Beszélgetés Terézia Morával Műfordítás – a szépírók edző-tábora

Térézia Mora

Esterházy Péter Termelési-regénye, a szerző első nagyobb lélegzetű prózája, kemény dió. Németre fordításáért Terézia Mora 2011 júliusában megkapta az Észak-Rajna-Vesztfáliai Művészeti Alapítvány (Kunststiftung NRW) műfordítói díját.

Ön író és műfordító. Melyik munkát kedveli jobban?

Az első helyen mindig is az írás állt és áll. A fordítás viszont felszabadítóbb, több közvetlen örömet ad. Nem jógázom, nem járok triatlonozni: én fordítok azért, hogy megőrizzem magamban az írás igényelte frissességet és lendületet. A fordításhoz elengedhetetlen, hogy nagyon pontosan olvassunk: a születő szépirodalmi szöveget pedig, mint tudjuk, mindig más irodalmi szövegek is építik, motiválják. Ha lefordítok egy könyvet, akkor egyúttal arra is lehetőségem van, hogy a szokásosnál jóval alaposabban foglalkozzam a szövegével.

Fordítani tehát olyasmi, mintha készülne, edzene a regényírásra?

Hát, persze! Mindig tanulunk más szerzőktől. Amikor első Esterházy-fordításomat készítettem – ez a Harmonia cælestis volt –, még kezdő író voltam, közvetlenül a második saját könyvem elkészülte előtt. Fiatalon igen áldásos volt egy ennyire szabad és bátor írást fordítani. Pályakezdőként egy leendő alkotónak éppen efféle impulzusokra van leginkább szüksége.

A Termelési-regényről egyszer azt mondta, hogy Esterházy Péter legnehezebb könyve, Önnek mégis a legkedvesebb. Ezért akarta lefordítani?

Igen. Ennek a regénynek sokáig nem volt teljes német fordítása, talán mert úgy tartották, hogy túlságosan nehéz szöveg. Ezt a megítélést, miután dolgoztam vele, egyre kevésbé osztom: szerintem magával ragadó és mindenekfölött derűs könyv. Az én munkámat megelőzően elindult már két másik fordítás-kísérlet is, melyek aztán különböző okokból zátonyra futottak, így végül kereken öt évbe telt, míg a könyv eljutott a megjelenésig. Volt tehát bőven időm, hogy a regényt olykor félretegyem, s egyes bonyolultabb szakaszokra később térjek vissza.

Esterházy igen szabadon játszik az ún. vendégszövegekkel: előfordul, hogy egész fejezeteket vesz át más művekből anélkül, hogy jelölné az idézetet. Mennyire kell egy fordítónak olvasottnak lennie ahhoz, hogy az ilyen kihívásoknak megfeleljen?

Egyszerűen lehetetlen felismerni minden vendégszöveget. Nemegyszer előfordult, hogy valamit véres verejtékkel sikerült átültetnem németre, majd jött a „mester”, és közölte, hogy „hát, tudod, ez igazából egy idézet X.Y-tól”. Ilyenkor persze az a teendő, hogy az ember a már létező német fordítást illeszti a szövegbe, ha van ilyen, illetve német vendégszövegek esetén az eredetit használja. Máskülönben az olvasó sem élheti át a felismerés örömét.

A fordítás során tehát szorosan együttműködött a szerzővel?

Igen. Esterházy Péter nagyon jól olvas németül, még a vesszőhibákat is rendre szóvá teszi. Ez igen komoly segítség! Ha belegondolok, hogy ezt a munkát minden egyes fordítójával végigcsinálja, akkor valóban azt kell mondjam, le a kalappal! Hiszen minden további nélkül ki is vonhatná magát azon az alapon, hogy inkább a következő művén dolgozik. Másfelől persze nyilván neki is érdeke, hogy a készülő fordítás ne pontatlan kontármunka legyen.

Mennyi kutatómunkát igényel egy-egy Esterházy-fordítás? A pontos szövegértelmezéshez olykor nyilván a történelmi összefüggésrendszert is fel kell tárni.

