Heinrich von Kleist
A nyelv bűnbeesése

Der Sündenfall_Magazin
Amphitryon a budapesti Nemzeti Színházban | Foto: Nemzeti Színház

Amikor 1806-ban Königsbergben Az eltört korsó szövegén dolgozott, Kleist gyakran megfordult egy bizonyos Krug nevű filozófiaprofesszor házában. Krug professzor Kant utóda volt a königsbergi egyetemen, hitvese pedig – talán nem egészen mellékesen – Wilhelmine von Zenge, Kleist egykori menyasszonya. Úgy tűnik, jó oka volt tehát Kleistnek, hogy eltörje ezt a Krug [1] nevű korsót.

Sophoklész és a Biblia

Azt mondja Kleist a darabhoz írott előszavában [2]: „Egy metszetből merítettem hozzá az indíttatást, amelyet évekkel ezelőtt láttam Svájcban.” Érdemes szemügyre venni először is a metszet központi jelenetét, ahogy Kleist leírja: „Kivehető volt rajta – először is egy bíró, amint méltóságteljesen ült bírói pulpitusán: előtte egy vénasszony állott, eltört korsót tartván a kezében, mintha a rajta esett jogtalanságot panaszolta volna: a vádlott, egy siheder paraszt (úgy ripakodott rá a bíró, mintha bűnössége máris bizonyítást nyert volna), védekezett még, de csak ímmel-ámmal: egy leányzó, aki alighanem tanúskodott az ügyben (mert ugyan ki tudhatja, miképpen történt a bűntett), a kötényét igazgatta, középütt anyja és vőlegénye közt; az sem állhatna bűnbánóbban ott, aki hamis tanúságot tett: az írnok pedig (aki nem sokkal előbb talán még a leányra tekintett) most gyanakvó oldalpillantással méregette a bírót, mint Kreon egy hasonló alkalommal Ödipuszt. Alatta ez állt: az eltört korsó.” Figyelmet érdemel a leírásba mintegy mellékesen beleszőtt Ödipusz-utalás: érdemes komolyan venni, mivel a darab alaphelyzete (a bíró mint tettes) és analitikus szerkezete részleteiben és a maga egészében is pontosan megfeleltethető a Sophoklésznél még tragikus alaphelyzetnek és szerkezetnek. Itt a következő probléma merül föl tehát: Miért választ vajon Kleist vígjátékához tragikus, ráadásul ilyen közismert és ilyen jelentőségteljes tragikus mintát?

Bábeli nyelvzavar

A bűnbeesés itt nem csupán a test, hanem legalább annyira a gondolat, vagyis végső soron a nyelv bűnbeesése is. Az 1. jelenet záró mondata [3] felhívja a figyelmünket arra, hogy már a cselekmény kezdetén a bábeli nyelvzavar állapotában leledzünk: „Ádám. Akkor hát, komám – / Gyerünk, jöjjön az irattárba át, / Fölállítom az aktahegyeket, / Mert mint a Bábel tornya, úgy hevernek.” De miben is áll voltaképpen a bábeli nyelvzavar, vagyis – metaforikusan szólva – a nyelv bűnbeesése? Erre is megadja a választ az 1. jelenet: „Licht. Kegyelmed egy ledér őstől ered, / Aki a dolgok kezdetén bukott el / S bukása révén lett híres. De csak nem? / Ádám. Nos? / Licht. Szintén...? / Ádám. Már hogy én...? Én azt hiszem – / Itt estem el, hisz mondom. / Licht. Elesett? / S nem képletesen? / Ádám. Nem, nem képletesen, / Habár elég csúnya kép lehetett.”

Két szempontból is érdekes ez a hely: Egyrészt azért, mert nyilvánvaló bizonysággal szolgál test és nyelv bűnbeesésének az imént már említett összefüggéséről; másrészt pedig azért, mert nem csupán demonstrálja, hanem néven is nevezi a problémát. Az pedig eszerint nem más, mint az egyenes és képes beszéd megkülönböztethetetlensége: senki nem tudhatja a másikról a darab világában, hogy éppen egyenesen vagy képesen beszél-e vajon a dialógus egy bizonyos pillanatában. 

Ádám bírónak a Kleist-irodalomban gyakran méltatott hazudozóművészete voltaképpen nem más, mint ennek a körülménynek a virtuóz kihasználása mindenkori, az adott pillanatban éppen aktuális céljai érdekében. 

