Kortárs német irodalom Visszatérés a politikához?

Műveikben társadalmi problémákat boncolgatnak: Juli Zeh és Ilija Trojanow
Műveikben társadalmi problémákat boncolgatnak: Juli Zeh és Ilija Trojanow | Fotó (részlet): © Isolde Ohlbaum

Európai válság, menekültkérdés: nem csak a német társadalom politizálódik – az irodalom is. A viták azonban javarészt a tárcarovatokban folynak.

Egy beszélgetésben, amelyet a rangos német hetilap, a Die Zeit folytatott a 2015-ös Frankfurti Könyvvásárra kiadott irodalmi mellékletében, három német író a politikához való „visszatérést” szorgalmazta: Jenny Erpenbeck, Ulrich Peltzer és Ilija Trojanow ostorozta a „pragmatizmus” napjainkban dívó „kis megoldásait”, és az utópikus „nagy elbeszélések” reneszánszát sürgette. Egyhangúlag vallották, hogy az irodalomnak kötelessége rámutatni „az uralkodó rendszer belső ellentmondásaira”, és kötelessége e visszásságokat a felhívásokon, petíciókon és esszéken túl epikailag is megformálni.

Ulrich Peltzer egy lépéssel még tovább is ment, mert szerinte éppen a bonyolultság az írás egyik fő indítéka: „Amikor azzal jönnek, hogy minden annyira bonyolult, és ma már emiatt teljesen lehetetlen közvetlen ok-okozati összefüggéseket megállapítani, én erre azt felelem: nem, ez nem igaz. Mind az irodalom, mind a politika számára húsbavágóan fontos, hogy legalább javaslatokat tegyen valamiféle kauzalitásra.”

A társadalom átpolitizálása

Konkrétan ez azt jelenti, hogy néven nevezzük a világ állapotáért felelős erőket, és az irodalom eszközeivel leleplezzük a napi politikai események mögött megbúvó belső törvényszerűségeket. Ha a szerzők számottevő hányada tartaná magát ehhez a célhoz, ismét napirendre kerülhetne az az „elkötelezett irodalom”, amelyről Jean-Paul Sartre beszélt. A 2014-es és 2015-ös év eseményei – ukrajnai konfliktus, IS-terror, európai és menekültválság, hogy csak néhányat említsünk – csakugyan átpolitizálták a német társadalmat. Ezt tükrözi a Pegida-mozgalom és az új keletű protestáló párt, az Alternative für Deutschland (AfD), de ez fejeződik ki a mérsékelt középrétegek növekvő készségében is, hogy az eddiginél aktívabban álljanak ki a demokrácia, a jogállamiság és a nyílt társadalom védelmében. A Zeitben megszólaló írók inkább tünetei, mintsem éllovasai ennek a fejlődésnek.

A gazdasági szakértelem szembeötlő hiánya

A társadalmi problémák feldolgozása teljesen azért soha nem veszett ki a kortárs német irodalomból. Egyfelől igaz, hogy a múlttal való szembenézést, amely a „Gruppe 47” tagjainak zömét jellemezte, az 1950-es években, majd az 1970-es évek végétől látszólag politikamentesebb korszakok követték, és erősebb figyelem jutott a magánéletnek. A jelentős alkotók közül ugyanakkor jó néhányan – így Siegfried Lenz, Martin Walser, Peter Handke vagy Günther Grass – mindvégig politikus szerzőnek vallották magukat, időnként pedig már-már a kelleténél is harsányabban hallatták hangjukat egy-egy aktuális politikai kérdésben. Műveikben azonban mégsem a politikum dominál, vagy ha mégis – mint Grass rendszerváltásról írott regényében, a magyarul még kiadatlan Ein weites Feldben –, nos, akkor ezek nem tartoznak legjobb alkotásaik közé.

Más az, ami az NSZK 1989 előtti prózatermésének többségében, de figyelemreméltó tükröződéssel az NDK legtöbb szerzőjénél is szembeötlő, ez pedig a gazdaságpolitikai szakértelem nyilvánvaló hiánya. Miközben a kapitalizmus sommás bírálatában messzemenő konszenzus uralkodott, a gazdasági összefüggések, a pénzügyi politika által adott keretfeltételek és az emberek viselkedése közötti kölcsönhatások csak érintőlegesen érdekelték az írótársadalmat. Egy regény központi témájaként ezek egyenesen unalmasnak és száraznak számítottak.

A gazdasági világválság mint kreativ mozzanat

Németországban hasztalan kutatnánk olyan könyvek után, mint amilyen az amerikai Tom Wolfe regénye, a Hiúságok máglyája, amely társadalmi elemzéssel és a tőzsdei mechanizmusok elmélyült ábrázolásával ötvözi a bestsellert. Ernst-Wilhelm Händler, aki vállalkozóként mély betekintést nyert a gazdaság életünkre gyakorolt hatásaiba, és aki írói munkásságát a kapitalizmus árnyalt elemzésének szenteli, a kevés kivételek közé számít a német irodalomban. Hans Christoph Buch, aki a „harmadik világ” számos helyszínét elsőként fedezte fel a német irodalom számára, vagy Ilija Trojanow, akinek a regényei nem tagadják meg közelségüket szerzőjük politikai írásaihoz és esszéihez, ama szűk kisebbséghez sorolhatók a kortárs német irodalom palettáján, amelynek tagjai szívós kitartással igyekeznek olvasóikat a mainstreamen túli világokba elkalauzolni. