Kulturális közösségek "A budapestiek kevésbé elzárkózók"

Die Budapester_Magazin
András Kováts | Foto: Hernád Géza

Hogyan élnek a külföldi és magyarországi migránsok Budapesten? Mennyire színes és befogadó a magyar főváros? Kováts András szociológust, szociálpolitikai szakértőt kérdeztük.

A kétmilliós fővárosban mennyire észlelhető a külföldiek és a hazai társadalmi csoportok olyan elkülönülése, mint a nyugati nagyvárosokban?

Olyan klasszikus, térben elszigetelt, társadalmilag elkülönült bevándorló negyedek, mint New Yorkban és Észak-Amerikában, nincsenek Budapesten. Még a származási országok szerinti etnikai elkülönülés sem jelenik meg, ami például Párizsra jellemző. Így nincs Budapestnek chinatownja vagy török, muszlim többségű városrésze. Főként a szolgáltatások és a kereskedelem területén nyilvánvaló a jelenlétük.

Miért nincsenek bevándorló negyedek? 

Budapesten egyszerűen nem él annyi bevándorló, mint a nyugati nagyvárosokban. Arányuk a fővárosi lakosság öt-hat százalékára tehető, így nem érték el azt a lakósűrűséget, ami „önellátó” negyedek kialakulásához vezetne. Strukturálisan elkülönülő városrészek ettől még kialakulhatnának a budapestiek belső mozgása, a Budapest-vidék közötti országos vándorlás, esetleg a határon túli magyarok beköltözése révén. Ezek viszont azért nem jellemzők, mert a hazai társadalmi-kulturális különbségek jóval kisebbek, mint mondjuk Nyugat-Európában. Ha például vidékről Pestre költözik valaki, akkor az egyelőre nem jelent akkora kulturális ugrást neki, hogy feltétlenül a „sorstársait” akarja a közelében tudni.

De azért érzékelhetők bizonyos tendenciák a vidékiek „felköltözésekor”?

Igen. A kulturálisan kevésbé nyitott alsó középosztály igyekszik a városszéli lakóparkokban letelepülni, míg van egy másik csoportja a beköltözőknek, akik fogékonyak a multikultira. Ők a színes városnegyedeket keresik, sokan költöznek Újlipótvárosba, a Király utca környékére vagy a Belső- és a Középső-Ferencvárosba.

És az egyetemi kollégiumok környéke? 

A kollégiumok valóban kristályosodási pontjai lehetnek a városi szubkultúráknak. Érdekes színfolt a Márton Áron Kollégium Óbudán, ahol a határon túli magyarok nagyobb számú megjelenése kicsit átformálta a környéket. Vagy még jobb példa, a Közép-Európai Egyetem (CEU) a Belvárosban, mellyel párhuzamosan megjelentek az amerikai, izraeli, ázsiai diákokat kiszolgáló büfék, idegen nyelvű könyvesboltok, és más üzletek. 

Menyire befogadók a budapestiek? Milyen a viszonyuk a külföldiekkel; ázsiaiakkal, afrikaiakkal?

A közvélemény-kutatási adatokat nézve úgy tűnik, hogy a budapestiek kevésbé elzárkózók, jobban el tudják fogadni a külföldiek betelepülését, mint a vidéken élők, különösen a falusi lakosok. Ez az európai társadalmakban általános jelenség: egy nagyvárosban gyakrabban lehet találkozni más kultúrák képviselőivel, itt kicsit mindenki bevándorlónak számít. A viszonyunk az ázsiaiakkal, afrikaiakkal felemás: integráns részét képezik a város kereskedelmi, gazdasági, kulturális életének, a helyi lakosság ugyanakkor gyakran fogalmaz meg burkoltan kirekesztő, esetenként nyíltan ellenséges véleményeket velük szemben. Magyarán vásárolunk tőlük, esszük az ételeiket, a zenéjükre táncolunk, de nem szeretjük őket.
 

Mi is a „Kiez”?

A Kiez jellegzetes német városi képződmény: olyan lakókörnyezetet jelöl, ahonnan ritkán mozdulnak ki a lakói, mert a környező utcákban minden alapvető szolgáltatás elérhető. Helyben vásárolnak be, ide járnak le szórakozni, itt találkoznak egymással – és ez az élmény közösséggé formálja őket, közös szokásokat, ünnepeket és célokat teremt nekik. A Kiez legtöbbször nem kapcsolódik adminisztratív közigazgatási határhoz. A fogalom jelentése számtalan változáson ment keresztül: a középkorban eredetileg olyan elkülönülő településrészt, utcát jelölt, ahol azonos foglalkozásúak, vagy a környezettől eltérő nemzetiségű szolgálónépek laktak (maga a Kiez szó például szláv eredetű). Később főként vigalmi negyedeket jelöltek ezzel a szóval (lásd Hamburgban St. Pauli és a Reeperbahn). Berlinben viszont a fenti, pozitív kicsengésű jelentésében használják.

