Beszélgetés Heller Ágnessel "Egy probléma egyszerűen nem hagyja az embert aludni, muszáj vele számot vetni"

Ein Problem_Magazin
Heller Ágnes | Foto: Juhász Tamás

Részlet a beszélgetésből, melyet Bacsó Béla egyetemi tanár, az ELTE Esztétika Tanszékének vezetője készített 2009 nyarán a „Trefort-kert” című egyetemi lapba Heller Ágnes „professor emeritus”-szá történt kinevezése alkalmából. Heller Ágnes 2010. augusztus 28-án Weimarban veszi át a Goethe Intézet legnagyobb elismerését, a Goethe-érmet.

A „professor emeritus” kinevezéssel ismét ott vagy, ahol egykoron pályádat kezdted. Nem érdemes történeti visszatekintéssel a kezdetet és a jelent egybefogni, mégis az első kérdés arra irányul, hogy miként látod ma az egyetem és a filozófia helyzetét a mai világban? 

Mindenekelőtt nagyon örülök ennek a kinevezésnek. 1947-ben iratkoztam be az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemre, annak is magyar–filozófia szakára. Nem sok idő telt el, mikor tanársegéd és adjunktus lettem. 1958 óta, mikor fegyelmi eljárással eltávolítottak az állásomból az 1956-os állítólagos ellenforradalmi viselkedésem miatt, egészen 1989-ig még a lábamat sem tehettem be többé erre az egyetemre. S most itt tartunk egymással, az egyetem és én. Minden jó, ha jó a vége. 

Az egyetem helyzete különböző a világ minden pontján, de vannak közös vonások és problémák, melyeket módom volt személyesen is tapasztalni. Én mindenütt leválasztanám a diplomaszerzésre irányuló egyetemi képzést az esti egyetemektől. Amerikában, ahol sokáig éltem, igen nagy a filozófiaéhség. Az esti filozófiakurzusok, melyekért fizetni kell, néha nem is keveset, tele vannak idősebb hallgatókkal, többek között üzletemberekkel, ügyvédekkel, kereskedőkkel, áruházi kiszolgálókkal, akik azért „veszik fel” a kurzust Nietzschéről, Foucault-ról vagy Heideggerről, a logikáról vagy a görög gondolkodásról, mert „értelmet akarnak adni életüknek”. Többnyire munka után fáradtan jönnek „órára”, és boldogan távoznak onnan. Nos, ezt az éhséget különbözőképpen lehet kielégíteni. Kielégíthetik remek filozófusok, akik értenek a legfontosabbhoz, ugyanis ahhoz, hogy filozófiai gondolatokat leegyszerűsítés nélkül úgy fordítsanak le érthető köznyelvre, hogy azt mindenki, aki éhes a „szellemre”, fel tudja fogni. Kielégíthetik persze dilettáns pojácák is. 

A diplomát szolgáltató egyetemek között meg kell különböztetni a bölcsészkarokat és a többi – természettudományi, orvosi stb. – kart. A bölcsészkarokon a filozófiának mindenütt kitüntetett jelentősége van, ez a hagyományhoz tartozik. A többi karon vagy tanítanak filozófiát vagy nem, ez országonként, mi több, egyetemenként különbözik. 

Milyennek látod a filozófiaoktatás helyzetét Magyarországon a világ többi pontjához képest?

A filozófiaoktatás befogadásának színvonala ott magasabb, ahol a középiskolában is folyik tisztességes filozófia, mint például az olasz gimnáziumokban. Ha nem is minden, de sok minden a színvonalon múlik. Magyarországon a filozófiának nincs a nyugat-európaihoz vagy akár az amerikaihoz hasonló, erős hagyománya. A múlt század elején a filozófiát „németes absztrakciónak” tekintették, mely idegen a magyar elmétől. Ez a gondolkodás csak negyven évvel ezelőtt kezdett megváltozni. Mára már több kiváló, érdekes és önállóan gondolkozó filozófussal dicsekedhetünk. Egy igazán jó csapattal rendelkezünk, sajnos azonban a közvélemény nem tartott lépést ezzel az örvendetes változással. Néha remek filozófiakönyvekhez is nehéz olvasókat találni. Az egyetemnek és a középiskolának kellene ezt az új, és „szellemre éhes” olvasóközönséget kinevelnie. 

Az utóbbi időben több esztétikai tárgyú művet – Shakespeare-elemzések, komédia, a történelmi regény elmélete – írtál. Vajon nevezhetjük ezt egy erősebb esztétikai fordulatnak életművedben, s vajon mi ennek az oka? 

Valóban van az érdeklődésemben „esztétikai fordulat”, s az említettek mellett még a Bibliát elemző könyveimet is ideszámítanám. Az úgynevezett témáim – ha vannak ilyenek, amit erősen kétlek – nem egészen újak, de a margóról most kerültek gondolkodásom központjába. A szerző az utolsó, aki meg tudja okolni választását, mivel az többnyire spontánul történik. Egy probléma egyszerűen nem hagyja az embert aludni, muszáj vele számot vetni. De hogy mégis válaszoljak a kérdésedre, ahogy tudok, valami újba akartam kezdeni. Úgy éreztem, hogy a magam részéről kimerítettem azt, ami újat etikáról vagy történetfilozófiáról tudtam mondani, s könyveimben – ha nem is a tanításban, ahol ez nem megy – irtózom az önismétléstől. Szeretek olyan könyvet írni, melynek nem tudom az elején a végét tisztán látni, amely írás közben is alakul, s így engem is alakít. Az említett könyvek, elsősorban a komédiáról írott, valóban ilyenek. 

Végül egy olyan kérdés, aminek nincs tárgya, sokkal inkább annak lehetőségét kínálja, hogy olyasmiről beszélj, ami képzés és tudomány játékterében ma számodra kiemelkedően fontos.

A legfontosabb, nem csak nekem, az új, eredeti gondolkodók megjelenése a tudomány porondján. Ez különösen fontos lenne világszerte a filozófia területén, mivel itt egy régi „nagy” generáció kihalófélben van, s egyelőre nem látható a folytatás. A tudományos közösségekben folytatott kutatás termékenynek tűnik a természettudományokban, de nem termékeny a humán tudományokban. Itt az individuum, a megismételhetetlen személyiség nem vesztette el meghatározó szerepét. Hogyan lehet az önállóság, a kísérletre való készség, az újításra való elkötelezettség szellemét táplálni a humán tudományokban? Ahogy lassan megtanultuk táplálni ugyanezt a szellemet a zenében vagy a képzőművészetekben? Jó lenne ezen elgondolkozni, többek között az egyetemi képzésben is.