Herta Müller
Egyszemélyes szabadcsapat

Kedves Hölgyeim és Uraim! 
Tisztelt Olvasók! Gondoltak-e már arra, miért kap egy író Nobel-díjat?

Hogy mire kapja? Az arisztotelészi költészettan szerint egy értékes alkotásban a szép, a jó és az igaz összetartozik. 
Azért kapja díját a művész, mert szépet írt? Vagy az erkölcsileg helyeset, a Jót mutatta föl? Vagy mert igazat szólt?
Herta Müller egy lemezfelvételen gyermekkoráról beszél. Azon a lemezen a virágok és a bútorok mennek valahova. Másutt azt halljuk: nagynak tűnt a falu, nagy volt az ágyam, nagyok a ruhák, és úgy tűnt, azért szálldosnak a felhők, mert Isten büntetésből űzi-hajtja, terelgeti őket. A végtelen bánsági kukoricaföldeken, miközben a teheneket őrzi, az egykori kislány azon tűnődik, ő maga miért nem növénynek vagy állatnak született; hogy az ember más anyagból készül, mint a környezete. Hogy a növények azért hagyják magukat lekaszálni, learatni, hogy aztán holtunkban ők emésszenek meg minket. 
Ez költészet. 
Aztán megemlíti: félt, félt a mezők végtelenségétől, ez a falu nem az én helyem, ez nem igazi hely. Félt ittas apjától, elveszettnek érezte magát, magárahagyottnak. De a félelmet abban a világban nem illett megmutatni. A gyermekkori félelmek ágyaztak meg a felnőtt félelemnek. 
A falu, Nitzkydorf ábrázolása, a ház, a bútorok, a helybéliek és a szokások aprólékos leírása Herta Müller szinte minden könyvében leköti az olvasó figyelmét. Az író a tárgyak végtelenségét kutatja. A valóság, amelynek az írásmű meg akar felelni, a kétségbeesés materializmusa. Néhány későbbi beszélgetésben, Müller több esszéjében, beszélgetésben is (Lebensangst und Worthunger, Suhrkamp, Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm - wenn wir reden, werden wir lächerlich, Text+Kritik, 2002) okát adja ennek az aprólékosságnak: a tárgyak nem csak a régmúlt világra és emberekre emlékeztetik, hanem az élőkre is.

Ha megismerünk valakit, nem nézzük-e meg tetőtől talpig? – kérdi egy helyütt, - nem vesszük-e szemügyre a lakását , a környezetét, a tárgyait? A ruháink, ételeink, az autónk, a kutyánk – mind, mind mi vagyunk. Tárgyakkal definiáljuk, határozzuk meg magunkat. Mivel mi választjuk ki őket: a tárgyak a külső anyagban megjelenített tulajdonságaink. 
És az a hely is jellemzi az embert, ahol (önként!) tartózkodik. Azt hiszem, a hely is az ember meghosszabbítása. A helyek, a helyszínek is tárgyak. Hiszen a sorsunk azon dől el, milyen helyet, helyszínt választunk életünk színhelyéül, kikhez, milyen emberekhez kötődünk. Az író érzékletesen mutatja be porcelánkék szemű, rozsdahajú, vénlány varrónő nagynénjét és látható élvezettel ecseteli a tárgyait, a rongyosdézsát, a gombostűszedő mágnespatkót és azt, hogy kamaszlányként mennyire szeretett a varrásban segédkezni. Ha nem sikerül gimnáziumi felvételije a városban - Herta így egyezett meg a szüleivel -, akkor varrónőnek áll. De a felvételi sikerült, - és családja mintegy kétszáz éves bánsági tartózkodása alatt elsőként Herta Müller hagyta el végérvényesen a falut. Aztán arról elmélkedik, hogy a lazán felrajzolódó sorsok, életutak közül milyen bizonytalanságok és véletlenek közepette választunk. A hely, a helyszín is tárgy - mondja Herta Müller -, tárgy egy helyiség vagy maga az űr.

Ha a szerző legmagasabban díjazott könyvére, az Atemschaukel-re, a Lélegzethintára gondolunk, akkor az Igaz, a József Attila-i valódi ennek a könyvnek ezúttal nem csak tulajdonsága, hanem tárgya is. Az író édesanyja és számtalan rokona is mintegy öt évig raboskodott ukrajnai munkatáborokban. De mégis, Oskar Pastiorral, az egyik legjelentősebb német költővel, az egykori szász kényszermunkással folytatott beszélgetések késztették voltaképpen a könyv megírására. (Közös könyv lett volna, de Pastior 2006-ban váratlanul meghalt.) 
A lágerben - mint Herta Müller megjeleníti - nem csak az éhség, a fagy, a túlhajtott munka, a bezártság és a brutalitás sorvasztja és pusztítja a foglyokat, hanem a tárgyak birtoklásának teljes hiánya is. Sem a ruha, sem a csajka, sem a munkaeszköz, semmi de semmi nem a rab tulajdona; ezzel az ember szinte meg van fosztva önmagától. Tárgyak és a visszavonulás lehetősége nélkül az ember nem csak vagyontalan, hanem senki is. Egy sorszám, egy tárgy. Mert az egyedüllét lehetősége is - gondoltuk volna? - privilégium. A magányosság és kivetettség fokozódik, ha az ember a többieket soha, egy pillanatra sem hagyhatja el.

