Deniss Hanovs ajánlja
Aus Mangel an Beweisen (Bizonyítékok hiányában)

© Wunderhorn, Heidelberg, 2018 Nincs értelme lírát olvasni. Hogy miért? Azért, mert lehetetlenség belépni egy másik ember értelemmel megtöltött terébe, ez a tér ugyanis mindig rejtve marad az egyéni világ felhalmozott töredékei alatt. Annyit enged meg csupán a líra, hogy bekukucskáljunk az ablakon, hogy vessünk egy pillantást a „visszapillantótükörbe”, de így sem jöhet létre a találkozás. Ne olvasson modern lírát az, aki értelmet keres, hiszen ez a líra tartózkodik a magyarázatoktól, a felszólításoktól, az ítélkezéstől. Olvasni legföljebb azért érdemes talán, hogy megpillantsuk az ablakban önmagunkat. A nárcizmus urbánus változata a szabadság nyílt mezején – ez számomra a modern német költészet.

Jelen válogatást böngészve valamiféle elidegenedés tűnik elsőként a szemünkbe, amely különféle formákat ölt: a versmérték szétesése, illetve itt-ott fellelhető „maradványai” az új barokk esztétika háttere előtt, amelyben a szabálytalan forma tárgyává válik maga a forma is (Kornappel, Schloyer).

Hol időzik vajon a modern német múzsa? Sok apró magányra hullt szét az urbánus környezet, a posztmodern városlakó kizárólagos természete, így hát a szerzők a nagyváros foglyainak már-már észrevétlen életét igyekeznek felderíteni mobiltelefonjuk képernyőjére meredve, újra meg újra. A költő madarakat lát, elbűvölik a méhek és a méz, amely nincs még műanyagba csomagolva (Rinck), vagy angyallal találkozik a réten, aki csodakenyérrel tartja távol a halált az öregektől (Kühn).

Képtelenség közel kerülni a száznyolcvan szerző mindegyikéhez, ennyien szerepelnek ugyanis az antológiában. És az a legjobb, ha egyetlen pillanatra sem felejti el az olvasó: Nem azt magyarázza el a líra, ami a költő lelkében végbement, sőt bizonyítékok hiányában semmi értelme az efféle nyomozásnak. A korszellem szubjektív lenyomata a jelen antológiában összegyűjtött líra, azé az immár megfáradt posztmodern korszellemé, amely semmit nem dekonstruál többé, mivel eleve a dekonstrukció produktumai veszik körül: a közömbösség, az irónia újabb és újabb rétegei, a töredezettség, amelyek persze egytől egyig azt bizonyítják, hogy a posztmodernizmus halála puszta szóbeszéd. Igen, a posztmodernizmus felfalja önmagát, de a formák és témák abszolút szabadságából táplálkozva mégis tovább él, és titokban súlyos próbatétel elé állítja az olvasót: ő az ugyanis, akinek nem csupán el kell viselnie a totális töredékességet, hanem részesévé is kell válnia. Aki megpróbálja egyszer önmagát olvasni az idegen szövegekben, meglepődve tapasztalhatja, hogy ezek a szövegek éppen róla szólnak.
Wunderhorn Verlag