Magyar krimik
A magyar krimi nyomában

A 21. század elején valóságos „boom” történt a magyar krimiírás területén. Egyre másra jelennek meg a regények, mintha a magyar irodalom most akarná behozni a több évtizedes lemaradást. Hogy mi ennek az oka, arra több lehetséges válasz is adható. Próbáljunk végiggondolni néhányat közülük!

Esztétikai alapok 

Az egyik magyarázat tisztán irodalmi jellegű. Márai Sándor kései, 1985-ös vallomásában írja, hogy voltaképpen egész életében tervezte egy bűnügyi regény megírását, de végül is csak egy töredékes formában fennmaradt regényig jutott el, mely Szívszerelem címen jelent meg a halála után. Az utószóban ez olvasható: „Egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya műfaji kísérletei közben visszatérően megkísértett a kaland: írni egy krimit. Mert ne áltassuk az olvasót, a krimi az ős-irodalmi műfaj. Az Odüsszeia, mint a Hamlet, az Isteni színjáték, mint a Faust mind bűnügyi remek is. Az említett művekben – és aztán jó néhány klasszikus bestsellerben – a szerző hozzátett valamit a szöveghez, amitől a krimiből remekmű lett. A valóságban és az irodalomban időnként vijjogni kezdenek a vészjelző szirénák, és elhangzik az idegborzoló kérdés: Mi történt itt az éjszaka? A kérdés pikáns. Az istenek és az emberek gyanakodva szemlélik egymást. Homérosz mint Conan Doyle, Vergilius mint Agathe Christie, Goethe mint Simenon, a rímes terzinák kényszerzubbonyában vonagló Dante mint Rejtő Jenő - iparkodnak felelni a kérdésre: "Ki a tettes?"

Posztmodern világállapot

Vagyis Márai meglehetősen kiterjeszti a műfaj határait, visszamegy egészen az ókorig, és megpróbálja kiemelni a krimit az olcsó, lektűr-irodalom köréből. És elképzelésével aligha állt egyedül, hiszen sokak – és a most pályakezdők számára is – számára vonzó lehet a műfaj megnemesítése. Ráadásul korunk köztudottan a mindent relativizáló, a műfajokat összemosó posztmodern világszemlélet jegyében áll. Ebben a szemléletben a krimi már nem alacsonyrendű műforma, hanem olyan teherbírású alakzat, mely képes a legmagasabb rendű tartalmak közvetítésére is. Ekkor a bűnügyi regény mintegy ugródeszka, amolyan ürügy, hasonlóan ahhoz, amit Umberto Eco csinált a történelmi ponyva műfajával A rózsa neve című részben parodisztikus regényében. Hozzátehetjük még ehhez az elbeszélői helyzet radikális megváltozását. Manapság már kevéssé hiszünk az omnipotens narrátor létében, és alighanem Thomas Mann volt az első, aki érzékelte ezt, és az 1951-es A kiválasztott („Der Erwählte”) című regényében a narrátor helyett bevezette az Elbeszélés Szelleme („Geist der Erzählung”) fogalmát. Ideális világállapot ez a krimiíró számára. Ha már az elbeszélő 19. századi, kényelmes pozíciója is megingott, akkor a regény mintegy ismeretelméleti problémává válik: a világ nem megismerhető, nem tudni pontosan, hogy ki kicsoda, a szereplők maszkokat viselnek, az egyes tettek okai nem fedhetők fel minden további nélkül. Ennél jobb terep nem is képzelhető el a bűnügyi regény számára: az ismeretelmélet és narrációs gondok mintegy maguktól teremtik meg a könnyű műfaj komoly alapját, szellemileg igényes hátterét.