Talán ezért kell egy író életének helyszíneit, tárgyait megtekintenünk. 
Hogy megtudjuk, mikor mit miért lehetett vagy kellett elhagynia. És azt is, hogyan válik a szóvalakinek a tárgyává? Mert Herta Müllert lenyűgözik a szavak, gyűjti őket. Gyerekként a család elbeszéléseit hallgatja, az öregeket, a maga bánsági, illetve birodalomszéli osztrák-német nyelvének, dialektusának fordulatait és szavait. Otthon mindenki németül beszél, az öregek még talán magyarul is tudnak. 
Aztán a gimnáziumban és a városban (Temesváron) következik be élete döntő fordulata. A városi létezésmód eleinte taszítja, majd magával ragadja: az emberek vékonyabban, szellősebben öltöznek, mint a falusiak; földutakhoz szokott talpának eleinte fáj az aszfalt; az iskolatársai gyorsabban és többet beszélnek, mint amihez a fiatal lány hozzászokott. A többségi nyelv elözönli az utcákat, átitatja a kamaszlány új életét. Kitűnően megtanul románul - az egyetemen már német-román szakon végez majd -, és olvasni kezd.

Herta Müller a stockholmi díszvacsorán mondott kötelező pohárköszöntőjében (Tischrede) a hála és a köszönet világunkban egyre ritkább gesztusával arról beszélt, hogy az Aktionsgruppe Banat Temesváron megismert ifjú költői nélkül nem olvasott és nem írt volna könyveket. (Ohne sie hätte ich keine Bücher gelesen und keine geschrieben.)

Igen, a tanulás és ez a baráti kör hozta Herta Müller életébe - minden értelemben - a változást. A tudás megszerzését, a nyelvek tanulását, s a családi és történelmi múlttal, majd a romániai valósággal való radikális szembefordulást. A korszakot máig meghatározó diákmozgalmak ideje, 1968, éppen gimnáziumi éveire esik. 
Herta Müller szeretni, tisztelni akarta a szüleit. De nehéz volt olyan apát szeretnie, aki esküvőkön hajnaltájt, tökrészegen, SS-nótákat énekelt a nagybácsi, a szomszédok karéjában… Amikor a lány betölti 18. életévét, óhatatlanul arra gondol, hogy apja 17 éves korában beállt az SS-be. És amikor összehasonlítja a két ifjúkort, be kell látnia: csupán magánemberként, csupán privát módon becsületesnek maradni - ez a nyilvánosságban való csődöt jelentené. 
Tizenhat évesen, épphogy városon voltam, Paul Celan verseit kezdtem olvasni, de alig tudtam őket elviselni, kibírni. Többről volt szó, mint csak versekről, mert olvasás közben azt kellett magamnak mondanom, hogy én egy olyan bánsági sváb faluban születtem, olyan apa, nagybácsi és szomszédok körében, akik Hitlert szolgálták akkor, amikor az Celan szüleit megölette. (…) Következésképp Celan Romániából való menekülésének egyik oka az apámtól való félelme volt. És öngyilkossága ennek a menekülésnek a végét jelentette. Feszengtem a versek előtt, szerettem volna ezért az apáért bocsánatot kérni.