De létezik-e vajon kiút a nyelvzavarból, és ha igen, meglelhető-e? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához teremt úgyszólván kísérleti körülményeket a darab a per alaphelyzetével. Az eltört korsó ugyanis ’Prozess’, mégpedig a német szó kettős értelmében: Egyrészt per, vagyis bírósági tárgyalás, amelynek során az igazság problémájává transzformálódik a nyelv/beszéd problémája; másrészt folyamat, nevezetesen beszédfolyamat; a bírósági tárgyalás során ugyanis a beszéd az egyetlen eszköz, amely a peres felek rendelkezésére áll, hogy megleljék vele az igazságot. 

Vajon elvezethet-e hát bennünket az esendő és önmagával meghasonlott emberi nyelv/beszéd az igazsághoz? A félreértések elkerülése végett: Kleist radikális kételkedő ugyan, de nem az (abszolút) igazság létezését vonja kétségbe; hiszen kétségtelenül létezik az igazság, mégpedig az eltört korsóban tárgyiasulva. Abban kételkedik ’csupán’ Kleist, hogy az igazság, amelynek létezéséről biztos tudomással bírunk, korlátolt emberi értelmünk és esendő emberi nyelvünk számára hozzáférhető, vagyis teljes mértékben meg- és felismerhető (nevezetesen: hogy csakugyan megtudhatjuk, miért és hogyan tört el a korsó). 

A csoda

Az eltört korsó világában – itt és most – végül kiderül ugyan az igazság, a kétségek mégis megmaradnak. Hiszen nem az esendő és önmagával meghasonlott emberi nyelvből magából bomlik ki az igazság, hanem különleges föltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy megismerhetővé váljék a beszédfolyamat során. Érdemes először is a darab nyilvánvalóan ’beszélő’ neveinek sorát (Ádám, Éva, Licht) még eggyel kiegészíteni; talán nem olyan nyilvánvalóan, mégis viszonylag érthetően ’beszél’ ez is: a Walter név egyszerű főnévi képzővel keletkeztethető a walten igéből, amelynek jelentéseit többek között az alábbiakban adja meg a szótár (mármint a Halász féle német–magyar; a Grimm-szótár ugyanis több, mint huszonnégy hasábon tárgyalja a szót): „tevékenykedik, működik, hat; (...) rendelkezik, irányít, intézkedik, parancsol, uralkodik; (...) vmiről gondoskodik, vminek gondját viseli.” Eleve kijelöli tehát a Walter név a figura kulcsszerepét, aki – egy pillanatra ismét németre fordítva a szót – schaltet und waltet, vagyis úgyszólván ’isteni’ hatalommal (és funkcióval) bír a darab világában. És ennek az ’isteni’ hatalomnak a jelenléte a végső ok és az egyetlen biztosíték arra, hogy az igazság – itt és most – végül mégis csak megismerhető. 

Csakhogy a Walter személyében megtestesülő isteni hatalom kívülről lép be a darab világába: Walter az egyetlen olyan figura, aki kívül – jobban mondva: felül – áll a falusi-paraszti miliőn. Az pedig a puszta véletlen műve, hogy éppen akkor jelenik meg Huisumban, amikor a legnagyobb szükség van rá: érkezése, illetve megérkezésének időpontja két egymással össze nem függő oksági sor véletlen metszéspontjaként adódik. 

Ahhoz tehát, hogy az esendő és önmagával meghasonlott emberi nyelv révén végső soron mégis csak eljuthassunk valahogyan az igazsághoz, arra van szükség, hogy valamiféle fensőbb, isteni hatalom lépjen be az emberi életvilágba, egy pillanatra hatályon kívül helyezve annak szokásos üzemmódját. Vagyis a csodára. Ha megtörténik a csoda, akkor hozzáférhetővé, meg- és felismerhetővé válik az igazság, vagyis helyreáll az önmagával meghasonlott emberi nyelv isteni egysége: Komédiába fordul át a tragédia. De csak egyetlen, kivételes, talán soha többé vissza nem térő pillanatra. Ha ugyanis Walter akár csak néhány órával előbb vagy később érkezik Huisumba, soha nem derül ki az igazság: Ádám azt ítél el, akit csak akar – a darab pedig megmarad annak, aminek voltaképpen lennie kellene: tragédiának.

[1] Különös véletlen: a név jelentése ’korsó’.
[2] Az előszó részleteit saját fordításomban közlöm, K.I.
[3] A darab szövegéből vett idézetek Németh László fordításai.