Ha Kiezeket keresünk Budapesten, talán néhány újlipótvárosi utca juthat eszünkbe.

Újlipótvárosban több társadalmi folyamat is összeér. Ennek a városrésznek erős a zsidó történeti tradíciója, ami iszonyú egyéni tragédiákkal terhelt, de máig rányomja a bélyegét a környék hangulatára. A budai hegyvidéken élő középosztálybeli fiatal- és középgenerációk körében megfigyelhető továbbá egyfajta „jewish revival”. E nemzedékek tagjai már teljesen asszimilálódtak, de sokan közülük újra felfedezték zsidó családi gyökereiket, és úgy döntöttek, hogy beköltöznek Újlipótváros zsidó tradíciókkal bíró részébe. Ehhez jön még a liberális nézeteket valló, kozmopolita vidéki fiatalok betelepülése. A negyed ma a zsidó identitás és a szabadelvű magyarok közössé váló kultúrájától pezseg.

És még ott van az Erzsébetvárosban (VII. kerület) az egykori történelmi zsidónegyed.

Igen. A Király, a Wesselényi és a Kazinczy utca a Belvároshoz közeli, másik zsidó hagyományokkal bíró Kiez lehetne, de itt sincsenek többségben e tradíció őrzői. Ugyanakkor mindkét helyen megfigyelhető az Izraelből érkező migránsok letelepedése is, akik tovább színesítik a környék társadalmi összetételét.

Hol kötnek ki a vidékről betelepülő szegényebb rétegek?

Ők elsősorban a Józsefvárosban (VIII. kerület), Kőbányán (X. kerület) és a külső kerületek panelházas lakótelepein telepszenek le.

A Józsefvárosban sok a bevándorló és hagyományosan sok a roma.

Bár az Orczy tér és a Kőbányai út környéke a kínaiak kereskedelmi bázisának számít, nem laknak itt tömegesen kínaiak, ezért nem lett itt kínai negyed sem. A romák a halmozottan hátrányos helyzetük miatt ragadtak meg a Józsefvárosban és Kőbányán. A Blaha Lujza tér környékén sok a fekete-afrikai bevándorló: talán nem véletlen, hiszen az ő anyagi helyzetük is nehéz.

Mi a helyzet a kínai és a vietnami bevándorlókkal?

A magyarországi kínaiak 80 százaléka, a vietnamiak 90 százaléka él Budapesten. Az előbbiek száma egyébként jelentősen visszaesett. Míg a kilencvenes években 40 ezren is lehettek, ma már csak 10-12 ezren vannak. A vietnamiak sem lehetnek többen öt-hatezernél. A kínaiakra egyébként nagyban jellemző a transznacionalitás: attól még, hogy megtanulnak valamennyire magyarul, nem vesztik el a kapcsolatukat az anyaországgal. A gyerekeik visszajárnak nyaralni, esetleg tanulni, a felnőttek is ingáznak Kína és Magyarország között. Kulturális integráció legfeljebb a második generációs kínaiaknál figyelhető meg, ott már tetten érhető a vegyes magyar-kínai identitás.

Mit mondhatunk az itt élő muszlimokról?

Érdekes a kép: a törökök látványosan terjeszkednek gyorséttermeikkel a Belváros szélén, a Nagykörút környékén. A lakónegyedekben viszont sem a törökök, sem az arabok nem tömörültek egyetlen környékre. Újbudán (XI. Kerület), ahol azért valamivel többen laknak, mint a többi kerületben, és itt található az Iszlám Egyház egyetlen fővárosi imaterme, a helyi önkormányzat megakadályozta, hogy mecset épüljön.
 

„Német” Budapest

Magyarországon a legnagyobb nemzeti kisebbség a német. Többségében a Dél-Dunántúlon élnek, de a Buda környéki településeken (Budaörs, Solymár, Pilisvörösvár) illetve Dél-Pesten (Soroksár és Pestszentlőrinc) is van jelentősebb német közösség, ami őrzi hagyományait, német nyelvű oktatási és kulturális intézményeket tart fent és szoros kapcsolatot ápol német testvérvárosokkal, valamint egykori kitelepítettekkel és azok leszármazottaival. A fővárosban százas nagyságrendben élnek német egyetemisták és vállalati menedzserek (utóbbiak a családjukkal), akiknek korábban nem voltak magyarországi kapcsolataik, de „az élet Budapestre sodorta őket”. Mint Európa oly sok nagyvárosában, Budapesten is van német állami kezelésű, alapítványi formában működő általás iskola és gimnázium; a Deutsche Schule Budapest – Thomas Mann Gymnsium Budán, a Sváb-hegyen található.