Áldott legyen az internet! Ma már sokkal könnyebb feltérképezni egy kérdéskört, ha a munka során valamiben járatlan az ember. És Esterházy Péter is szívesen segít. A Termelési-regényben például Mikszáth Kálmán néhány 19. századi parlamenti felszólalását szövi egybe Rákosi Mátyás egyik szónoklatával a diktatórikus 1950-es évekből. Ilyen esetben egy fordítónak persze valamiképp bele kell tudnia élni magát a 19. század nyelvhasználatába. Én nem ezen a nyelven nőttem fel, s az olvasmányélményeim is mások, ezért először is el kellett mélyülnöm a kor szövegeiben.

Ha műveltebb lennék, nyilván gyorsabban haladnék. De ennek semmi jelentősége nincs a szememben, mert nem effektív akarok lenni, amikor fordítok, hanem tanulni szeretnék. Fordíthatnék akár krimiket is, az biztosan kevesebb fáradsággal járna. De minek?

Mikor az ember egy nyelvet egy másikba mozgat át, gyakran járatlan utakra kényszerül. Különösképp így van ez egy olyan szerző esetében, mint amilyen Esterházy Péter. Felszabadító érzés volt formálni a nyelvet és a szöveget, vagy jobban örült volna, ha több fogódzó vezeti a munkában?

Fogódzó? Isten ments! Akkor az egész nem is lenne olyan érdekes! Kétnyelvűként nőttem fel, ezért jól tudom, hol húzódik a határ, amin belül ez a két nyelv érintkezhet vagy fedésbe hozható. Ugyanezért azt is pontosan tudom, hogy hol nem érdemes precíz megfeleltetésekkel kísérletezni, mert a nyelvek eltérő szerkezete egyszerűen eleve ellentmond az egyenértékűségnek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy helyenként élhetek félmegoldásokkal, ha elég szabadon tudom alakítani a szöveget ahhoz, hogy egy másik ponton valamiképp pótoljam a hiányt. Csodálatos játék ez!

Mit szólt Esterházy Péter a fordításához?

Többször elmondta, hogy bízik bennem. Látja, hogy egyes helyeken meglehetősen bátran nyúltam a szöveghez, és ezért elfogadja tőlem azt is, hogy másutt, ahol nem érzi teljesen kielégítőnek a fordítást, valóban nem volt jobb megoldás. És egyszerűen megértjük egymást. Nem minden szerzővel vagyok így, de ha egy Esterházy-mondatot látok, akkor tudom, hogy mit csinál, és miért csinálja. Értem, és legtöbbször egyet is értek vele. Ilyen alapokon nyilván nagyon, nagyon jól lehet dolgozni.

A Kunststiftung NRW műfordítói díja egyúttal életműdíj is. Milyen érzés ilyen elismerést kapni alig negyvenévesen?

Hát, az élet első fele végső soron már mögöttem van… De azért persze azt is tudni kell, hogy a díjalapítók elsősorban adózási okokból választották ezt a megfogalmazást.

Ez mit jelent?

Azon pénzdíjak, melyekkel egyetlen alkotást tüntetnek ki, forgalmiadó-kötelesek, míg azok, amik egy egész életmű szakmai elismerése mellé járnak, nem. Mindettől függetlenül: amikor a díjat megpályáztam, arra gondoltam, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Ki tudja, hogy írnak-e még a szerzőim valami nagyszerűt? Éppen elég jól lefordítottam egy elég jó könyvet, most a legjobbak az esélyeim. Aki nem mer, nem is nyer.
 

A díj és az író-fordító

A Kunststiftung NRW 25.000 euróval dotált műfordítói díja az egyik legmagasabb összegű fordítói elismerés. Terézia Mora 1971-ben született Magyarországon, ahol kétnyelvűként nőtt fel. 1990 óta Németországban él, s mára jelentős regényeket alkotott, melyekért eddig többek közt elnyerte az Ingeborg Bachmann-díjat (1999), Villa Massimo Ösztöndíjban részesült (2006) és Adalbert von Chamisso-díjjal tüntették ki (2010).