Pierre Boulez
Az univerzalista
Németország mindig is kihívást jelentett Pierre Boulez számára. Schönberg, Stockhausen, Darmstadt, Bayreuth – a franciaországi Loire-régióban született zeneszerző és karmester sok mindenben részt vett, és az 1950-es évek óta inspirálta, majd meghatározó módon alakította az európai zenei életet. Boulez olyan mester volt, akinek víziója van. A zeneművész 2016 januárjában hunyt el.
Vannak tanult karmesterek, akiket boldogtalan szerelem fűz a zeneszerzéshez. Ilyen volt például Wilhelm Furtwängler, aki soha nem fejezte be Bruckner nyomdokain haladó saját szimfóniáit. Másrészt vannak tanult zeneszerzők ‒ például Krzysztof Penderecki vagy Hans Werner Henze ‒, akik karmesterként saját műveik szolgálatába szegődnek, és előkelően tartózkodnak a hagyományos repertoártól. Pierre Boulez egyik kategóriába sem tartozik a kettő közül: ő minden területen profinak számított – mint zeneszerző, mint karmester, mint pedagógus, mint kultúrfunkcionárius, mint stúdióalapító és mint zeneszervező. És mivel mindig meggyőződésből fakadó tekintéllyel és megvesztegethetetlen következetességgel tette, amit tett, Boulez alapvető befolyást gyakorolt a 20. és a korai 21. század francia zenei életére, sőt annak legfontosabb képviselője volt.
A tudomány mint kiindulópont
Az 1925. március 26-án a Loire-menti Montbrisonban született Boulez nem vagy legalábbis csak részben fogadta meg apjának a pályaválasztásra vonatkozó tanácsát. A természettudományos pálya helyett inkább zenét tanult Párizsban Olivier Messiaennél és René Leibowitznál, a modernitás két jeles képviselőjénél. Messiaen és Leibowitz felfogása szerint a zene a második világháború után már nem nagy érzelmek kiváltására szolgált, hanem a maga sajátos törvényei szerint szerveződő, már-már tudományos pontossággal megtervezett konstrukció volt, amelyben minden egyes aprócska elem értelmes, ámde nem feltétlenül expresszív. Nemzedéke számos tagjához hasonlóan az ifjú Boulezt is lelkesedéssel töltötték el az efféle kezdeményezések, például a szeriális zene, amellyel a művészetben is „tiszta lapot” akart nyitni a fasiszták hamis pátosza után. Azzal, hogy korai zongoraműveit és zenekari darabjait matematikai aránypársorozatok alapján építette fel, és a hangok összes tulajdonságát – a hangerőtől kezdve egészen a hangszínig – pontosan előírta, nyilvánvalóan ragaszkodni próbált a hézagmentes, kirázólag zenei „értelemhez”, száműzve mindent, ami narratív avagy érzelmileg megindító.
Jóllehet Boulez a szeriális zene elkötelezett híveként kezdte pályáját, az 1950-es évek közepétől mégis egyre inkább elmozdult egy plasztikus, áttetsző, mondhatni „franciás” stílus felé. Aztán felfedezte magának a kortárs költészetet, és két ciklusa – a René Char szövegeire írott Le marteau sans, illetve a kedvenc költőjének, Stéphane Mallarménak verseire komponált Pli selon pli – az új vokális zene legnagyszerűbb példái közé tartozik. Schönberg est mort – így kommentálta Boulez 1951-ben megjelent cikkében Arnold Schönbergs Los Angelesben bekövetkezett halálát. Bárki más részéről pimasz tiszteletlenségnek számított volna a címben rejlő kettős értelem, Boulez részéről nem; ő soha nem takarékoskodott a sarkos megfogalmazásokkal – gondoljunk csak híres, 1967-es Spiegel-interjújára, amelyben a működő operaházak felrobbantását javasolta, mint az új zenés színház megalapításának költséges, ámde elegáns módját.
