Olvassa el, miről beszélnek a német nyelvű könyvpiacon!

A tallini, a rigai, a vilniusi, a varsói, a krakkói, a prágai, a pozsonyi, a budapesti és a ljubljanai Goethe Intézet közös projektje

Mi mindent kellett megtanulnom a Fordulat után?

Jochen Schmidt © Tim Jockel
Jochen Schmidt © Tim Jockel
Jochen Schmidt
Freier Schriftsteller, Berlin

Hogy „közepesre sütött“ steaket is lehet rendelni a vendéglőben.

Az új, ötjegyű irányítószámomat.

Hogy melyik szemeteskuka milyen színű.

Hogy biciklizés közben is lehet kézből giroszt enni.

Muszáj volt tökélyre fejlesztenem magamban azt az érzéket, hogy pontosan a reklám végén kapcsoljak vissza újra a tévében sugárzott filmre.

A szilveszteri petárdák egyszerre halkabbak, a mopedek lassabbak lettek. Vajon ugyanolyan csípős-e még a mustár, mint azelőtt? A mágnesek ereje viszont kétségtelenül megnőtt.

A boxolók nem viseltek többé trikót.

Az S-Bahnban többé már nem lehetett elhúzni az ajtókat, meg kellett nyomni egy gombot, csakhogy az néha nem működött. Az ellenőrök többnyire úgy festettek, akár a hajléktalanok.

Szeletelve is fel lehetett tálalni a sültkolbászt. És kenyeret is lehetett szeletelve kapni.

A repülőgépen nem járt mindenkinek saját ejtőernyő.

A Falat most már szabad volt „Falnak” nevezni, nem volt tilos kimondani az „orosz” szót, II. Frigyes pedig visszakapta a Nagy Frigyes nevet. Bertolt Brechtet viszont egyszerre csak „Bert“ Brechtnek hívták.

Mivel a kiskerttulajdonosok borókát és egyéb tűlevelűeket ültettek, elterjedt a körterozsda, és sehol nem termett többé jó körte.

Nem kellett többé feljárnunk egymáshoz, mert mindenki kapott saját telefont.

A színházi előadások szünetében odakint nagy kosárból sajtos-sonkás szendvicseket kínálgattak a mozgóárusok.

Diákként jól tette az ember gyereke, ha a tarka tolltartója helyett inkább az órákra figyelt. A tanárok mindenkit megtanítottak arra, miről lehet felismerni a hamis pénzt, és hogyan lehet elkerülni a drogfüggőséget.

Az újságok már nem pártkongresszusi dörgedelmekkel, hanem apró betűs tőzsdeárfolyamokkal voltak tele.

A farmernadrág méretezésében a W azt jelentette: „width“, az L pedig azt, hogy „length“.

Egy jó pizza mindig lelógott a tányérról.

Nyugat-Berlinben nem járt villamos, csakis autópályán lehetett közlekedni, az viszont átszelte a lakónegyedeket.

A vécéöblítőnek két gombja lett, egy nagy és egy kicsi. Aki a nagyot szokta megnyomni, az bizonyára CDU-szavazó. A szappantartókon nem lehetett kiigazodni: néha meg kellett húzni, néha le kellett nyomni a kart, máskor egy rugalmas műanyagcsövet kellett megtörni ahhoz, hogy kilövelljen belőlük a folyékony szappan. Azt viszont soha nem lehetett előre tudni, hol fog kilövellni, így aztán rengeteg szappan ment pocsékba az első időkben.

Az óvodások fényvisszaverős, rikító védőmellényt viseltek a játszótéren. Az anyákat rendszerint nagyanyáknak, a nagyanyákat viszont többnyire anyáknak nézte az ember.

Mindenki fémszivaccsal mosogatott, és vásárolt magának fokhagymanyomót. Megjelent továbbá a kellemetlen barackhéj nélküli őszibarack, az úgynevezett nektarin. A mélyhűtött spenót már a csomagban praktikus, apró kockákra volt vágva, a hulladékot pedig különféle zacskókba kellett gyűjteni.

