Interjú Petra Grimmel
„Etika nélkül az internet sem lehet működőképes.”

Gyalázkodó kommentek, sokkoló képek – lehetséges, hogy a digitális világhoz új etikai normákra van szükségünk? Interjú Petra Grimmel, a médiatudományok egyetemi tanárával, a stuttgarti Digitális Etikai Intézet vezetőjével.

Tisztelt professzor asszony! 2014 januárja óta Németországban működik a világ első digitális etikai intézete. Valóban ennyire csehül állunk? Ennyire bárdolatlanok volnának a németek, amikor a világhálón érintkeznek egymással?

Elnézve az aktuális vitát, amely a Facebookon és más közösségi médiákban terjedő, xenofób gyűlöletkommentekről folyik, csakugyan gondolhatná ezt az ember. Igazából nem tisztán német problémáról van szó. Általában és egyetemesen is az a feladat vár ránk, hogy a digitális tér számára is meghatározzuk az érintkezés bizonyos kulturális normáit – amint a személyes kapcsolatokra vonatkozóan és a klasszikus tömegmédiák számára már definiáltuk őket a médiaetika keretében.

Magyarán a hálón is meg kell tanulnunk erkölcsösen viselkedni?

Vigyázat: nem arról van szó, hogy erkölcsi szabályokat akarnánk propagálni. Az etika nem azonos az erkölccsel. Etikán egy tudományos diszciplínát értünk, amely az erkölcsöt kutatja, arra reflektál. Az erkölcs olykor bizony hajlamos arra, hogy minden megalapozottság nélkül mérjen értékeket. Az etika nem ezt teszi, hanem minden esetben érvelni igyekszik amellett, hogy miért volna kívánatos egy bizonyos norma. Persze a német netközösségben is erős a késztetés a világháló úgynevezett szabadságának foggal-körömmel való védelmére. Ez teljesen érthető, hiszen jól tudjuk, hogy e szabadságot számos oldalról fenyegetik veszélyek. Ez meg aztán oda vezet, hogy ha valaki digitális etikát emleget, az rögtön a cenzúra átfogó gyanújába keveredik.

Ön szerint mennyire volna kívánatos cenzúrázni a hálóra szánt gyalázkodó kommenteket és sértő kifejezéseket?

Szerintem az volna a cél, hogy megállapodjunk bizonyos etikai normákban. Az etikának semmi köze a cenzúrához, ellenkezőleg: éppen az etika teremti meg számunkra a lehetőséget, hogy egy bizonyos vitaszinten eljussunk valamilyen konszenzusig. Az etika nélküli internet, vagyis egy olyan internet, amely teljesen mellőzi a kommunikációs normákat, eleve nem lehet működőképes. Ezt ma már a világháló közösségének nagy része is elismeri és belátja.

Németországban ma már nem kevés olyan aktivista van jelen a hálón, aki az úgynevezett gyűlöletkommentek szerzőinek nyilvános kipellengérezésén fáradozik. Ön mit gondol az etikus online kommunikáció védelmezésének ilyenfajta törekvéseiről?

Rendkívül vitathatónak tartom az efféle igyekezetet. A területet, amelyről most beszélünk, teljesen világos jogi előírások szabályozzák. A német törvény büntetéssel sújtja a gyűlöletkeltés minősített eseteit. Az a puszta tény, hogy a Facebooknak és más szolgáltatóknak szemmel láthatólag személyzeti és szervezeti gondokat okoz az ilyen esetek gyors földerítése, még korántsem jelenti, hogy ilyenkor minden esetben az önbíráskodás eszközeihez kellene folyamodnunk. Nem hiszem, hogy a célnak itt szentesítenie kellene az eszközt.

Hogyan bánjunk a képekkel?

Ez az etikai vita kiterjed az olyan sokkoló képekre is, mint például a vízbe fulladt menekült gyermeké, amely bejárta a világhálót.

Itt is mindig ugyanaz a kérdés: szabad és főleg lehet-e ezeket a képeket jó célra felhasználnunk? Én személy szerint nem hiszem, hogy ez az egyenlet működhet. A képek érzelmileg hatnak, ezzel minden esetben tisztában kell lennünk. Nem pótolhatják az érveket. De ettől eltekintve is: itt áldozatokat degradálnak médiaobjektumokká, halottakat fosztanak meg a méltóságuktól. És minél több ilyen kép terjed a neten, annál nagyobb az elfásulás veszélye. A végén aztán nem marad belőle több, mint háborús pornográfia.

Mit tudunk azokról a mechanizmusokról, amelyek a képek és kommentek posztolása során a gátlások ilyen mérvű fellazulását idézik elő?

A legfontosabb tényező nyilvánvalóan a névtelenség. Ebben az esetben alaposan feltárt lélektani mechanizmusról van szó, a tudomány ilyenkor „empatikus rövidlátásról” beszél. Sok ember, amint felmegy a hálóra, szemmel láthatólag minden érzékét elveszíti az iránt, hogy saját megnyilvánulásai milyen hatással vannak a másik félre. Mindez persze abból a hiedelemből táplálkozik, hogy nem kell félnem a következményektől – elvégre a hálón megőrizhetem az ismeretlenségemet.

Kulturális különbségek

A német közösségi médiában ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy sok gyalázkodó kommentet ma már a nevük vállalásával tesznek közzé emberek. Ez azt jelenti, hogy újra kell gondolnunk a névtelenség gátlástalanító hatásának tézisét?

Nem, ezt nem hiszem. Szerintem itt inkább olyan emberekről van szó, akik láthatólag úgy gondolják, hogy megnyilvánulásaikkal a hasonlóan gondolkodók széles táborára támaszkodhatnak. Amint azt sem hiszem, hogy az úgynevezett hallgatásspirál teóriája csődöt mondana ezekben az esetekben. Ez azt mondja ki, hogy az emberek sokkal óvatosabban nyilvánulnak meg, ha megnyilvánulásaik nem felelnek meg a többség véleményének. De hát ezek az emberek pontosan azt gondolják, hogy a többség véleményét képviselik.

Már beszéltünk róla, hogy egyes szolgáltatóknak láthatólag nehézséget okoz az ilyenfajta kommentek eltávolítása. Lehet, hogy itt nem is annyira technikai problémákról, mint inkább kulturális különbségekről van szó?

Az amerikai nyilvánosságban talán nagyobb a hajlam arra, hogy a szélsőséges kommentekre is kiterjesszék a véleménynyilvánítás szabadságának oltalmát. Nálunk, Németországban érthető történelmi okokból nagyon érzékeny reakciókat váltanak ki a társadalom jobb pereméről érkező vélemények. Teljesen más a helyzet a szexualitással és az erotikával. Itt mi vagyunk jóval toleránsabbak, míg az USA-ban nagyon erősen cenzúrázzák ezt a területet.