Tarr Béla
A kezdet és a vég: Marad a sötétség

011. december 3-án, a berlini Tempodromban, az Európai Filmakadémia díjátadóján Tarr Béla három jelölést (legjobb rendezés, legjobb operatőr, legjobb zene) szerző filmje, A torinói ló említés nélkül maradt, mert a magas testület fontosabbnak tartotta hangsúlyozni, hogy megbocsátott a Cannes-ban Hitlert éltető Lars von Triernek, mint megemlékezni egy immár lezárt alkotói pálya főművéről. A hibának ezer oka lehetett, de cáfolata csak egy van: a rendező életműve a betetőző darabbal, Tarr Béla utolsó filmjével.

Nem tudom, hogy bárki szívesen lehajózna-e a Dunán azon a hajón, amit Tarr Béla épített, magam ezerszer is meggondolnám, de tény, ami tény, a rendező a budapesti hajógyár melósaként keveredett a mozi közelébe: a lelkes amatőrfilmesre Dárday István figyelt fel, s vitte el a kezdő (persze diplomás) filmrendezők szárnypróbálgatásainak fenntartott Balázs Béla Stúdióba az 1970-es évek közepén. Állami képzés híján, partizánként érkezni az érett szocializmus filmgyártásának kitüntetett pozíciójába, rendezőnek, szinte lehetetlen volt: többszörösen kontraszelektált pálya ez, megbízható művész elvtársaknak fenntartva. 

Ráadásul Tarr belépője elég látványosra sikeredett: rögtön az első filmje, a Családi tűzfészek (1979) elnyerte a mannheimi filmfesztivál nagydíját. Ezen persze nem nagyon kellett csodálkozni, hiszen a Nyugat a hatvanas évek óta folyamatosan a politikai pikantériát díjazta a Kelet-Európából érkező filmekben. Abban pedig nem volt hiba itt, ráadásul egy Mannheimban nagyon is ismert stílusban előadva, a dokumentarista játékfilm, a hatvanas években épp ezen a tájon bevezetett cinéma direct, cinéma vérité stílusában. Nos, a Családi tűzfészek gyári munkás hősnője az apósáék szoba-konyhájában él a kislányával, míg a férje sorkatonai szolgálatát tölti. Nyolcan laknak egy szobában, három generáció, ezt akkor sem lehet kibírni ép ésszel, ha mindenkiben a legnemesebb szándékok munkálnak. S itt persze erről szó sincs, az após egy konkrét szörnyeteg, a kispolgár és a lumpenproletár legrosszabb keresztezése; a férj nettó alkoholista, a munka szemét és alig is fizetnek érte, a külvilág romlott, a rendszer hazug – még szép, hogy ez tetszett Mannheimban.

De tetszett Magyarországon is, hiszen ilyen nyíltan, de legfőként ilyen szenvedélyes hangon senki nem beszélt még egyik művészeti ágban sem. Tarr filmje ráadásul súlyos politikai vonatkozásai mellett elsősorban az emberről, az ember őrlődéséről szólt. Érkezése a dokumentarista Budapesti Iskolába tehát olyan elemi erejű volt, ami döntően befolyásolta e filmes csoport jövőjét – irányt szabott nekik és felkeltette ország-világ figyelmét.

Ezután ugyancsak nagyhatású és hasonló zsánerű filmek következtek 1981-ben a Szabadgyalog, majd 1982-ben a Panelkapcsolat, ez akár a Családi tűzfészek folytatásának is tekinthető, hisz az végig abban szent hitben játszódott, hogy csak egy lakás kéne ahhoz, hogy minden jóra forduljon. A Panelkapcsolat házaspárjának – a férj vegyipari dolgozó, az asszony otthon van a gyerekkel – már összejön a Kádár-éra nagy álma, a másfél szobás lakótelepi otthon. De nagy árat fizetnek érte: kilencévnyi gyötrődés után egy utolsó nagy veszekedés, és vége. Tarr e – harmadik – filmjében bár összefoglalja addigi eredményeit, meg is haladja a dokumentarizmust: megjelennek a hosszú beállítások (a fodrásznál, a vállalati bulin), amelyek később alkotói védjegyévé lesznek, profi színészekkel dolgozik, pontosan megírt történetből.

1984-ben teljes lírai fordulat: Tarr egyetlen színes filmje az Őszi almanach, hosszú sárgákkal és barnákkal, s A torinói ló zenéjéért most díjra jelölt Víg Mihály első munkájával. Egy furcsa intermezzo a pálya végiig tartó – s az 1988-as Kárhozattal elkezdődő – második nagy Tarr-korszak előtt, melynek állomásait már jobban ismeri a világ. Vicces egybecsengés a mával, hogy a maga idejében a Kárhozat is csak jelöltje maradt az Európai Filmakadémia fiatal filmalkotók díjáért kiírt versenyében. Ám ettől függetlenül a korszak berlini, Cannes-i díjaktól és jelölésektől kezdve tengeren túli elismeréseken, s olyan filmeken át vezetett A torinói lóig, mint a Sátántangó, a Werckmeister harmóniákvagy épp A londoni férfi. 