Ugyan miféle hely, miféle jelenidő állott Herta Müller rendelkezésére, hogy megbirkózzék magában saját családtörténetével? 
Születésének éve, 1953, Romániában még a kitelepítések, letartóztatások, kínvallatások, kirakatperek, kivégzések ideje volt. 1956 után - a magyar forradalommal való szolidaritás miatt - tucatjával börtönöztek be elsősorban kisebbségieket, de sok román embert is. Gheorghiu Dej halála után, 1965-ben kezdődött Ceauşescu uralma. A kezdeti liberalizáló kísérletek után 1972-től kezdetét vette egy keletre nyitó, kínai típusú kulturális forradalomhoz hasonló, - egyszerre nacionalista és szocialista - rémuralom. Az ország államadósságára történő hivatkozással csökkentették a lakossági fűtőgáz mennyiségét (Romániában nem ritka a mínusz 10-17 fokos, de Csíkban a 30-40 fokos téli hőmérséklet), gyakran megszakították a víz-és áramszolgáltatást, idült benzinhiány lépett fel, a mentőkocsik zöme leállt, a városokat ellepték a diktátort dicsőítő jelszavak, tömegdalokat és műnépzenét harsogtak a rádiók, egymást érték az értekezletek. Az üzletekből gyakorlatilag eltűnt az élelmiszer: havi 1 csirke, 7 tojás, fél liter olaj, napi fél kiló kenyér járt fejenként, jegyre,- de sosem volt annyi az üzletekben, hogy mindenkinek jusson. Az emberek éjszakákon át sorban álltak a boltok előtt, nyomorúságukban sokszor összeverekedtek. Az abortusztörvény minden nőt négy utód megszülésére kötelezett volna, - akár férjezett volt, akár nem, akár el tudta tartani őket, akár nem. A klinikák és kórházak rozsdás ágyain kettesével, fejtől-lábtól feküdtek a nők. Az árvaházak megteltek testi és szellemi fogyatékos gyerekekkel. Az államhatalom szigorúan cenzúrázta a sajtót, a könyvkiadást, a lapok csak egyetlen állami hírforrásból meríthettek. A hírhedt titkosszolgálat, a Securitate minden másodpercében ellenőrizte az országot, - akit nem tudtak juttatással megnyerni, azt zsarolással kényszerítették besúgásra: úgy hírlik, a lakosságnak mintegy egyhetedét tudta kötelékébe vonni.
Mint megírta, Herta Müllert is be akarták szervezni a munkahelyén. Mivel ő ezt minden nyomás ellenére elutasította, s mivel a már említett ellenzéki írócsoport, az Aktionsgruppe Banat baráti köréhez tartozott, megkezdődött az ő háborgatása is. Őt is és íróférjét, Richard Wagnert is megfigyelték, követték, lakásukba lehallgatókészüléket loptak be, leveleiket lefogták, - életüket rendszeres házkutatásokkal, letartóztatásokkal, kihallgatásokkal tették elviselhetetlenné. Egyik barátjukat (a verselgető Roland Kirsch építészt) megölték, másokat beszerveztek, megint másokat emigrációba kényszerítettek. Rolf Bossert költő Németországba érkezése után hat héttel öngyilkosságot követett el.
Herta Müller, miután 1987 márciusában elhagyta Romániát, a mai napig álhatatosan tanúságot tesz arról, amit átélt. Nem csak regényekben, elbeszélésekben, hanem cikkekben, riportokban - számos műfajban - mondja el, mit jelent emberi és nemzetiségi megaláztatásban, kiszolgáltatottságban élni. 
Nem románellenességről van szó, amint azt a mai napig nem szűnő furcsa sajtó-támadások sejtetni engednék. Ez olcsó és értelmiségihez méltatlan lenne. Ellenkezőleg. Müller azt vallja: a román - második anyanyele - metaforái, képlátása és szólásokban gazdag anyaga bámulattal tölti el, befolyásolja írói beszédmódját. Hálásnak mondja magát, hogy egy másik kultúra felől is rápillanthat a német irodalomra. 
De Müller másutt arról is beszél, hogy Paul Celant az anyanyelv iránti bizalom jégre vitte: a nyelv, amelyen a költőnek írnia kellett, az anyját elpusztító gyilkosok nyelve volt . Herta Müller szerint emiatt hamis az az állítás, hogy egy írónak vagy költőnek „a nyelv a hazája”. Nem. Müller – Jorge Semprun egyik hősével – azt vallja, hogy nem a nyelv a haza, hanem az, amiről ezen a nyelven beszélnek. (Nicht die Sprache, sondern was gesprochen wird.)
Szenvedéseire Herta Müller nem ellen-nacionalizmussal vagy gyűlölettel válaszolt, hanem mérlegelésekkel teli írásművekkel. A neves angol filozófus, Bertrand Russel jegyzi meg egy helyütt: A világgal az a gond, hogy az ostobák roppant biztosak a dolgukban, az értelmesek viszont tele vannak kételyekkel.
Herta Müller szóvá teszi, és egyben szóvá alakítja írásaiban és interjúiban, mindig és mindenütt, amit tud és amit máig bárhol tapasztal: a nemzetiségi vagy faji elnyomást, a besúgók továbbfoglalkoztatását, a demokratikus országokba és intézményeikbe történő beszivárgásukat. Beszél a gyávaságról és az árulásról. Az ember tárggyá válása, tárggyá alacsonyítása ellen harcol, egyszemélyes szabadcsapatként, a mai napig.

Az az ív, amelyet Herta Müller a Paul Celan-versek olvasásától a Lélegzethintá-ig bejárt, a szenvedéstörténetek és a szabadsághiány, a hatalom és az egyén egyenetlen viszonyának következetes felmutatása. A pálya elején a fasizmussal és a családi történetekkel való őszinte szembenézés áll, a pálya későbbi szakaszában pedig az erdélyi szászokat és svábokat - ezen belül a családot - ért háborús szenvedések iránti részvét tolul előtérbe. Müller nem latolgatja, nem méri össze Paul Celan és Oskar Pastior szenvedéseit. Nem állítja párhuzamba tapasztalataikat, mert egyik történelmi bűn nem teszi meg nem történtté a másikat, egyik pusztítás nem igazolja a másikat. 
Igen, Herta Müller művei az erkölcsi Jó, az Igaz bűvöletében születnek. Ahogyan Arisztotelész megállapítja: …az író a szereplők cselekedeteivel, a részvét és félelem felkeltése által éri el a (…) szenvedélyektől való megtisztulást.

* * *
És most nézzék a képeket, olvassák a könyveket! 
És ne feledjék el, milyen kitűnő fordítók dolgoztak azon, hogy Önök mindent magyarul olvashassanak.