Nádasdy Ádám A magyar nyelv aranykalitkájában

Nádasdy Ádám magyar költők szobrai között Nagyváradon
Nádasdy Ádám magyar költők szobrai között Nagyváradon | Foto: © Várady Szabolcs

A magyarok büszkék a nyelvükre – éppen azért, mert minden más európai nyelvtől annyira különbözik: nem tudja kifejezni a hím- és nőnem közti különbséget, nincs szava a „haben”-re – magyarán: a magyaroknak csak „van”-ni bír (de legalább „lehet”), amit a németek „haben” (igaz, hogy a németeknek meg „nincs”-ük nincsen) –, ellenben külön igeragozással tudja jelezni, hogy a tárgy határozott-e vagy határozatlan: látok – „ich sehe etwas”, látom – „ich sehe es”.

Az európai nyelvek legtöbbje az indogermán nyelvcsaládhoz tartozik – a magyar nem; ő a kivétel a (vele távolról rokon) finnel és észttel, valamint a baszkkal, máltaival és törökkel egyetemben.

A magyar nyelv szélsőségekre hajló, amiképp – legalábbis így tartják – a magyar habitus is. Vonzó, ámde megbízhatatlan. Hű társként kísér, csakhogy alig fordítunk hátat, máris odébbáll, és küzdhetünk egyedül a szavakkal. Arra, hogy „Musik”, a magyarban két szó van: zene vagy muzsika, és a kettő eltérő konnotációkkal bír. „Ich habe Fieber”, ezt magyarul úgy mondjuk: lázam van, ami szó szerint visszafordítva annyit tesz: „Fieber-mein ist”. Az „Ist der Arzt weggegangen?” – „Ja.” párbeszédet így fordítanánk magyarra: „Elment az orvos?”„El.” Szó szerint: „Wegging der Arzt?” – „Weg.” Nincs nyelvtani nem, tehát nincs különbség „er” és „sie” között, az „ő”-ről, ha kicsi, ha nagy, nem tudhatni, hogy fiú-e vagy lány. Az írónak (s kivált a költőnek) ez lehetőséget ad arra, hogy elvontabban vagy ködösebben fejezze ki magát; fordítás során viszont sokszor gondot okoz ez a hiátus, mert más nyelvekben muszáj megadni a nemet, s a fordítóé a felelősség és döntés, hogy ezt mikor és hogyan teszi meg.

Ma komolyan senki nem kötné össze a nyelvet a nemzeti jelleggel, a 19. században azonban még messzemenő átfedést láttak a kettő között. A magyarok rájöttek, hogy „egyedül” vannak. A nyelvkutatók 1800 körül kezdték sejteni, hogy a finn, a lapp és még néhány kevésbé ismert szibériai nyelv rokonságban lehet a magyarral. E „halszagú rokonság” gondolatát azonban hitetlenkedve és csalódottan fogadták Magyarországon: fényesebb családfára számítottak. Amatőr nyelvészek mindmáig igyekeznek bizonyítani, hogy a magyar a törökkel, japánnal, héberrel, sumérral és még ki tudja, minő nyelvekkel rokon.

Minden művelt magyar beszélt németül

A magyarok, vagyis az első magyarul beszélők i. e. 1000 körül kerekedtek fel a finnugor nyelvterületről, az Urál keleti oldaláról, s miután csatlakoztak a dél-orosz sztyeppék török nomádtörzseihez, finnugor gyökereiket szinte teljesen elfelejtették, a törökök vagy mongolok távoli rokonainak tartották magukat, és azt hitték, hogy a hunoktól származnak. Ez a legenda még sokáig olyan erősen élt tovább, hogy az „Attila” ma az egyik leggyakoribb férfi keresztnév Magyarországon.

Később, mikor már megtelepedtek a Kárpát-medencében, a magyarok a németben neszelték az anyanyelvüket leginkább fenyegető veszélyt. Minden művelt magyar beszélt németül, és aki magyarul írt, szüntelenül ide-oda hánykolódott a „germanizmusok” meghonosításának kísértése és elkerülésük késztetése között. A magyar ennek köszönhetően paradox hasonlóságot mutat a némettel. Itt nem is csak a német jövevényszavak sokaságára gondolok (cél – „Ziel”, krumpli – „Grundbirne = Kartoffel”, masíroz – „marschieren”). Sokkal fontosabb a szófordulatok közötti nagyfokú átfedés: ennek révén a magyar úgy hasonlít a némethez, mint delfin a halhoz, jóllehet eredetét és fölépítését tekintve igen távol áll egymástól a két nyelv. Magyarul és németül is mondhatjuk, hogy valaki felvág (jemand schneidet auf), vagy hogy az illető beképzelt (eingebildet). Berlinben olvastam egyszer egy újságkommentárban a „Wie sich der kleine Moritz das vorstellt” fordulatot, és nevetnem kellett, hisz magyarul ezt ugyanígy mondjuk (ahogy azt a Móricka elképzeli).

A puristák változatlanul háborognak amiatt, hogy idegen elemek lepik el az édes anyanyelvet, csak most már nem a német, hanem az angol díszeleg a főgonosz szerepében. Nemcsak a műszaki szakkifejezések törnek be – lásd szkenner vagy lízing –, hanem számos olyan kifejezés is, amely a mai életstílust vagy életérzést jellemzi: mainstreamfílingretró vagy badis (a testépítés kultuszának hódoló személy).

Hogy miért mások a magyarok, mint az írek

A magyar nyelv különleges kincs, ám megvan a veszély, hogy aranykalitkaként zárja be az őt beszélőket. A magyar nyelv újabb kori történetét érdemes összehasonlítanunk ama küzdelem menetével, amelyet az írek folytattak erőfölényben lévő szomszédjuk ellen. Az írek nagyjából a 19. század közepén szoktak le hagyományos anyanyelvük, a gael használatáról. Ma szinte minden írnek angol az anyanyelve; az ír gaelt csak kevesen értik. Ez egy gazdag, nagy múltú nyelv halálát jelentheti – ami nyilván szomorú veszteség, ugyanakkor meg, legyünk őszinték, nagy nyereség is a nemzetnek, amely immár egy nemzetközi nyelv birtokában élhet. Az ír irodalom alkotásait több milliárd ember tudja elolvasni, nem beszélve a kereskedelmi, katonai és egyéb területeken kimutatató előnyökről.

A magyar nyelv hasonló helyzetben volt a némettel, mint az ír az angollal szemben; de az ellenkezője következett be. A 19. század közepén az akkori Magyarország számos lakója, akinek nem a magyar volt az anyanyelve, úgy döntött, hogy áttér a magyarra, és két vagy három nemzedék múlva már a királyság területének jelentős részén (a mai Magyarország területén bizonyosan) valóban csak magyarul beszéltek. Ám mihelyt a mai Magyarország polgárai átkelnek a határon, és Bécsbe, Párizsba, Londonba vagy csak a szomszédos országok azon részeibe látogatnak, ahol nem beszélnek magyarul, el vannak veszve, hacsak nem fordították hosszú évek kemény munkáját egy idegen nyelv megtanulására, amelynek anyanyelvüktől per definitionem nagyon különbözőnek kell lennie. Hollandiához, Portugáliához, Görögországhoz vagy Finnországhoz képest Magyarország nagyon rosszul áll idegen nyelvtudás dolgában. Az írek már megszabadultak aranykalitkájuktól, a magyarok még büszkén üldögélnek benne.

A cikk hosszabb változata 1999-ben a Die Zeit folyóirat számára készült.