A torinói ló

Az iskolateremtő Kárhozattal a metafizikai kalandfilmek, Magyarországról nézve inkább metafizikai horrorok útjára lépő Tarr a hétórás hosszúságú – Peter Berling (Veronika Voss vágyakozása, Maria Braun házassága vagy az Óvakodj a szent kurvától) fontos alakításával forgatott – Sátántangó (1994) emlékezetes menetelései, félórányi gyalogútjai után az egyik főszerepben Hanna Schygullát is felléptető Werckmeister harmóniákban (2000) elért egészen a falig, közlési lehetőségei határáig. 2007-es kiugrási kísérlete, a Georges Simenon kisregényre épített – magyarországi mércével nagy költségvetésű – filmje, A londoni férfi után nem maradt más kiút, mint bevégezni. Csakhogy A torinói ló így nemcsak egy filmalkotói pálya végének a filmje, hanem annál is nagyralátóbb vállalkozás: egy igazi világvége-mozi, aminek a végén nem gyújtják fel a villanyt, mint ahogy azt a mozikban szokás, hanem marad a sötétség.

A film főcím előtti – hosszú – jelenetében a címszereplő – Nietzsche lova – vigasztalan, szűnni nem akaró és egyre csak erősödő szélben húzza a szekeret, a kocsis a bakon gubbaszt, s mennek rendületlenül, csak mennek Víg Mihály képekhez csodálatosan illeszkedő, repetitív zenéjére, mennek, mit is tehetnének mást. Egy isten háta mögötti tanyára igyekeznek, ahol a világtól elzárva él apa és lánya meg a ló, aki miatt anno a nevezett filozófus megháborodott. A külvilág csak valami kimondatlan szörnyűség elől menekülő cigánycsapat és a kifogyott pálinkáját pótolni akaró távoli szomszéd képében érkezik el hozzájuk, de e rövid – a film egészéhez képes elenyésző idejű és intenzitású – kapcsolódásokból is látszik, odakint valami nincs rendben, valami készül. Ráadásul a szúvak percegése is elhallgat a viskó gerendáiban. Mi történik itt? Tarr egy krimi feszültségteremtésével, hovatovább a suspence Alfred Hitchcock óta kötelező eszközeivel adagolja az információkat, ahogy fokozatosan redukálódik szereplőinek napi praxisa a létezés pár alapvető gesztusára: evés, alvás, ébredés. Ám eddig is hosszú út vezet, s a rossz hírek s baljós előjelek hatására az utolsó mozihősök még tesznek egy kísérletet a menekülésre az egyre tovább erősödő szélben. De innen hová?

A film drámai csúcspontján – a ló minden ellenállása dacára (Tarr állítása szerint Ricsi, a főszereplő ekkor igazi könnyeket sírt) – szekérre pakolják kis motyójuk mozgatható részét s nekivágnak, a kamera pedig hosszan követi útjukat, egészen addig, mígnem eltűnnek a horizonton, s aztán sem tágít. Csak mutatja, mutatja a szemhatárt. A néző a rendező unalomig elemzett fő eszközeire, híresen hosszú jeleneteire gondol, amikor a világ legegyszerűbb gesztusától a feje tetejére áll minden, s olyan katarzis támad, amilyet rég nem láttam moziban. Ezt természetesen nem mesélem el. 

Különben is csak arra maradt már hely, hogy biztosítsam Önöket: A torinói ló az egyenletesen fejlődő és minden szempontból korszakos tarri életműnek is a legkiemelkedőbb remekműve. Egy műalkotás, ami nem azért puritán, mert azt várja el tőle – eddigi tapasztalatai alapján – a közönsége, hanem azért, mert csak így valósul meg a jelentés és forma hiteles összhangja. Legyünk teljesen nyugodtak, a világvégét nem Godzilla és épp soron következő szökőár hozza el, nem is egy égő vonatból a fejünkre zuhanó halott titkosügynök. Hanem egyik napról a másikra való életünk cselekedeteinek értelmetlenné, feleslegessé válása, amikor mindent végleg összeroppant a klausztrofóbia. Amikor tényleg leoltják a villanyt. S innen nincsen már visszatérés. Tarr Béla azt mondta, ez az utolsó filmje, s az ilyen fogadalmakat – pláne hatvan év alatt – illik nem betartani. De neki nehéz dolga lesz, ha újra akarja kezdeni. S e film megnehezíti kitűnő munkatársai életét is: a kezdetektől (gyakorlatilag a Szabadgyalog óta) társalkotóként vele lévő vágó, Hraniczky Ágnes, a zeneszerző Víg Mihály és a Kárhozat óta elmaradhatatlan író, Krasznahorkai László személye és munkásság oly szerves részét képezi ennek a grandiózus műnek, hogy kérdéses, megtalálnák-e helyüket egy másik univerzumban. 

Lehet, hogy tényleg ez az utolsó film?