© Kiepenheuer & Witsch, Köln, 2020
Az Augsburgi Bábszínház regénye – bizonyára sok-sok emléket felidéz a német olvasókban már maga az alcím is, hiszen nemzedékek egész sora ismeri és szereti ezt az 1948 óta létező bábszínházat. Ez azonban cseppet sem kell hogy zavarja azokat a külföldi olvasókat, akik nem hallottak még a nevezetes intézményről, mert Thomas Hettche egy egész korszak gyermek- és ifjúkorát idézi fel a bábszínház és a hozzá kapcsolódó személyek példáján keresztül.
1939 késő nyarán kezdődik a történet, amikor a nyolc esztendős Hannelore – becenevén Hatü – családjával együtt kénytelen idő előtt visszatérni a városba a vidéki nyaralásról. Miközben utolsó pillantást vet az idillikus tájra, a kislány úgy érzi: kezdetét vette valamiféle szörnyűség, ha nem is tudja megfogalmazni, mi az. És csakugyan: már útközben horogkeresztes felségjelzést viselő repülőgépek húznak el az autójuk felett, a voltaképpeni sokk azonban akkor következik, amikor Hatü hőn szeretett édesapját behívják katonának, és el kell mennie a háborúba. Érthetetlen módon megváltoznak mindeközben a hétköznapok is: fajelméletet kell tanulni a biológiaórákon, az egyik zsidó osztálytárs egyik napról a másikra eltűnik, és jó héhány üzletet kifosztanak.
Hatü nehezen tudja összeegyeztetni a német nyilvánosságban hangoztatott vélekedéseket azzal, amit a titokban hallgatott rádióadón, a BBC-n mondanak. Édesapja szerencsére hazatér a háborúból, de nem akar többé a színházban dolgozni, ahol színész és rendező volt a háború előtt, mert nem hajlandó a propaganda szolgálatába szegődni. Az apa még katonai szolgálata idején bábokat talált Calais-ban, egy iskolában, és előadásokat rögtönzött velük bajtársai számára. Most pedig az egész családot lelkesedéssel tölti el az apa kezdeményezése, kiváltképp Hatüt, akiből harmarosan tehetséges fafaragó és bábkészítő válik. Így jön létre az a bábszínház, amely eleinte közismert meséket játszik a gyerekek számára, később azonban egészen újszerű, a felnőtteket is megszólító darabokat ugyancsak műsorára tűz, például A kis herceget.
Bámulatos képességgel írja le Hettche a szörnyű események apró részleteit, amelyek néha véletlenszerűeknek tűnnek ugyan, és a gyerekből inkább csak csodálkozást váltanak ki, mégis egy egész korszak tragédiáját tárják fel az olvasó előtt. Másrészt reményteli, szívmelengető képeket alkot a szerző mindössze néhány „ecsetvonással“. És a szó szoros értelmében vett vörös fonalként (piros színnel nyomtatva) egy mesés parabola húzódik végig a könyvön: arról, ami a legfontosabb az életben, még akkor is, ha a szemnek láthatatlan – akár egy szívrost.
Kiepenheuer & Witsch Könyvkiadó