A szüleink most már széles pengéjű zsömlekéssel vágták föl a teljesen íztelen zsömlét. A pékek többsége bezárt, csak a nagyobb láncok maradtak talpon, azok viszont állítólag hajat dagasztottak a kenyértésztába.

Telefonálás közben egyre gyakrabban kellett megnyomni a kettőskereszt gombot.

Kerékpárral nem volt szabad az első kocsiba szállni.

A kelet-berlini járdák mellett sok helyen feltűnt a „Töredezett burkolat” felirat, nehogy beperelje a várost, aki elbotlik.

Ha íztelen volt a joghurt, akkor meg kellett nézni, nincs-e a doboz alján valamilyen gyümölcs, ebben az esetben ugyanis olyan joghurtot vásároltunk, amit saját magunknak kellett összekevernünk. A vaníliajoghurtba sárga színezéket raktak, mivel a közvélekedés szerint ilyen színű a vanília.

Ha délelőtt csöngettek, nem volt érdemes ajtót nyitni, mivel többnyire úgyis csak reklámot hoztak.

Muszáj volt évente egyszer fogorvoshoz menni, és pecséttel igazolni, hogy ott jártunk, máskülönben sokba került volna a kezelés. A felnőttek fogaiból lassanként eltávolították az összes amalgámtömést.

Nehéz feladat volt mutatóujjal, középső ujjal és hüvelykujjal úgy kivenni a CD-ket a tokjukból, hogy ne tegyünk kárt bennük. Jóllehet a CD-t azért találták föl, mert a bakelitlemezek folyton összekarcolódtak, ugyanez állt a CD-kre is.

Muszáj volt mielőbb megtanulni, hogyan kell lecsavarozni a Wick Medianit kupakját.

A nyugat-németek „Oppa“-nak mondták az „Opa“-t, „Tschüühüüss“-nek a „Tschüss“-t, és „Balkohn“-nak a „Balkong“-t. „Buborékos” vizet rendeltek „szénsavas” víz helyett, de azt is mindig határozatlan névelővel. Különben is folyton vizet ittak, és nem „szendvicset”, hanem „kenyeret” kentek maguknak. Vagyis a „Kérsz még egy kenyeret?” azt jelentette: „Kérsz még egy szendvicset?” Pedig ki bír egyedül megenni egy egész kenyeret?

Az új könyveket műanyagfóliába hegesztették, hogy ne lehessen beléjük lapozni a boltban, mivel a tartalmuk esetleg elriasztotta volna a vásárlókat.

Jobb a körömcsipesz, mint a körömolló, mert bal kézzel is le lehet vele vágni a jobb kezünk ujjáról a körmöket.

A sokáig nyitva tartó kocsmákban mindenki addig ivott és dohányzott, amíg végül már nem volt ereje fölmenni a másik lakására egy-egy szeretkezésre.

Külső tűzlépcsőt szereltek az összes középületre. Amelyikre nem lehetett, azt lebontották, és újat építettek helyette sima, antracitszürke homlokzattal.

A nyugati képregényekben nem szögletesek, hanem oválisak voltak a szóbuborékok.

Mivel most már mindenki autóval járt vásárolni, és kitolta a vásárolt árut a parkolóba, érmét kellett bedobni a bevásárlókocsikba.

Nemcsak hanglemezt, matricát és habosított csokoládét lehetett vásárolni nyugat-német márkáért, hanem tejet, vajat és hagymát is. Holott az utóbbiakért fizethettünk volna még kelet-német márkával is.

A „banán” gombja mindig baloldalt volt és legfelül.

A drágább termékek nem voltak feltétlenül jobban az olcsóbbaknál, az ár nem állt egyértelmű viszonyban a minőséggel.

Italtartót szereltek a székekre a mozikban. Talán azért, mert az összes film előtt végeérhetetlen reklámokat adtak, és máskülönben szomjan haltak volna a nézők.

A „Barmer” egészségbiztosító neve nem az „Erbarmen”, vagyis „könyörület” szóból ered.

