkal, szerezhetsz barátokat. Ráadásul én eleve szorgalmas voltam, jó tanuló, afféle stréber... Rengeteget olvastam, és tudatosan nehéz könyveket választottam, amelyeket szótár segítségével abszolváltam, és persze szerencsém is volt, mert ezt én otthon megtehettem. Ráadásul a némettanárunk irtó jó tanácsokat adott, hogy miket olvassak. Török barátaim nem tanulhattak otthon, ezért a leckét is az iskolában kellett megírniuk. Kezdettől fogva vigyáztam rá, nehogy bezáródjak valamiféle bosnyák gettóba, igyekeztem kapcsolatba kerülni másokkal, német barátnőm volt, és ez megkönnyítette, hogy belépjek egy új világba.

A német környezet, például a barátnő családja mennyire volt elfogadó?

Ebben is szerencsém volt, mert igazán hülyékkel csak nagyon ritkán kerültem kapcsolatba. A szüleim helyzete sokkal nehezebb volt, mert nekik, akik ráadásul értelmiségiként kerültek át a társadalom alacsony rétegeibe, számos alkalommal kellett átélniük a diszkriminációt.

A szülei tehát továbbmentek Amerikába, miközben maga pedig Heidelbergben maradt. Miért?

Lejárt a tartózkodási engedélyünk, és amikor 1995-ben véget ért a háború, kaptunk egy figyelmeztetést, hogy térjünk haza önként, különben ki fognak toloncolni bennünket. A szüleim biztosan tudták, hogy nem akarnak hazatérni egy teljesen megváltozott városba, a házunkban idegenek éltek. Én elhatároztam, hogy maradok, de teljesen reménytelennek tűnt. A Caritas emberei felvilágosítottak bennünket a lehetőségeinkről, és azt mondták, Németországban nem maradhatunk, de segítenek abban, hogy eljussunk Amerikába vagy Kanadába. Az egyetlen lehetőség egy orvosi igazolás lett volna arról, hogy súlyos poszttraumás neurózisban szenvedünk, de a szüleim nem akarták becsapni azt az országot, amely három éven át oltalmat nyújtott nekünk. Amerikát választották. Én kétségbeesetten előadtam a hivatalban, hogy maradni szeretnék, és az egyik tisztviselő felállt, kiment, bejött, kiment, beszélt a kollégáival, majd megkérdezte a szüleimet, hogy egyetértenének-e azzal, ha maradnék. Volt ugyanis valami kevéssé ismert jogszabály, amelynek értelmében azzal, aki valamilyen képzésben vesz részt, kivételt tehetnek. Én frissen érettségiztem, de még nem jártam egyetemre, úgyhogy azt mondták, nyomás, van rá egy hónapom, iratkozzam be gyorsan, és amíg egyetemre járok, maradhatok. Elintéztem, majd mentem vissza a papírral, és megkérdeztem, nem maradhatnának-e a szüleim is... Persze nevettek. Aztán a következő választáson nyertek a szociáldemokraták, akik úgy változtatták meg a törvényt, hogy ha az ember a végzés után három hónapon belül állást szerez, akkor maradhat tovább. A történet a szememben azt igazolja, hogy a szerencsén kívül mennyi múlik az embereken. Ha akkor az a pasas nem akar segíteni, nem ugrik át saját árnyékán, és nem nézi meg, mit tehet értem, ma nem lennék német író. Neki valószínűleg fogalma sincs róla, hogyan alakult az életem, én viszont sokat gondolok rá. Lehet, hogy el kéne küldenem neki valamelyik könyvemet. Milyen fantasztikus lenne, ha mások is így viselkednének!

Tizennégy évesen kezdett el németül tanulni. Történeteinek a humor és az irónia mellett nagyon erős jellemzőjük az a mód, ahogyan a nyelvet használja. Azon gondolkodtam, hogy ez vajon annak köszönhető-e, hogy a németet tudatosan, majdnem felnőtt fejjel tanulta meg, és sokkal reflektáltabb viszonyban áll vele, mint amilyenben az ember az anyanyelvével áll.

El tudom képzelni, hogy így van, de mérget azért nem vennék rá. Egyfelől nagyon tisztelem a német nyelvet, másfelől egy csöppet sem tisztelem. A német annyira rugalmas, annyi mindent megenged, hogy ha másképp használja is az ember, attól még nem ír hibásan, csak kitágítja a lehetőségeket. Abban azonban valószínűleg igaza van, hogy sokkal tudatosabban bánok a nyelvvel, mintha az anyatejjel szívtam volna magamba – néha szerb-horvátul is írok, és látom a különbséget. Németül megkérdőjelezem a nyelvi konvenciókat, játszom a nyelvvel, ami anyanyelvi beszélőként valószínűleg nem történne meg velem. De a kétnyelvűség nem jelent egyszersmind tehetséget is, csak segít a saját írói nyelv megtalálásában.

Németországban sok olyan kollégája van, aki – önhöz hasonlóan – menekültként vagy bevándorlóként érkezett, nem anyanyelve a német, de német íróként szerzett nevet. Hogy látja, ezen a közös vonáson túl összeköti-e őket más is?

Ez szerintem nagyon egyszerű. A nagy migrációs mozgások következtében azokban az országokban, amelyek lehetővé teszik a gondolkodás szabadságát, azok az emberek is kibontakozási lehetőséget kapnak, akik az élet hányattatásai közepette eljutnak oda. Ez az út nem mindenki számára könnyű, és nem is ugyanaz, sokan meg is rekednek félúton, de az újabb és újabb menekülthullámokban azért mindig akadnak olyanok, akik történeteket szeretnének mesélni, és akik ma már természetes részei a német irodalomnak. Igaz, felolvasásokon még mindig oda-odajön valaki az emberhez, és megállapítja: „nahát, milyen jól beszél németül!” Amire még nem találtam meg az igazán jó választ, ehelyett szerénykedve annyit szoktam mondani: „na jó, de azért itt-ott még hibázom”.

Ami a kritikákat és a díjak odaítélését illeti, az a körülmény, hogy honnan jöttél, mostanra nem ér többet egy mellékmondatnál. Ez nagyon örömteli dolog, hiszen korábban nem így volt. A Hogy javítja a katona a gramofont megjelenésekor még sokan foglalkoztak azzal, hogy nem német az anyanyelvem, pedig ez nem teljesítmény... És persze nem is érdem. A származás ugyanis nem esztétikai kategória, kivéve, ha az író nem épp ezt választja témájául. De mostanra már csak a legsemmitmondóbb recenziókban rugóznak ezen. Mi ma már a német irodalom része vagyunk, sőt, mi is a német irodalom vagyunk, hiszen részt veszünk benne, formáljuk. Szerintem ma nőként sokkal nehezebb lehet gyökeret verni az irodalomban, mint migránsként, mert bármely kezdő írónő bizton számíthat rá, hogy valamelyik feuilleton-szerkesztő hülye megjegyzést tesz a nemére. És egyre többen lesznek a német irodalomban olyanok, mint én, akiknek a művei egy kicsit másfajta tükröt tartanak a társadalomnak, és várhatóan nagyon sok ilyen mű fog születni erről a mostani korszakról is, amely alakítani fogja a német irodalomról alkotott képet.

J. Győri László
fordító és szabadúszó újságíró készítette az interjút.

Copyright: A teljes cikk az „Élet és Irodalom" folyóiratban jelent meg 2016. október 7-én © Élet és Irodalom
2016. október

    Könyvek, amelyekről beszélnek

    Újdonságok a német könyvpiacról