Könyvkritika
Terézia Mora: A szörnyeteg

Joggal nyerte el Terézia Mora „A szörnyeteg” című regényével a 2013-as Német Könyvdíjat: ritka a német irodalomban a nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása – időszerűség, mely messze túlszárnyal mindenféle napi aktualitást.

Terézia Mora már 2009-ben, „Az egyetlen ember a kontinensen” című regényében a szakma ellentmondásos képviselőjeként ábrázolta Darius Koppot, a berlini IT-tanácsadót. Az IT-szakma ugyanis – mondta Mora a könyv kapcsán adott egyik interjújában – mindig magabiztosan tekint a jövőbe, és közben elszalasztja a jelent. Pontosan ilyen ember Kopp. Csakhogy a „Fidelis” nevű amerikai IT-cég egy szép napon „megváltoztatta addigi céljait”, lemondott az egyszerű, ugyanakkor ravasz Kopp további szolgálatairól, így aztán Kopp magyar feleségére, Florára hárult a feladat, hogy megkeresse a mindennapi betevőt.

Mora, aki 1971-ben született Sopronban, de már tizenkilenc esztendős korában Berlinbe költözött, hogy ott kezdje meg felsőfokú tanulmányait, az internet-buborék első, 2001-es kipukkadására reagált „Az egyetlen ember a kontinensen” című regényével. A regény önéletrajzi hátteréhez tartozik, hogy akkor veszítette el állását Mora férje is.

„A szörnyeteg” című regényben újra fölbukkan ugyanez a Darius Kopp – öt évvel később, az elbeszélés jelenidejében. Az olvasónak azonban nem kell feltétlenül ismernie az előző regényt ahhoz, hogy élvezettel olvashassa a másodikat. Itt ugyanis Kopp lényének egy másik részéről esik szó: a magánéletéről, jóllehet az előző regényben még úgy tűnt, erre nem terjed ki a gazdasági szféra hatása. Csakhogy időközben elveszítette az állását Flora is, majd visszavonult a Berlin-környéki erdők magányába, és néhány hónap elteltével fölakasztotta magát az egyik fára. Minderre visszatekint csupán „A szörny” elbeszélője, mégis kiderül, hogy ez volt Darius Kopp életének sorsdöntő eseménye.

Terézia Mora: A szörnyeteg | © Luchterhand Literaturverlag Kopp még jobban kétségbe esik, amikor megtalálja Flora laptopján a halott felesége naplóját, és magyarról németre fordíttatja a szöveget, ugyanis egy számára merőben ismeretlen nő arcképe bontakozik ki a feljegyzésekből. Egy kemény és depresszív nőé, aki már egyetemista korában elveszítette minden illúzióját, kíméletlenné vált, lefeküdt bárkivel, és már csak a tabletták tartották életben.

Kopp képtelen megemészteni a szöveget, Flora átváltozását és egyben kegyetlen búcsúját. Egyre lejjebb csúszik, pizzán és sörön él, mígnem egyik barátjának végre sikerül kirángatnia a gyászból. Ekkor aztán elindul Magyarországra, hogy megismerje azt a világot, ahonnan Flora származott. Meg akarja érteni, mi történt a feleségével.

Első pillantásra klasszikusnak tűnő elbeszélői helyzetet látunk tehát, csakhogy ez az elbeszélői helyzet egyszersmind magában rejti a szentimentalitás klasszikus csapdáit is. Mora azonban, aki a Bachmann-díj elnyerése (1999) óta a német nyelvű irodalom legfontosabb elbeszélői közé tartozik, meglepő és meggyőző módon kerüli el ezeket a bizonyos csapdákat. Amikor Kopp megkezdi magyarországi utazását, amely végül Örményországban ér véget, Mora vízszintes vonallal osztja ketté a könyvoldalakat. Flora feljegyzései ettől fogva végigkísérik a szöveget a vonal alatt, és egyenrangú részét képezik a regénynek, mégpedig úgy, hogy metsző komolyságuk mindvégig ellenpontozza Kopp intenzív érzelmeket fölszabadító, némileg zavarodott kutatását.

Valóban jelentős irodalmi teljesítménnyé mégis az avatja a regényt, hogy Morának sikerült hiteles hangon megszólaltatnia magát Koppot is: olyan emberré változtatta az átélt sokk, aki nem akar hazudni többé sem magának, sem másoknak. Nem törődik bele abba sem, hogy egy terapeuta depressziónak nevezi a Flora halála kiváltotta megrendülését. Kopp ragaszkodik a gyászához, és nem engedi, hogy ezt a gyászt bárki is „betegségnek” tekintse.

Joggal nyerte el Mora „A szörnyeteg” című regényével a 2013-as Német Könyvdíjat. Ritka a német irodalomban a nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása. Terézia Mora egy ízben elmondta, hogy napi munkája kezdetén mindig meghallgatja a híreket, így emlékezteti magát arra, miféle korban él. A hírek hallgatásáról csakis akkor mond le, amikor a regény megtalálta már „a maga idejét”. És ezúttal csakugyan megtalálta. Az így létrejött irodalmi aktualitás pedig messze túlszárnyal mindenféle napi aktualitást.