Andreas Gursky
Gigantikus képkonstrukciók

„Az én képeim az örökkévalóságnak készülnek“ – vallja Andreas Gursky a kiállítás kapcsán, amely 2012. szeptember 23-tól 2013. január 13-ig látható szülővárosában, Düsseldorfban. És senki nem csodálkozik. A fotográfus, aki szívesebben hívja magát fotóművésznek, újra meg újra lenyűgöz és megdöbbent alkotásaival.

A három méter magas vagy öt méter széles óriáskompozíciók előtt állva, valósággal magába szív a képi történés – és ámulatba ejt. Nemcsak a hatalmas méretek és a csillogóan gazdag színvilág okán, de a számtalan részlet miatt is, melyek a képek hátsó régióiban is tisztán kivehetők. Emberi szem képtelen ilyen messzire, ilyen élesen látni. 
A kivitelezés tökéletessége sejteni engedi, hogy mekkora technikai és időbeli ráfordítással dolgozhat a művész. „Szerencsés esetekben nem kellett változtatnom a felvételen, amelyet egy-egy készen talált helyzetről készítettem, de ez ritkán fordult elő az elmúlt húsz évben“ – magyarázza munkamódszerét Andreas Gursky. Képeit a digitalizált felvételek sokaságából, számítógépen komponálja meg.

A világ legdrágább fotója

A látványos témák sokat elárulnak a fotográfus ambíciózusságáról és kiemelkedő rangjáról, aki ennek köszönhetően világszerte megannyi szokatlan helyszínhez és kivételes kamerapozícióhoz férhet hozzá. A műszaki eljárás, amely szilikonnal és akrilüveggel zárja le a pigmentnyomatokat, az anyag tartósságát hivatott szavatolni.

A műgyűjtőkre mindenesetre meggyőzően hatnak ezek az elvek és módszerek. A Rajna II című kompozíció egy 2011-es aukción rekordösszegért, 4,3 millió dollárért cserélt gazdát, s ez idő szerint a világ legdrágább fotója. Pedig még csak nem is egyedi darab. Kis méretű változata a düsseldorfi kiállításon látható. Andreas Gursky rendszerint öt-hat példányt készít egy-egy kompozícióból.

Átgondolt kép- és kiállításdramaturgia

A művész alkotásai ugyan jó néhány rangos múzeumban megtalálhatók, és számos nemzetközi tárlaton voltak már láthatók, a düsseldorfi retrospektív ezzel együtt is több tekintetben különlegesnek számít. Andreas Gursky 1955-ben született Lipcsében, de szüleivel még ugyanabban az évben Düsseldorfba települt át, és ott nőtt fel. 

Már nagyapja is fotográfus volt, apja máig műveli a szakmát. Gursky először az esseni Folkwang Iskolában, majd 1981-től 1987-ig a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémián tanult. Itt Bernd Becher mestertanítványa volt, és a hamar ismertté vált Becher-növendékek egyikeként kezdte pályáját, akik között olyan neveket találunk, mint Thomas Struth, Candida Höfer vagy Thomas Ruff. Gursky két éve saját szabadművészeti osztályt vezet a düsseldorfi akadémián. A mostani, hazai terepen megnyílt tárlathoz messzemenően szabad kezet kapott – ő pedig nagyon alaposan átgondolta, hogy mit és milyen konstellációban mutasson be.

Az első nagy képen szokatlanul kevés a látnivaló, de szó sincs arról, hogy absztrakt kompozíciót látunk. A teljes felületet kitöltő sötét anyag valójában egy vízfelszín, melyet a képmező bal harmadában éles fénysugár metsz át. Az elhagyott vagy eldobott holmikból összeálló hordalékot - fél pár cipőt, színes magazint, virágokat, egy kendőt – csak akkor vesszük észre, ha közel megyünk a képhez. 



Mint Gursky minden alkotásán, itt is a kompozíció és a rafinált esztétika nyűgözi le a szemlélőt. A motívum pedig ugyancsak prózai: sodródó hulladék egy nagyváros folyójának olajos vizében. A 2011-ben készült, kilencrészes Bangkok-sorozat nyitóképe. A nonfiguratív festészet effektusaiból merítő munkák további hat darabja a kiállítás útvonalának egy-egy markáns pontján kapott helyet. A retrospektív tárlat három évtized hatvan munkáját vonultatja fel.

Ismert „Gursky“-k újrakeverve

Düsseldorfban utoljára 15 éve volt látható önálló Gursky-tárlat, s az akkori helyszín, a Kunsthalle szürke szőnyegéről készült fotográfia éppúgy szerepel a mostani kiállításon, ahogy nem hiányzik Frankfurt, vagyis a frankfurti repülőtér várócsarnokának panorámája sem az indulási időket mutató kijelző táblák végtelenbe tűnő sorával. A szürreális hangulatú jelenetből hideg sötétség árad.

A brandenburgi Beelitz spárgaszedőinek parányi alakjai szinte elvesznek a minimalista sáv-struktúrában. A vietnami kosárfonó asszonyok éhbérért végzett szorgos munkáját koreográfiává komponálja Gursky. Fotózta a Pradát és fotózott divatbemutatókat meg Forma-1-es futamokat, fotózta a tokiói tőzsdét és a hongkongi Shanghai Bankot, fotózott tömegkoncerteket és egy észak-koreai pártünnepet. Óceán-sorozatához műholdfelvételeket használt.

A globalizáció ikonjai

A düsseldorfi kiállításhoz a nyolcvanas évekből is válogatott képeket Andreas Gursky, amikor a méretek még áttekinthetőbbek voltak, a technika sem volt ennyire munkaigényes, és az embereket is meg lehetett számolni: az 1984-ben készült Klausen-hágón például magányos kirándulók láthatók a napfényes alpesi táj előtt. A tíz évvel későbbi Engadin I panorámamérete már monumentálissá nagyítja a hegyi tájat, melyben a síelők hangyák módjára hemzsegnek. Az amerikai diszkontáruház világát megörökítő 99 Cent a fogyasztói társadalom ikonikus képévé vált. A fotográfus nézőpontja minden esetben távolságtartó, olyasvalakié, aki felülről néz a dolgokra. E felülnézetiségből és a részletekből ellentmondásos értelmezési utak nyílnak. Gursky képeit ekképpen a globalizáció metaforáiként olvashatjuk.

Andreas Gursky újra meg újra utal a festészettörténet egyes műveire, mintha csak digitális fénykompozícióival akarná túlszárnyalni őket. A kiállítás legfrissebb munkája egy aranyfényben úszó, sci-fi filmek architektúrájára emlékeztető belsőteret ábrázol. A mű címe Katar, s ebből esetleg sikerül rájönnünk, hogy hatalmas folyékonygáz-tartályról van szó, melyet éppen tisztítanak. „Csak nagyon rövid időnk volt a fényképezésre – meséli Gursky –, és jobb híján kültéri reflektorokkal világítottunk“. Ő nem kép-feltaláló, hanem kép-megtaláló, hangsúlyozza újra meg újra.