Párbeszéd Julian Nida-Rümelinnel
„A nyelv és a kultúra szorosan kötődik egymáshoz“

Prof. Dr. Julian Nida-Rümelin (Philosoph, Ludwig-Maximilians-Universität München, Staatsminister für Kultur und Medien a.D.)
Prof. Dr. Julian Nida-Rümelin (Philosoph, Ludwig-Maximilians-Universität München, Staatsminister für Kultur und Medien a.D.) | Fotó: Stephan Röhl (CC BY-SA 2.0)

Csiszolgatunk, csiszolgatunk rajta, míg egyszer csak félbeszakítjuk, aztán mégis óhajtjuk-követeljük – a párbeszédről van szó. De voltaképp mire is gondolunk, mikor párbeszédről beszélünk? A kérdésre Julian Nida-Rümelin filozófus válaszol. Interjú a jó okokról, téves feltételezésekről és a művészet összetett nyelvéről.

Beszéljünk a beszédről, Nida-Rümelin úr! Ez az interjú párbeszéd?

Az, bár némiképp művi. Ön kérdéseket tesz fel, amiket már előre kitalált, én pedig válaszolgatok. Egy párbeszéd normális esetben abból áll, hogy két ember eszmét cserél, és kölcsönösen megindokolja a meggyőződését.

Mit kellene tennie Önnek, hogy csírájában elfojtsa ezt a párbeszédet?

Érzékeltetnem, hogy nekem nem az adott tézis a fontos, nem az, hogy jó érveket fejtsek ki mellette, hanem csak az, hogy erős benyomást tegyek, megfélemlítsem vagy manipuláljam Önt. Ebben a pillanatban véget ért a párbeszéd, és hatalmi játszma veszi kezdetét.

Miért folytatunk egyáltalán párbeszédeket?

A humanista álláspont, amelyet magam is képviselek, azt az emberi tulajdonságunkat állítja középpontba, hogy érzelmeinkben-gondolkodásunkban okok vezérelnek, ezeket az okokat közöljük, és reflektálunk rájuk. Nem egyszerűen csak befolyásoljuk a másik embert, hanem érveket kínálunk neki ahhoz, hogy miért érezzen vagy gondoljon valamit. Hogy ez aztán tényleg bekövetkezik-e, az nem foglaltatik benne az eszmecsere aktusában. Persze, ez a kívánatos, és ha megtörténik, az legalábbis jelzés arra nézve, hogy a másik fél megértette indokainkat. A középpontban azonban az eszmecsere, az indokok adás-vétele áll.

És Önnek egész idő alatt fejében van ez a párbeszéd-modell, mikor valakivel a mindennapokban kommunikál?

Azt hiszem, igen. Amúgy is az a meglátásom, hogy nem kellene kategorikusan különbséget tennünk hétköznapi kommunikáció, filozófia és tudomány között. Az olyan tudomány, amelyik teljesen eltávolodik az életvilágtól, a levegőben lóg, és egy-kettőre az a veszély fenyegeti, hogy teljesen értelmetlen spekulációkban vész el.

És ezért volna jó, ha nem-filozófusok is foglalkoznának a párbeszéddel?

Bárkinek, aki komolyan veszi a kommunikációt, arra kell törekednie, hogy jó okokkal tudjon érvelni partnerének. És abban a pillanatban, amikor gondolkozni kezdek azon, hogy miben áll voltaképpen egy jó ok, már filozófiával itatom át a hétköznapi életvilágot.

Akkor kezdjünk el ezen gondolkozni – mitől jó egy jó ok?

Hűha! Most akkor okokat kell találnom, amelyekkel megindokolhatom, hogy mi egy jó ok. Nem, komolyan nehéz a fogalmat definiálni, a jó okok két ismérvét azonban mindenképp meg tudom nevezni Önnek: először is mindig valamilyen normához igazodnak. És ez mind cselekedeteink, mind érzelmeink okaira áll. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden érzelmünk tökéletesen racionális és normakövető, de ha dühös vagyok valakire, azt többnyire meg is tudom indokolni. Az illetőnek legalábbis rosszul kellett csinálnia valamit az én szemszögemből. Másodszor az okok bizonyos értelemben mindig objektívek. Egy szubjektív ok, az valami olyasmi, mint egy szubjektív tény. Valami vagy objektív, és akkor tény, vagy szubjektív, akkor pedig vélemény. És így van ez az okokkal is. Hathatóssá viszont valóban csak akkor válnak az okok, ha valaki szubjektíve meg van győződve arról, hogy az illető ok jó ok. Magyarán: az okok először is normatívak, másodszor is objektívek.

És tudatosak is?

Nem, azt nem mondanám. Sokszor nem mérlegeljük tudatosan magatartásunk okait. Aki átmegy az utcán, nem ül neki előbb, és nem számolja ki a két járda közötti távolságot meg az átkelés közbeni elgázoltatás kockázatát. Rendszerint mégis sikerül egyik oldalról a másikra biztonságosan átjutnunk.

Mi a helyzet az interkulturális párbeszéddel? Ennek mennyiben mások az előfeltételei?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az interkulturális párbeszéd és a multikulturalizmus csöppet sem új jelenség. A klasszikus Athén életét például legalább annyira meghatározta a ki- és bevándorlás meg a nemzetközi kereskedelem, mint a mai New Yorkét. A filozófia számára ebből a következő kérdés érdekes: ha igaz az, hogy a párbeszéd mindig föltételez valamennyi közös háttértudást is, hogyan működik akkor a kultúrák közötti párbeszéd?

