Christoph Bartmann ajánlja
Nachtleuchten (Éjjeli derengés)

© S. Fischer Verlag Jó néhány esztendeig dolgozott Maria Cecilia Barbetta ezen a regényen, amely második könyve a 2008-ban megjelent, nagy sikerű „Änderungsschneiderei Los Milagros“ [„Los Milagros alakító szabászat”] után. Több intézménynek köszönetet mond az írónő a könyv elején, amelyek ösztöndíjakban és különféle egyéb támogatásokban részesítették, ezzel is jelezve azt, hogy hosszú és minden bizonnyal fáradságos út vezetett az „Éjjeli derengés” című könyvig, amely nem csupán kész mű, hanem saját problémáinak jegyzőkönyve is egyben. Ezúttal is szülővárosából, Buenos Airesből veszi Barbetta a témát, pontosabban a Ballester nevű északi elővárosból, ahol gyermekkorát töltötte. És ezúttal is a német nyelv, illetve a „mágikus realizmus” terminussal meglehetősen pontatlanul körülírt dél-amerikai irodalmi hagyomány iránti lelkesedés hatja át az írónő munkáját. Az említett irányzat vadhajtásaihoz – gondoljunk csak Isabel Allendére – semmi köze sincs persze Barbettának; sokkal inkább Julio Cortázarhoz hasonlíthatnánk, kiegészítve az imagináció és az érzékfeletti jelenségek iránti érdeklődéssel, amely elképzelhetetlen volna katolikus gyökerek nélkül. De annyiféle nyomot, annyiféle utalást tartalmaz ez a regény, hogy úgysem fogjuk észrevenni valamennyit első olvasásra.

Tulajdonképpen három rövidebb regényt írt Barbetta, amelyeknek cselekménye Ballesterben játszódik 1974/75 körül, a száműzetésből nemrégiben hazatért diktátor, Juan Perón halála idején. Perónt özvegye, a hivatalviselésre teljességgel alkamatlan, spiritiszta hajlamokkal megáldott Isabel követi az elnöki székben, mégpedig választások nélkül, de két évvel később újabb államcsíny vet véget a tündöklésének. Erről azonban nem esik szó a regényben, mivel a cselekmény a Ballesterben élő úgynevezett kisemberek ügyes-bajos dolgaira, illetve főként reményeire és vágyaira koncentrál. Forrong persze Ballester is, hiszen forrong az egész ország: valójában a társadalmi átalakulás laboratóriumában találjuk magunkat, ahol a legkülönfélébb, részint realisztikus, részint fantasztikus impulzusok keverednek egymással. Az első helyszín egy katolikus leányiskola, amelynek növendékei maguk akarják valóra váltani a második vatikáni zsinat határozatait, többek között egy fluoreszkáló Madonna képében: ez a szobor árasztja magából éjszakánként házról házra járva a könyv címében is megemlített „éjjeli derengést”. Ezt követően néhány kisiparos – autószerelők, fodrászok – mindennapi életét, illetve elsősorban beszélgetéseit követhetjük nyomon: nem véletlenül viseli az autószerelő műhelye az „Autopia“ nevet, ugyanis nem mellesleg ez a műhely az ellenzéki politikai eszmék legfőbb szülőhelye. A harmadik és egyben utolsó részben pedig egykori iskolatársak egy csoportja igyekszik fényt deríteni a spiritizmus rejtelmeire, ami ugyancsak politikai akció, hiszen spiritiszta szeánszokból meríti ihletét maga az elnökasszony is.

Egykettőre arra a megállapításra juthat az olvasó, hogy laza összefüggés ismerhető fel csupán a három fent említett rész között, hiszen nem kapcsolja össze őket folyamatos, feszültséget keltő cselekmény, és felderítésre váró titok sincsen. Igaz, hogy szoros szövésű motívumhálóval dolgozik a regény, és igaz az is, hogy egészében véve a csoda és hétköznapi megvalósíthatósága körül forog a történet: de tényleg forog csupán ahelyett, hogy valamely  meghatározott cél felé haladna. Alighanem azért is írt Barbetta végül valójában három könyvből álló regényt, mert egyik története sem rejti magában a „nagy” regény lehetőségét: főként a mikroszinten történnek izgalmas dolgok az ötszázhuszonkét oldalas szövegben. Mégpedig minden egyes oldalon, hiszen csakugyan csodálatos német prózával tölti meg ezeket az oldalakat az írónő, aki több interjúban is elmondta már, hogy szereti a német nyelvet, amely nem az anyanyelve, és soha nem lenne hajlandó más nyelven írni, még spanyolul sem. Az olvasó szerencséje pedig az, hogy a német nyelv szemlátomást viszontszereti Maria Cecilia Barbettát, nem sok olyan kortárs írónő akad ugyanis, aki hozzá hasonló leleménnyel, változatossággal és vakmerőséggel tudna írni. Ebből pedig az következik, hogy óhatatlanul elfedi a tartalmat a gazdag és sűrű nyelvi megformálás Barbetta könyvében: valójában az artikulációnak ebből a túlcsordulásából él a regény, amely többek között tipográfiai kísérletekben, illusztrációkban, kihúzásokban, illetve a finom, háromszor harminchárom fejezetet, továbbá egy zárófejezetet felvonultató tagolásban nyilvánul meg. Elképzelhető persze, hogy egyesek modorosságot, sőt kimódoltságot vetnek majd az írónő szemére, mi viszont a magunk részéről örömmel fogadjuk ezt a modorosságot mint stílust, mint szándékolt manierizmust, egy túláradó szövegformáló akarat megnyilvánulását, amely mögött óhatatlanul elhalványul kissé a megformált világ.

Nem kevés türelem szükségeltetik tehát ahhoz, hogy végigolvassa valaki ezt a regényt, amelynek minden egyes oldala – a szó szoros értelmében – kimeríthetetlen mesélőkedvről tanúskodik, ami egyfelől kiapadhatatlan örömforrás, másfelől viszont jócskán megnehezíti a tájékozódást az elbeszélt világban.