A hiányzó tradíció

Magyarországon azonban soha nem alakult ki a kriminek olyan nagy tradíciója, mint a nyugati államokban, elsősorban Angliában illetve az Egyesült Államokban. Vagyis egy mai magyar krimiszerző csak részben alkalmazhatja a parodisztikus, a saját hagyományt perszifláló megoldásokat. Fokozza az esztétikai nehézségeket, hogy Magyarországon soha nem létezett olyan átfogó igényű és színvonalú realista-társadalomábrázoló irodalom, mint amilyennel például az angol (Dickens, Thackeray) a francia (Balzac, Stendhal, Flaubert), vagy akár az orosz (Tosztoj, Dosztojevszkij, Gorkij) és az amerikai (Melville, Hawthorne) büszkélkedhetett.
Ráadásul nálunk egy igen terhes örökséggel kell szembenézni. Ez pedig nem más, mint a szocializmus irodalmi és társadalomszemléleti öröksége.

A szocializmus öröksége

Hogy a szocializmus időszakában miért nem lehetett valódi krimit írni, arra alighanem egyszerű a magyarázat. A műfaj egyik legfontosabb szociológiai adottság, létfeltétele a nyílt társadalom létezése. Egy olyan világ léte, amelyben a szereplők meglehetősen szabadon mozoghatnak, amelyben a magánszféra védelme a legkülönfélébb törvényekkel biztosított. Márpedig 1948 és 1989 között éppen ez nem állt rendelkezésre Magyarországon. Ráadásul a párt hivatalos álláspontja szerint bűnözés voltaképpen nem is létezett nálunk, vagyis ilyesmiről nem lehetett nyilvánosan beszélni. Így aztán a krimi műfaja voltaképpen megszűnt és a kémregényekre (és természetesen az idevágó filmekre) korlátozódott – amelyek persze súlyosan ideologikusak voltak, a Nyugatról, többnyire Bécsből illetve Nyugat-Németországból érkező különféle ügynökök a fiatal szocialista Magyarország megsemmisítésén fáradoztak, természetesen eredménytelenül. A közönség persze gúnykacajjal fogadta ezeket a próbálkozásokat. És mélyen jellemző, hogy a legsikeresebbnek nevezhető krimisorozat hőse nem egy ember, hanem egy állat volt, Kántor a híres nyomozókutya. Még komolyabb probléma volt, hogy magánnyomozó nem léphetett fel ezekben a regényekben, a szöveg csak a rendőrség munkáját ábrázolhatta, ami ismét hazug ábrázoláshoz vezetett.

Adódhatott volna persze egy létező hagyomány, mégpedig a Márai által is említett Rejtő Jenő műveiben. A holocaust alatt meggyilkolt Rejtő (aki P. Howard álnéven adta ki könyveit) inkább krimi-paródiákat, semmint valódi bűnügyi regényeket írt, roppant szellemesen adagolva a két világháború közti, kissé abszurd, kávéházi pesti humor eszközeit. De ő a hetvenes ével elejéig tiltott szerző volt, regényeinek régi kiadásait csak horribilis összegekért lehetett beszerezni a bolhapiacon. 

A felszabadult irodalom

Köztudott, hogy az 1989-es fordulat után gyökeresen megváltozott a magyar irodalom szociológiai és esztétikai pozíciója. Nem léteztek többé tabutémák, minden megjelenhetett, és természetesnek tűnt, hogy az évtizedes cenzúra után most elsősorban politikai jellegű, a közelmúlt bűneit feltáró irodalom áll majd a középpontban. Mégsem így történt. A politika helyett egyfajta kissé valóságidegen esztéticizmus lett az uralkodó szólam a prózában, posztmodern esztétika jegyében a valóság is csak egyike lett a világban létező „szövegeknek”. Ám a közönség gyorsan elfordult ettől az irodalomtól, és hamarosan kiderült, az író, ha hatni akar, valamilyen mértékben vissza kell térjen az addig kissé lenézett valósághoz. A kilencvenes évek végétől már szinte mindenki egyetértett abban, hogy ismét vissza kell állítani az elbeszélés rangját, a történetmondás került a centrumba. És a kissé megváltozott ízlés közegében most egyszerre komoly helyet követelt magának a krimi is. Néhány, inkább a lektűr körébe eső próbálkozás után (jellemző, hogy a szerzők „angolosan hangzó” álnéven írtak: Vavyan Fable alias Molnár Éva; Leslie L. Lawrence alias Lőrincz László)) Tar Sándor Szürke galamb című 1996-ban megjelent könyve jelentette a fordulatot. A könyv alcíme szerint nem krimi, hanem „bűnregény”. Tar ezzel mintegy azt akarta hangsúlyozni, hogy regénye legfontosabb eleme nem a nyomozás és nem is a gyilkos személye, hanem maga a bűn. Ebben alighanem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye volt a legfőbb ihlető. A cselekmény szerint furcsa epidémia támadja meg egy megnevezetlen magyar kisváros lakóit, mely egyfajta „mutáns” galambok megjelenésével áll összefüggésben. Tar rendkívüli szuggesztivitással jeleníti meg nem is elsősorban a város lakóinak, de sokkal inkább a rendőrségnek a belső világát. Végtelenül lezüllött, az aljasságoktól, gyilkosságoktól sem visszariadó, tökéletesen korrupt világát. A szórakoztató krimi helyett lesújtó társadalmi összképet kapunk, az ezredforduló előtt álló Magyarország megrendítően mély, szinte apokaliptikus rajzát. Tar regénye sajnos nem talált követőkre.

