Jenny Erpencbeck regénye a menekültekről
Kiváltság és felelősség

Nem akadt olyan regény a 2015-ös esztendőben, amely élesebben, differenciáltabban és nagyobb elbeszélői tehetséggel vetette volna fel a migráció témáját, mint Jenny Erpenbeck „Gehen, ging, gegangen” („Menni, ment, elment”) című könyve.

Jenny Erpenbeck írta meg az év könyvét. Kétségkívül jogosan ítélte ugyan a zsűri a hőn áhított Német Könyvdíjat 2015-ben Frank Witzel Die Erfindung der Roten Armee Fraktion durch einen manisch-depressiven Teenager im Sommer 1969 (Hogyan találta fel a Vörös Hadsereg Frakciót egy mániás depressziós kamasz 1969 nyarán) című regényének, azonban egyetlen kortárs német regény sem veti fel élesebben, differenciáltabban, nagyobb elbeszélői tehetséggel a migráció 2015/2016 telén égetően fontossá vált témáját, mint Jenny Erpenbeck Gehen, ging, gegangen (Menni, ment, elment) című könyve.

Pedig az 1967-ben Kelet-Berlinben született és regényeiért számos díjjal kitüntetett Jenny Erpenbeck egyáltalán nem tartozik azok közé a szerzők közé, akik rávetik magukat az éppen aktuális témákra, hogy jó érzékkel kiszolgálják a piac igényeit. Hiszen a komolyan vehető szerzőkre soha nem a külső körülmények kényszerítenek rá egy-egy regénytémát. Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy a regényíró egyfajta szeizmográf, aki felfogja, majd feldolgozza a még alig-alig érzékelhető rezgéseket. És pontosan így állt a helyzet akkor is, amikor Jenny Erpenbeck hozzálátott az anyaggyűjtéshez. Csakis azért jöhetett létre ez a regény, mert szerzője hajlandó volt meghallgatni a migránsokat: csakis így írhatta meg Jenny Erpenbeck ezt a hamisítatlan valóságtapasztalatokon alapuló könyvet, amely sok mindent elárul nemcsak a bevándrolókról, hanem saját társadalmunkról is.

A menekülésről szóló történetek kompendiuma

Jenny Erpenbeck két olyan világ közeledéséről ír, amelyeknek látszólag semmi közük nincs egymáshoz. Regényének hőse Richard, a nyugdíjas professzor. Richardot eleinte a puszta kíváncsiság hajtja a menekültek tiltakozó táborába, a berlini Oranienplatzra, szeretné ugyanis kideríteni, hogy mi mozgatja valójában a városban rekedt menekülteket, akikkel telis-tele vannak a médiumok híradásai. Richard szeretné megismerni az elvont számok mögött rejlő sorsokat. A menekültek Afrikából érkeztek, olyan országokból, amelynek még a fővárosát is alig-alig tudja megnevezni Richard, a művelt német polgár. Maga Richard az NDK-ban élte le élete nagyobbik részét, és bizonyos értelemben úgy érzi, egyik napról a másikra, egyszer és mindenkorra elveszítette a hazáját.

Itt van tehát egyfelől Richard, a megözvegyült klasszika filológus, és ott vannak másfelől az élet- és képzeletvilágától merőben idegen, Guineából, Ghánából, Sierra Leonéból, Maliból érkezett fiatalemberek. Kezdetben az ember-lét az egyetlen kapocs a két oldal között, és a regény legfőbb erényei közé tartozik az, hogy Jenny Erpenbeck egyetlen pillanatig sem próbálja meg eltagadni vagy elbagatellizálni a szakadékot, a roppant idegenséget, a két pólus talákozása során feltáruló nyugtalanító másságot. Ahogyan Richard egyre intenzívebben fordul a menekültek felé, támogatni kezdi őket és német nyelvórákat ad nekik, úgy idővel az olvasó számára is egyre ismerősebbé válik a mindenkori konkrét idegenség. És az olvasó megérti, miből fakadnak a problémák, amelyeket a regény a legkevésbé sem akar a szőnyeg alá söpörni: A fiatalemberek nem dolgozhatnak és nem utazhatnak, teljes tétlenségre ítéli őket az Európai Unió törvényei szerint működő német bürokrácia. Ölbe tett kézzel, minden perspektívától megfosztva tengődnek tehát, egyesek több, mások kevesebb türelmet tanúsítva. Sőt némelyikük készen áll arra is, hogy saját kezébe vegye a sorsát – akár erőszakkal is, ha kell.

A fiatalemberek szíves-örömest elmesélik Richardnak az élettörténetüket, Richard pedig esténként feljegyzi a hallottakat. Jóllehet egyéni sorsokról szólnak ezek a történetek, újra meg újra ugyanazok a minták jutnak érvényre bennük: menekülés vagy elűzetés a szülőfaluból, vándorlások keresztül-kasul Afrikán, elszenvedett brutalitás, megtapasztalt segítőkészség, a szülők, testvérek, barátok elvesztése, végül pedig az ismét csak rengeteg áldozatot követelő éjszakai átkelés csónakban a Földközi-tengeren. Így végső soron a menekülésről szóló történetek kompendiuma is a Menni, ment, elment. Aki meg akar tudni valamit a menekülés okairól, olvassa el Jenny Erpenbeck szokás szerint világos, dísztelen, rendkívül sűrű nyelven megszólaló regényét.

Az emberség kérdése az első

Kétségkívül növeli a regény autenticitását, hogy Jenny Erpenbeck pontosan ugyanúgy közelít a témához, mint regényének főhőse: Hogy ne csupán a médiumok tudósításai alapján ítéljen a menekültekről, az írónő maga is kiment az Oranienplatzon táborozók közé. Saját, előítéletmentes álláspontot akart kialakítani, hiszen végétre is – ahogyan egyik interjújában mondta – ez az író „kiváltsága” és egyszersmind „felelőssége”. És a felelősségvállalásról tanúskodik az is, hogy mióta elkezdte az anyaggyűjtést és hozzáfogott a regény megírásához, vagyis 2014 nyara óta Jenny Erpenbeck naponta több órát szentel a menekült fiatalembereknek, segítségükre van a német hivatalos eljárások során, és támogatja őket a mindennapi életben.

A Menni, ment, elment a személyes írói felelősségvállalás ellenére nem együttérzésre, megbotránkoztatásra vagy azonosulásra indító szociografikus riport. Jenny Erpenbeck olyan regényvalósággá formálta a menekült fiatalemeberktől hallott történeteket, amelyben elválaszthatatlanul eggyé szövődik a készen talált életanyag és a képzelet. És mindig, mindenütt az emberség kérdése az első.