Beszélgetés Susanne Gaensheimerrel
„Nincs már nemzeti kultúra”

Susanne Gaensheimert, a 2013-as Velencei Biennálé német pavilonjának kurátorát és a frankfurti Modern Művészeti Múzeum igazgatóját a biennáléval kapcsolatos elképzeléseiről és a művészet révén történő nemzeti reprezentáció értelméről kérdezi Leonhard Emmerling.

Gaensheimer asszony, hogyan értékeli a legutóbbi Velencei Biennálét?

A német pavilon két szempontból is szokatlan volt. Egyrészt paviloncsere történt Németország és Franciaország között. Ez a két ország külügyminisztériumának javaslata volt. Másrészt úgy döntöttem, hogy a német pavilonban nemzetközi kiállítást rendezek. Meghívtam Romuald Karmakart, Ai Wei Weit Kínából, az indiai származású Dayanita Singhet és a dél-afrikai Santu Mokofenget. Már megvolt a művészek névsora, amikor Christine Macellel, a francia kurátorral és Anri Salával, a francia pavilonban kiállító művésszel úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a két külügyminisztérium javaslatát, és pavilont cserélünk.

A pavilonok a nemzeti reprezentáció helyei és így politikai helyek. Ennélfogva felmerül a kérdés, hogyan reprezentálja magát egy bizonyos időpontban ezen a helyen egy ország a művészet révén. A döntésem, hogy Németországot globális térben elhelyezkedő országként, a nemzetköziség országaként mutassam be, a Christoph Schlingensieffel való együttműködésemre vezethető vissza. Ő a 2011-es pavilonra vonatkozó, sajnos nem kivitelezett terveiben mélyrehatóan foglalkozott a nemzeti reprezentációval a művészetben. E mögé a pont mögé már nem akartam visszatérni.  

Ezenkívül azt gondolom, hogy Németország az utóbbi tíz-húsz évben a nemzetköziség felé fejlődött, mégpedig sokkal erőteljesebben, mint a legtöbb ország Európában. Ez az az ország, ahol a legtöbb nemzetközi művész él és dolgozik. Dayanita Singh minden könyvét egy német kiadó adja ki, Santu Mofofeng minden munkáját egy berlini műhelyben nyomtatja ki, és Ai Wei Wei úgy véli, hogy művészi karrierjében Németország játszotta a legfontosabb szerepet.

A nemzetközi Németország

Mi lehet az oka, hogy Németország a nemzetköziség irányába fejlődött? 

Az okokat a német kulturális politika ama törekvésében kell keresnünk, hogy nyitottá tegye az országot a kultúra, mégpedig elsősorban a képzőművészet területén. Számos projekt munkálkodik ezen, például a DAAD-ösztöndíj Berlinben, melynek során művészek jönnek hozzánk, és aztán itt is maradnak, gyerekeik itt járnak iskolába, és így tovább. Másrészt a német kulturális politika úgy is pozicionálni igyekszik magát, hogy nálunk menedékre találnak a politikai üldöztetést szenvedő művészek, mint például Ai Wei Wei. Vagy említhetnénk a Szövetségi Kulturális Alapítvány ösztöndíj-programját, amelynek révén a német múzeumok lehetőséget kapnak arra, hogy nemzetközibbé tegyék programjukat, és kollégákat hívjanak meg más országokból. 

Tehát Németország egyértelműen arra törekszik, hogy a kulturális politika területén nemzetközivé legyen. Ez bizonyára azzal is magyarázható, hogy Németországban a náci idők után szükségét látták a radikális szakításnak, az újrakezdésnek, és hogy ezt mindenki számára világossá tegyék. És ez a kultúra területén elég jól sikerül. 

Fontos volt számomra Velencében, hogy megmutassam azokat a lehetőségeket, amelyek ebben a törekvésben rejlenek. De azt is fontosnak tartottam jelezni, hogy Európa Észak-Amerikával együtt többé már nem a modernség centruma, hanem egyenjogú partner az egész világon megtalálható számos centrum hálózatában. A művészet eurocentrikus szemlélete ma már csak egy a sok lehetőség közül.

A különbségekből valami közöset kialakítani

Van-e még értelme ebben a kontextusban a művészet révén történő nemzeti reprezentációnak? 

A pavilonban egyértelműen kiderült, hogy nagyon eltérő kulturális beágyazottságok léteznek. A fontos az, hogy a különbségekből valami közöset alakítsunk ki. Nem azt állítom, hogy nincs többé olyan, hogy nemzeti. A kicsi és nagyon szegény országok igyekezetéből, hogy láthatóak legyenek Velencében, kiderül, mennyire fontos nekik, hogy részei legyenek ennek a hálózatnak, és ott a művészet révén reprezentálják magukat. Nyilvánvaló, hogy bizonyos országok számára az önbecsülés növelése áll az előtérben, míg más országok más kérdésekkel foglalkoznak. Én a nemzeti pavilonok rendszerét idejétmúltnak tartom, ugyanakkor még mindig érdekesnek, mivel látni lehet bennük, mennyire különböznek ezek a nemzeti önképek. Csak ezt az önképet kissé tágabban kell érteni, és túl kell lépni azon, hogy akkor most bemutatjuk valahol egy ország legjobb képzőművészeit. Hát ki a legjobb művész, ez értelmetlen kérdés!  

A német pavilont egyébként csak a német sajtóban kritizálták, a nemzetközi sajtó reagálása messzemenően pozitív volt. És a közönség is nagy érdeklődéssel fogadta a pavilont, ennek számtalan beszélgetésben és reakcióban adta jelét.