És? Hogyan működik?

Ami megnehezíti a párbeszédet, az mindenekelőtt a fordítás bizonytalanságának a problémája: soha nem tudhatjuk száz százalékosan, hogy egy kifejezésnek egy másik nyelvben is ugyanaz-e a jelentése, mint a miénkben. Ezért értelmes első lépés az interkulturális párbeszéd felé például a Goethe Intézet gyakorlata, amely a nyelv elsajátításán át nyit kaput a kultúrához. Nyelv és kultúra szorosan kötődik egymáshoz.

A párbeszéd görög eredetű szinonimájában, a dialógusban ugyan a „logosz”, vagyis a szó rejtőzik – pedig egy párbeszéd szavak nélkül is működhet, vagy nem?

Elvileg igen. Adott esetben például egy rémült arckifejezés is inthet valamitől. Feltéve, hogy az illető arckifejezés szándékos.

És ha csak úgy spontán módon jön rám a frász?

Akkor nem számít, mert nem volt mögötte közlési szándék. Ha viszont kinyújtom a kezemet egy tárgy felé, hogy ezzel jelezzem: szívesen birtokolnám, akkor ez már a párbeszéd egy formája. Mellesleg olyan formája, amely remekül működhet, ha történetesen olyan országban nyaralunk, amelynek nem beszéljük a nyelvét.

Mi a helyzet a művészettel? Az sem szavakkal kommunikál.

A művészet, és itt most a képzőművészetről és a filmművészetről beszélek – és a szépirodalmat nem tekintem –, azért tud olyan igézően hatni ránk, mert a párbeszéd olyan formája, amely nyelvileg csak veszteségekkel adható vissza. A művészet nyelve azonban megtanulható. Nem úgy, hogy hétköznapi nyelvre lefordítjuk, hanem úgy, hogy alaposan tanulmányozzuk, és másokkal is eszmét cserélünk róla. Azelőtt pontosan tudták az emberek, hogy a templomablakok festői mit akarnak közölni velük, milyen történeteket beszélnek el. Ezek mindenki számára érthetőek voltak, nemcsak a szakembereknek. A modern művészetben az újabb és újabb innovációs hullámok viszont oda vezettek, hogy minden különböző iskolákra és irányzatokra bomlott-tagozódott, melyek részben halálos ellenségei voltak egymásnak. Így számos különböző művészeti nyelv jött létre egyidejűleg. Ennek pedig az lett a következménye, hogy erősen beszűkült a művészet olvashatósága, és már csak a műértők kis csoportjai fértek hozzá. A nagy többség értetlenül állt előtte. A művészeti gyakorlat és a művelődéspolitika föladata, hogy hidakat építsen a művészet és emberek közti párbeszédnek. No persze nem úgy, hogy mindent népfőiskolai tanfolyamokba csomagolnak, az istenért se! Hanem úgy, hogy igyekeznek a széles közönség számára olvashatóvá tenni a művészetet.

Mi akkor egy olyan kulturális intézmény küldetése, mint a Goethe Intézet?

Semmiképp sem szorítkozhat csak nyelvtanfolyamokra, legyenek azok bármilyen fontosak. Az a dolga, hogy szerte a világban érthetővé és hozzáférhetővé tegye a különböző művészeti ágak speciális fejlődését és egy ország kulturális életének alakulását. Nemcsak a szépirodalomét, de a zenéjét és a képzőművészetét is. Igen, a kulturális intézeteknek nagy szerepük van ebben, nem csak a Goethe Intézetnek, de a többi ország hasonló intézményeinek is. Semmiképp sem szorgalmaznám, hogy egyetlen, közös európai kulturális intézetbe olvasszák be őket, hisz ha már egyszer van nekünk Európában ez a nagy nyelvi és kulturális sokszínűségünk, akkor azon kell iparkodnunk, hogy összes árnyalatában láthatóvá tegyük.

A kulturális intézeteknek tehát nemzetközi közművelődési megbízatásuk, mondhatjuk akár, hogy párbeszéd-küldetésük is van?

Föltétlenül. Talán ez a legfontosabb küldetésük.

Monológok sorozatában tisztázni a párbeszéd fogalmát – mert a Goethe Intézet előadássorozata erről szól -, ez tulajdonképpen mire jó?

A párbeszédnek az is fontos része, hogy tudjunk figyelni a másikra, az elejétől a végéig meghallgassunk egy-egy érvelést. A dialógus nem feltétlenül azt jelenti, hogy szüntelenül egymás szavába vágunk, ahogy azt a talkshow-kban művelik előszeretettel, és hogy egyetlen érvet sem fejtünk ki rendesen. Vagy éppen akkor hagyjuk abba, mikor izgalmassá válik, mert nem akarjuk túl sok gondolkodással terhelni a nagyérdeműt. Szóval, egy előadást is fölfoghatunk hozzájárulásként a párbeszédhez, kivált, ha utána vitára is sor kerül, s a későbbi beszélgetésekben tovább hatnak az elhangzottak.
 

Julian Nida-Rümelin 1954-ben született Münchenben. Az ottani Lajos Miksa Egyetem filozófiaprofesszora, az egyetem Etikai Tudásközpontjának szóvivője és a berlini Humboldt Egyetem címzetes tanára. 1998-tól 2000-ig München város kulturális referenseként, 2001/2002-ben pedig Gerhard Schröder kancellár kormányának kulturális államminisztereként tevékenykedett. A Berlin-Brandenburgi és az Európai Tudományos Akadémia tagja és a Német Filozófiai Társaság korábbi elnöke.