Német nyelvű szak- és szépirodalom magyarul

Marcel Beyer – Őrjítően jó

Marcel Beyer | fotó (részlet): © Jürgen Bauer/Suhrkamp Verlag

A 2016. évi Büchner-díjat, a német nyelvű irodalom egyik legrangosabb elismerését Marcel Beyer kapta. Beyer éppúgy mestere „az epikus panorámának, mint a költői miniatúrának”, szól az indoklás. A Frankfurti Irodalmi Ház vezetője, Hauke Hückstädt, aki maga is költő, közelről figyelte Marcel Beyer munkásságát. Ez teszi személyessé az idei Büchner-díjasról szóló alábbi szöveget.

Marcel Beyer verseiben van valami, ami szinte megőrjít. „Darázs, röpülj a számba...” Pedig ő maga a lezser lecövekelés. Az is igaz, hogy az érdeklődés az, ami mellett lecövekelt. Beyert minden érdekli. Másmilyennek nem is tapasztaltam, mint érdeklődőnek. Ha magam előtt látom, azt a pajkos örömöt is látom, amit akkor érez, amikor megtud valami újat. Mert néha még előfordul vele. De a versei azt sugallják, mintha folyamatosan új dolgokba ütközne. „Mondat nem marad viszonzatlanul. / Semmi nem marad épen.”

Beyer versei teli vannak tudással, színültig telve újdonsággal (vagy inkább az újdonság iránti mohó vággyal), és mindig a legjobb minőségű anyagból készülnek. Nem fordulhat elő bennük tompa bámészkodás, soha nem akarnak gügyén eredetiek lenni; a nyelvvel való kísérletezés pedig szóba sem jöhet. Úgy gyártja őket, hogy nem látni rajtuk a sorját. Beyer nem történész (a regényei sem akarnak történelmiek lenni), de tanúnak nagyon is tanú: „Micsoda hely. Micsoda / ország. Én meg itt állok / a történelem mackófelsőjében...”

A ritmus magával cipel

Szövegei nem tesznek semmit közszemlére, nem sziklatömbök, és nem is finommechanikai remekek. Elmondja őket. És amikor olvassuk, mi is mondjuk őket. A ritmus magával cipel bennünket. Egyszer például egy repceföldön hurcol végig, valószínűleg Lengyelországban: „A kép telemegy repcével, repcével / színültig, hajtőig, a fejünk bújáig repce / repceszem, repcefej, repcezajok, semmi olajütő, / semmi margarin, semmi más, csak repce.”

Egyáltalán, és ez is annyira jellemző: a versek hangjában érződik, hogy mindig úton van, portyázni jár. Mi pedig szemünkkel követjük az utazást. Nincs megállás. Az egyikben, amit különösen szeretek, látszólag a lakásban van, a folyosón lopakodik szobától szobáig: „És néha, éjszaka, halkan csoroszkálok / át a szobádon, de a nevemet / ne mondd ki (...) Látod, ahogy / eltűnök a fürdőszobában, nem vagyok férfi, sem gyerek, se bútordarab, meg / ahogy kötöm a pokémonos nyakkendőt, / amíg fáradt ujjaim el nem zsibbadnak.” Kezdettől a „csoroszkálok” szó tetszett a legjobban. Sosem hallottam, nem is olvastam, de annyira érzékletesen leírja, milyen az, amikor már félig alszunk, csak látszólag vagyunk akcióban. Poroszkálunk, véletlenszerű irányváltásokkal.

Csupa utalás

És közben nem is szükséges tudnunk, hogy a Der letzte Schlurf, ennek a versnek a címe, utalás az osztrák költőre, Ernst Jandlra, s egyúttal a nemzetiszocialista Bécs hosszú hajú, swingelő ifjúságára, akiket bécsiesen így neveztek: Schlurfs, és akik közé Jandl is tartozott. A szoba pedig, amelyen a vers suttogó hangja „csoroszkál” át, lehetne akár Friederike Mayröckeré is. Nincs kizárva. Én azért hosszú ideig Marcel Beyert láttam abban a szobában. Számomra ez volt a költői önarckép: éjszakákon át bolyongani szobákon, sorokon át, tökéletesen céltalanul, meg-megbotolva az elsötétített hangulatban. Később senki nem tudná megmondani, mit csinált ott a sötétben. Talán egy könyvet keresett, egy oldalt abban a könyvben, egy bizonyos idézetet.

Nemcsak utalásokkal van tele az életműve, a műfajok között is szabad neki az átjárás. Ír librettókat, regényeket, esszéket, zenekritikát. Lefordította a német származású költő, Michael Hofmann angol verseit. Szerkesztette Friederike Mayröcker műveinek kiadását. És három kötetre való verset írt – legalábbis mostanáig. Ez a három kötet – a Falsches Futter (1997), az Erdkunde (2002) és a Graphit (2014) – a német nyelvű irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik. „Darázs, röpülj a számba / zengjen a nyelvem, belül / zengjen és kívül a / torkomon, csináld, adj az ínynek, / adj nekünk.”

Hauke Hückstädt
2010 óta vezeti a frankfurti Literaturhaus kulturális központot. Irodalomkritikus, korábban többek közt a „Die Zeit” és a „Süddeutsche Zeitung” folyóiratnak dolgozott, és közreadott két verseskötetet is.

fordítás: Nádori Lídia Goethe-Institut, Hauke Hückstädt. A szöveg közzétételére a Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 3.0 Deutschland licenc feltételei érvényesek.
Creative Commons Lizenzvertrag

2016. október

Kérdése van a cikkel kapcsolatban? Írjon nekünk!
internet-redaktion@goethe.de
kapcsolódó linkek

Könyvek, amelyekről beszélnek

Újdonságok a német könyvpiacról