A kocsmákban most búzasört csapoltak, és muszáj volt megtanulni, hogyan kell a helyes sorrendben, sóval és citromkarikával meginni a tequilát. Kötelező anyag volt a whiskymárkák tanulmányozása is, habár az igazán jókat leginkább a kimondhatatlan nevükről, továbbá a megfizethetetlen árukról lehetett fölismerni.

A fogkrémes tubusok most egy darabka alufóliával voltak lezárva, amit lustaságból egyszerűen zsebre vágott az ember a fürdőszobában.

A menyétek váratlanul heves érdeklődést tanúsítottak az autókábelek iránt, egy zacskó fokhagyma azonban elriasztotta őket.

A berlini Dimitroffstraßét – a korábbi Danziger Straßét – most megint Danziger Straßénak hívták, vagyis most már korábban hívták csak Dimitroffstraßénak.

A Zippo öngyújtók kupakját egy kézzel is ki lehetett pattintani.

Némelyik telefon már csak kártyával működött, és a kártyát négyféleképpen lehetett becsúsztatni a helyére, sőt néha még annál is többféleképpen, jóllehet ez nem hangzik valami logikusan.

A zsebszámológépeken most puhábban működtek a gombok.

A lehullott faleveleket nem söpörték össze, hanem egy kimondottan erre a célra rendszeresített eszközzel az úttestre vagy a szomszéd ház elé fújták. A városgazdálkodási vállalat alkalmazottai szúrólánggal távolították el a járdák repedéseiben tenyésző gyomot.

Szombatonként tanítási szünet volt az iskolákban. Szerencsére, mert némelyik csatorna reggeltől estig gyerekműsorokat sugárzott.

A nyugat-németek nem azt mondták a péknél, hogy „Fünf Schrippen, bitte“ – „Öt zsemlét kérek” –, hanem azt, hogy „Ich bekomme fünf Brötchen“ – „Öt zsömle lesz”. A pékek pedig áttetsző gumikesztyűt húztak a kezükre, úgy adták oda a kenyeret. A pékáruk többsége tele volt mindenféle idegesítő magvakkal.

Meg lehetett enni a nyers húst, legalábbis, ha szusinak hívták. És aki sokat megevett belőle, az némi szerencsével olyan magas kort érhetett meg, mint a japánok.

A nyomtatópatronokat ajánlatos volt újratölteni, mert drágábbak voltak, mint maguk a nyomtatók.

Az egyetemi előadások látogatása nem volt kötelező. A táblát most már nem a diákok törölték le, hanem a professzor, vagy éjszaka a takarítónő.

Kizárólag hüvelykujjal is be lehetett pötyögni bizonyos szövegeket.

Az autók indexe magától kikapcsolt a kanyar után. Üresben nem kellett többé gázt adni, hogy le ne fulladjon a motor. A gyertyacseréhez viszont szerelőre volt szükség.

Rengeteg nyugdíjast megfertőzött a kirakatbetegség.

A lakótelepi szemétlerakókat lezárták. Nem azért, hogy senki ne lopja el a szemetet, hanem azért, hogy senki illetéktelen ne rakja oda a magáét.

Nem lehetett többé akadálytalanul bóklászni a hátsó udvarokban, mert mindenütt kerítéseket emeltek.

Azelőtt a mellette haladó teherautóra ömlesztette a kombájn a szénát, most viszont hatalmas, kerek bálákba csavarták össze, és műanyagfóliába csomagolták a levágott füvet.

Gollam azelőtt hobbit volt.

Jochen Schmidt

1970-ben született, Berlinben él, szabadfoglalkozású író.
A „Chaussee der Enthusiasten“ nevű felolvasószínpad társalapítója,
a német írók nemzeti futballválogatottjának tagja.

Legutóbb megjelent művei: „Schneckenmühle“ („Csigamalom”, 2013) – regény az utolsó nyári táborozásról az NDK-ban, 1989-ben; „Drüben und Drüben“ („Odaát és odaát”, 2014, David Wagnerrel közösen) – a Kelet- és Nyugat-Németországban megélt gyermekkorról.

őszi 2014