© Carl-Hanser-Verlag
A költő Max Czollek új, zsidó perspektívával gazdagítja az integrációról szóló vitát: nevezetesen azt állítja polémikus írásában, hogy a zsidók óhatatlanul békítő és megerősítő szerepet játszottak a háború utáni Németországban színre vitt „emlékezetszínházban”. Márpedig így mindkét német társadalom – úgyszólván zárványként – megőrizte magában a nacionalizmust és a rasszizmust, a jelenlegi német társadalom pedig, amely tovább folytatja a kirekesztő gyakorlatokat, még csak tudomást venni sem hajlandó erről a tényről, „mivel nem létezhet az, aminek nem lenne szabad léteznie”. Egyre határozottabb támogatásra lel manapság ez az „integrációs színház” az új jobboldal körében, amely identitásalapú, etno-nacionalista nézeteket képvisel.
Csakis a radikális pluralitás formálhatja utópiává a fent említett megfigyeléseket: a jobboldali diszkurzusok elfogadása helyett a sokféleség hangsúlyozására van tehát szükség. Ennek a „dezintegrációnak” pedig a társadalmat illető nézetek ellentmondásos sokfélesége képezi az alapját. És pontosan emellett áll ki Czollek manifesztuma, amely nem politikai vagy társadalmi elemzés, hanem inkább maga is egyfajta színház, egyfajta művészi akció, mégpedig a 2000 körül alakult, „Kanak Attack“ nevű, többnyire migrációs háttérrel rendelkező művészekből álló csoportosulás hagyományát felelevenítve. A kisebbségi nézőpontból megfogalmazott állásfoglalás éppen fájdalmas volta miatt fontos a többség számára, amely kényelmesen berendezkedett az „integrációs színházban”.