Feltétlenül említést érdemel a mai magyar irodalom talán legnagyobb alkotójának, Tandori Dezsőnek a neve is, aki – Esterházy Péter mellett – mind költőként, mind prózaíróként a legnagyobb hatású mai irodalmárunk. Tandori a saját nevéből képzett anagramma (Nat Roid) alatt jelentette meg már a rendszerváltozás előtt elkezdett (1980-tól) eddig 11 kötetes krimi-sorozatát. A rendkívül bonyolult cselekményű, a posztmodern nyelvjáték összes trükkjét játékba hozó széria azonban elszigetelt jelenség maradt.

A legújabb krimik

Újabban a magyar krimi nem Tar és Tandori komolyabb irányát követi, de pár tehetség fellépése a legszebb reményekre jogosít. Minenekelőtt Kondor Vilmos nevét kell említeni, aki 2008-ban publikált első könyvében a történelmi bűnügyi regény műfaját honosította meg hazánkban. Eddig három kötete jelent meg (Budapest noir; Bűnös Budapest; A budapesti kém); a főhős nem magánnyomozó, hanem újságíró, rendőri riporter, Gordon Zsigmond, aki az Egyesült Államokban eltöltött ifjúsága után az 1930-as években települ vissza Magyarországra. A kötetek a világháborúba és a nácizmusba sodródó ország tragikus képét festik, leleményesen, okosan, kiváló stílusérzékkel, nagy teret adva a főváros igen erős atmoszférájú miliőrajzának. Az író tervei szerint a széria majd az ötvenes évek sztálinista Magyarországán ér véget.

Ugyancsak történeti jellegű regényt írt Baráth Katalin. A fekete zongora (2010) egy vidéki kisvárosban felnőtt boltos kisasszony egyes szám első személyű elbeszélésben jeleníti meg a modernség világába éppen belépni készülő Magyarország szellemi-gazdasági életét, miközben szép emléket állít a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének, Ady Endrének is – maga a regény címe is egyik leghíresebb Ady-vers címével azonos. Ugyancsak irodalmi és részben történelmi ihletésű Csabai László Szindbád, a detektív című novellasorozata. Szindbád Krúdy Gyula, a nagy magyar prózaíró közismert hőse, és noha Csabai hangsúlyozza, hogy az ő alakjának nem sok köze van Krúdyéhoz, az olvasó mégsem tud eltekinteni az összehasonlítástól. Az elbeszélések az 1920-as évek elejétől a második világháborúig húzódó sorában egy erősen szkeptikus, voltaképpen minden illúziótól mentes, nem is annyira a tettekre, mint az emberi lélek rezdüléseire figyelő detektívet ábrázol Csabai, érzékeny környezetrajzzal, finom és hiteles realizmussal, nem visszariadva bizonyos filozófiai megfontolásokról sem.

Mint ebből is látható, a mai magyar bűnügyi irodalom elsősorban visszatekintő, történelmi alapihletésű. Egyelőre még várjuk a mai valóságunkat bemutató bűnügyi irodalmat. Bűnözésben sajnos nem állunk rosszul, most már ideje lenne, hogy megszülessen mindezek krónikása is.