„Schönberg est mort”
Schönberg est mort című írásával Boulez kiadta az esztétikai napiparancsot: kérlelhetetlenül elvetendő mindenféle tradicionalizmus, még ha a modernitás egyik atyjától eredne is. És Boulez alapjában véve tartotta is magát ehhez a jelszóhoz egészen kései alkotókorszakáig, jóllehet a kész eredményekkel csak ritkán volt elégedett. Egynémely darab – köztük a monumentális, jószerivel játszhatatlan, Livre című vonósnégyes, vagy a harmadik zongoraszonáta soha nem készült el, más műveit pedig újra meg újra átdolgozta a mester. Zenekari művet eleve csak keveset komponált; az újra meg újra tervbe vett operát pedig addig-addig halogatta, amíg végül mindkét kiszemelt librettista – Jean Genet és Heiner Müller – meghalt.
Szenvedélyessége dacára mindig is Boulez alapelvei közé tartozott, hogy távolságtartó volt a már elért eredményekkel szemben. Amikor az 1960-as évek elején zeneszerzőként válságba került, minden további nélkül szakmát váltott, és tökéletesíteni kezdte karmesteri képességeit: ezt a mesterséget Párizsban tanulta, később pedig Hans Rosbaud-nál és Hermann Scherchennél mélyítette el. „Hogyan képes mindezzel megbirkózni ez az ember?” – tette fel a kérdést álmélkodva az agg Otto Klemperer, aki még tudomást szerzett Boulez meredeken felívelő karmesteri karrierjéről. Valósággal megszállott aktivitást tanúsítva dolgozott Boulez Clevelandben, Londonban és New Yorkban, hol vendég-, hol vezető karmesterként, mígnem az 1970-es évek közepe táján ismét Franciaország felé fordult, és Párizsban létrehozta az IRCAM (Institut de Recherche et Coordination Acoustique/Musique; Akusztikai/Zenei Kutatóintézet) nevű kutatóintézetet, valamint az Ensemble Intercontemporaint.
Bayreuth és Baden-Baden
Akárcsak zeneszerzőként, karmesterként sem egyszerűen csak a siker és a repertoár megismerése érdekelte Boulezt, hanem esztétikai nyomokat akart hagyni maga után. Fantasztikus hallása és az elmélyült megértés, amellyel feltárja a partitúrák belvilágát, de ezen felül a maestro klasszikus, öntetszelgő gesztusaival szemben kifejezett tiltakozása is annak a fiatal karmesternemzedéknek a példaképévé avatják, amelyhez többek között Simon Rattle, Esa-Pekka Salonen vagy Ingo Metzmacher is tartozik. Karmesteri ténykedése során Boulez nem csupán a klasszikus és a kortárs modernitásnak szentelt kitüntetett figyelmet, hanem újraértelmezte a hagyományt is egészen Gustav Mahlerig. Bayreuthba, a Wagner-kultusz szentélyébe először 1966-ban, Wieland Wagner meghívására látogatott el. A Ring 1976-os, az ősbemutató századik évfordulóján megtartott, Patrice Chéreau rendezte előadása mind színházilag, mind pedig zeneileg egy új Wagner-kép mérföldkövévé vált. Boulez utolsó bayreuthi fellépéseiben – Wagner Parsifalját vezényelte 2004/2005-ben Christoph Schlingensief rendezésében – kitejesedett kései stílussá érett a precizitás, a világosság és az érzéki hangzás.
Wagner, Mahler vagy Alban Berg iránt tanúsított figyelme világossá teszi, hogy Pierre Boulez soha nem kötődött kizárlógosan a francia kultúrához. Maradandó hatással volt rá az 1950-es évek német zenei élete. Első ízben 1952-ben vendégeskedett Darmstadtban, az Új Zene nyári kurzusán, majd 1967-ig a Darmstadti Kamaraegyüttes docenseként és karmestereként is működött ugyanott. A Südwestfunk-Orchester vendégkarmestereként éppúgy hallhattuk Németországban, mint a Berlini Filhamonikusok élén. Boulez jó néhány ősbemutatót vezényelt – például 2008-ban a Donaueschingeni Zenei Napokon –, és fél évszázadon át háza volt Baden-Badenben. Így hát bizonyos mértékig Heinrich Heinére, a költőre és gondolkodóra emlékeztet, aki annak idején az ellenkező irányban kelt át a Rajnán, és Boulezhez hasonlóan két kultúrából, kétféle mentalitásból kevert magában kreatív és robbanékony elegyet.
Pierre Boulez 2016. január 5-én halt meg Baden-Badenben.
A cikket a szerksztőség 2016 januárjában aktualizálta.