Wim Wenders és a filmjei Egy töprengő munkamániás

Wim Wenders in Aktion
Fotó (Ausschnitt): Donata Wenders 2004/Wim Wenders Stiftung 2015

Pap akart lenni, sebész, és végül festő. De aztán győzött a mozi iránti szerelme, és filmrendező lett: Wim Wenders. A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál 2015-ben Arany Medve-díjjal tünteti ki életművéért a német rendezőt, és levetíti legfontosabb filmjeit.

Egy fiatalember utazik keresztül az Egyesült Államokon. Végtelen autópályákon autózik, fényreklámok, benzinkutak szegélyezik az útját. Philip Winternek – így hívják a fiatalembert – riportot kell írnia az amerikai tájról. Csakhogy egyetlen szót sem tud papírra vetni. Ehelyett fotókat gyűjt helységekről és helyekről, hogy végül rezignáltan megállapítsa, hogy „soha nincs rajtuk”, „amit lát az ember”. Jelenetek Wim Wenders Alice a városban című filmjéből (1974). A film egy olyan odüsszeia történetét meséli el, amely az USA déli államaiban kezdődik, Münchenben végződik, és a végén segít a főszereplőnek visszatalálni önmagához.

A képekhez fűződő kétely egy olyan világban, amelyben egyre nagyobb a képek hatalma, nagyon jellemző annak a rendezőnek a filmjeire, aki a műveiben maga is sokértelmű és költői képeket alkotott. Filmjei hosszú, nyugodt beállításokkal és óvatos vágással nagy odafigyelést várnak el a nézőtől. Az Alice a városban Wenders negyedik filmje volt. Csak ez után a film után merte magát rendezőnek tekinteni, hogy aztán további ötven játék- és dokumentumfilmet forgasson, legutóbb 2014-ben A föld sója címmel egy portréfilmet Sebastião Salgado brazil fényképészről.

A német film egyik megújítója

„Mindig is a képek megszállottja voltam”, mondta egyszer Wim Wenders. Mégsem lehetne azt mondani, hogy az 1945-ben Düsseldorfban született orvosgyereknek a bölcsőjébe tették a kamerát. Eredetileg pap akart lenni, aztán próbálkozott az orvostudománnyal, a filozófiával és a szociológiával, mielőtt 1965-ben Párizsba költözött volna festészetet tanulni. 1967-ben az újonnan megnyílt müncheni filmművészeti főiskolára iratkozott be. Hogy lehetővé tegye filmjeinek független finanszírozását és terjesztését, vizsgafilmje, a Summer in the City elkészülte után tizenkét másik filmessel együtt megalapította a Filmverlag der Autoren nevű, szövetkezeti céget.

A fiatal szerzői filmesek, akiknek fő képviselőivé Wim Wenders, Rainer Werner Fassbinder, Werner Herzog és Volker Schlöndorff váltak, nemcsak Münchenben akartak elszakadni a korabeli szórakoztató filmektől és új filmnyelvet teremteni. Ami egyesítette őket, az az NSZK társadalmi és politikai helyzetének, valamint nemzetiszocialista múltjának kritikai megközelítése volt. Ehhez kapcsolódott a saját identitásukra vonatkozó kérdés, egy olyan téma, amely Wim Wenderst is gyakran foglalkoztatta. Elsősorban korai filmjeiben jelennek meg űzött, magukba fordult fiatalemberek, akik szembefordulnak a polgári életformával, de nem tudnak helyette valami mást megfogalmazni. Két sikeres road-movie, az Alice a városban és Az idő múlása (1976) után a Patricia Highsmith regényéből készült Az amerikai barát (1977) meghozta Wendersnek a nemzetközi áttörést. Francis Ford Coppola Hollywoodba hívta, hogy rendezzen meg egy filmet Dashiell Hammet krimiíróról. A forgatás azonban nem az elképzelései szerint alakult.

Egy német Amerikában

Amerika olyan volt neki, mondta egyszer Wenders, mint „a hihetetlen határtalanság országa, amellyel az én német hazám szűkössége és humortalansága állt szemben”. Gyakran megidézte a rendező azt a hatást, amelyet az Egyesült Államok gyakorolt a maga mítoszaival és popkultúrájával az ő nemzedékére. Wendersnél ez a hatás esztétikailag többek között a tágas tájképekben és az ürességre vetett – Edward Hopper festészetének motívumain iskolázott – tekintetben fejeződik ki. Viszonya Amerikához mégsem volt egyértelmű. Hollywoodban a Hammett (1982) forgatásán közvetlen kapcsolatba került az amerikai filmbiznisszel: a függetlenségére mindig ügyelő rendezőnek a producerek kívánságára egyes jeleneteket többször is újra kellett forgatnia és vágnia. Ezt az élményét Wenders röviddel később A dolgok állása (1982) című filmjében dolgozta fel, amelyben a főszereplőt, a német filmrendezőt Hollywoodban lelövik.

Wenders ennek ellenére több mint egy évtizeden át élt Los Angelesben és New Yorkban. Ebben az időben forgatta egyik legnagyobb sikerét is: a Sam Shepard forgatókönyvéből készült Paris, Texas (1984) című road movie időtlen történet a magányosságról, a szeretetről és önmagunk megtalálásáról. Németországba visszatérve Wenders 1987-ben elkészítette másik nagy közönségsikert aratott filmjét (Berlin felett az ég), amelyben két angyal nézőpontjából szemléljük a megosztott várost. Wenders a filmet hangok, zajok és mindennapi benyomások kollázsaként tervezte el, amelyhez jelentőségteljes költői párbeszédek társulnak az íróbarát, Peter Handke tollából.

Paris, Texas és a Berlin felett az ég – mindkettő Arany Pálmát kapott Cannes-ban – vitathatatlan filmklasszikusok. Mégis többször előfordult, hogy Wenders, aki a kilencvenes években nem tudta folytatni korábbi sikersorozatát, erős ellenszélbe került. Nagyratörő sci-fi-projektje, A világ végéig (1991) például a kritikusoknál és a közönségnél is megbukott. Szemére vetették, hogy filmjei pretenciózusak, csak önmagukat idézik, és a szerzői film egy elavult korszakához tartoznak.

Filmrendező, fotós, esszéista

Wenders azonban nem zavartatta magát, dolgozott tovább a maga töprengő s egyben kíváncsi munkamódszerével. A játékfilmek mellett dokumentumfilmeket készített filmről, divatról, zenéről, építészetről és táncról. A wuppertali koreográfusnőről, Pina Bauschról szóló Pina (2011) című filmjében a táncosok testiségét a filmes 3D-technika segítségével tette érzékelhetővé. A filmet – akárcsak korábban a Buena Vista Social Club (1999) és 2015-ben A föld sója című filmjeit – Oscar-díjra jelölték.

Szakmai karrierje során Wim Wenders minden fontos filmes díjat megkapott. Egyik alapítója és elnöke az Európai Filmakadémiának, és tanárként, esszéistaként és fotósként is nevet szerzett magának. Everything Will Be Fine című játékfilmjének világpremierjére a 2015-ös Berlinálén került sor. Úgy tűnik tehát, hogy az idén 70 éves rendező nem akar nyugalomba vonulni. „Mindenki tudja rólam, hogy munkamániás vagyok – mondta Wenders egy 2014-es interjúban –, soha nem tudtam elválasztani az életemet a munkámtól.”