Hans Jürgen Syberberg
Syberberg és Wagner

Hans Jürgen Syberberg a német kultúrtörténet legvitatottabb krónikásai közé tartozik – nem utolsó sorban a német filmrendező munkamódszerére kifejtett Wagner-hatás miatt.

Hans Jürgen Syberberg és Richard Wagner – a két név olyan művészi tradíciót képvisel, amelytől a hetvenes években a Volker Schlöndorff, Wim Wenders vagy Rainer Werner Fassbinder által fémjelzett német újfilm esztétikai és politikai diskurzusa megpróbált elszakadni.

A kiindulópont 1945 – amikor az Adolf Hitler által kisajátított Wagner művészetét „a kulturális börzén nulla alatt jegyezték”, ahogy Hans Mayer irodalomtudós megfogalmazta. Syberberg és a német újfilm nekilátott – mindegyik a maga módján – a múlt és a náci idők feldolgozásának.

„Német trilógia”

Miközben a német újfilm a RAF (Rote Armee Fraktion) terrorista hadviselésének legkritikusabb szakaszában az 1945 utáni Német Szövetségi Köztársaság valóságát próbálta leképezni, a világháború vége Syberbergnek a német történelmet feldolgozó munkájában nem elsősorban történelmi cezúrát jelöl, hanem egy kulturális veszteséget. A művészet mint menekülés a német nyomorúságból című 1978-as esszéjében azt írja: „Németországot lelkileg megfosztották örökségétől és tulajdonától. (…) lényegének elátkozott főáramát harc nélkül átengedte a náciknak, a fasizmus átkával terhelte meg”. Ezt az ürességet Syberberg az úgynevezett „Német trilógiával” – Ludwig – Requiem für einen jungfräulichen König (Lajos – Rekviem egy szűzies királyért, 1972), Karl May (1974) és Hitler, ein Film aus Deutschland (Hitler, film Németországból, 1977) –, valamint a Winifred Wagner und die Geschichte des Hauses Wahnfried 1914–1975 (Winifred Wagner és a Wahnfried-ház története 1914–1975, 1975) című öt részes interjúportréval próbálta betölteni. Egy olyan romantikus, német kulturális hagyomány örökösének tekintette magát, amely véleménye szerint a nemzetiszocialisták hatalomra jutásával és Hitlernek Richard Wagner motívumtörténete iránti leplezetlen rajongásával hitelét vesztette.

A világ mint műalkotás

Syberbergnek ezt a hagyományválasztását a hetvenes évek kritikája a modernség elutasításaként értelmezte. A Wagner iránti rajongás a trilógia visszatérő témája, bár a zeneszerző a filmekben csak indirekt módon – például a mesekirály, Lajos és Hitler közötti összekötő kapocsként (mindketten támogatták a Wagner-házat) vagy a Karl May zenéje révén – jelenik meg. Syberberg elgondolásának, hogy egyes történelmi személyeket – II. Lajost, Adolf Hitlert vagy Karl Mayt – az újkor mítoszaiként értelmezzen, kimondatlan előképe volt Wagnernek az az igyekezete, hogy az észak-európai Nibelung-mondakört a német kultúra bölcsőjeként kebelezze be.

A világot műalkotássá változtató wagneri alapelvvel, amely a zeneszerzőnek a giccshez és a formális túlzásokhoz való vonzódásán alapult, Syberberg egy képekből, szövegekből, zenéből és történelmi eseményekből szőtt sűrű idézetművet állított szembe. Játékot űzött azzal a mitikus jelrendszerrel, amely a hamis Wagner-kultuszt vette körül, hogy Wagner nevét megtisztítsa a nemzetiszocialista szennyeződéstől. „Hitlert csak Richard Wagnerrel lehet megverni” – mondta Syberberg a Hitler, film Németországból című filmjéről.

Külföldön ünnepelték Syberberget a filmjeiért. Henri Langlois (Cinémathèque Française) „a kortárs film Murnaujának” nevezte, és a baloldali napilap, a Libération azt írta elismerően a Karl Mayról: „A német romantika – megszabadítva a náciktól”. De a Hitler, film Németországból végleg szembefordította vele a német kritikát.

A nemzetiszocializmus gonosz szelleme

Syberberg Wagner művészi koncepcióját, a mítoszok iránti elragadtatását, a gesamtkunstwerk eszméjét zárófilmjével a trilógia vezérmotívumává tette. Hét órás hosszával a Hitler időigényesebb volt minden színpadi műnél, ezzel egyidejűleg a csúcspontra jutottak az opus magnumban azok a diszparát stíluseszközök, amelyeket Syberberg az első két részben kipróbált. Mint egy kaleidoszkópban, a sok töredék különféle előadott szövegekből, bábszínházból, dokumentációból, játék- és zenefilmekből, eredeti beszédekből és rádióbejátszásokból, visszavetítésekből és kettős megvilágításokból egy szürreális rémálom-tájjá állt össze, mely ellenállt mindenféle racionális képmontázsnak. Amikor Heinz Schubert, a színész Adolf Hitler-maszkba öltözve kilép Richard Wagner sírjából, akkor világos lesz a szándék Syberberg kicsapongó rendezése mögött. Wagner Bayreuthjából, az elveszett paradicsomból végleg ki kell űzni a nemzetiszocializmus gonosz szellemét.

Alkotói irracionalizmus

Syberberg ezt a túláradó, álmodozásból, magánmitológiákból és fantazmagóriákból táplálkozó formáló akaratot II. Lajosnál, Karl Maynál, Friedrich Wilhelm Nietzschénél és legfőképpen Richard Wagnernél találta meg. Többször is „alkotói irracionalizmusnak” nevezte ezt a szellemi magatartást. Adolf Hitler beszennyezte ezt a hagyományvonulatot – Syberberg bizonyos értelemben ezt akarta jóvátenni. Nem akarta, hogy a „nemzeti identitás” eszméjét, amelyért – nézete szerint – Wagner életműve síkra szállt, egy hamis próféta diszkreditálja. Az 1982-es Parsifal-film, amellyel a wagneri lényeget illető vizsgálatai ideiglenes tetőpontjukra értek, folytatja a Hitler-demontálás munkamódszerét. A film újra felhasznált minden rendelkezésre álló médiumot és művészetet, hogy megnyissa az operát a film számára – és fordítva.

Gesamtkunstwerkek és elveszett paradicsomok

Syberberg, aki első filmes tapasztalatait a Bertolt Brecht-féle Berliner Ensemble próbáinak filmezése közben szerezte, sem a színházat, sem a filmet nem találja kielégítő művészi formának. Németország-filmjei folyamatosan finomítani próbálták Wagner elképzelését a gesamtkunstwerkről: szinesztézia „készen találtból egy harmadik, optikai-akusztikai, talán illatozó, tapintható, ízlelhető valamivé”, ahogy a Parsifal-megfilmesítésről írt könyvében megjegyezte. Ebből talán logikusan következik, hogy Syberbergnek túl kellett lépnie a művészeteken, hogy megvalósíthassa személyes gesamtkunstwerkjét. Ma a mecklenburgi Nossendorfban él egy udvarházban, amelyet lépésről lépésre restaurál. Hogy miként halad a munkával, azt egy webkamera segítségével lehet követni a honlapján, amelyen naplóbejegyzéseket és képgalériákat is közzétesz. Az udvarház a II. világháborúig a szüleié volt, Syberberg a berlini fal leomlása után perelte vissza. Legalább ezt az elveszett paradicsomot meg tudta magának tartani.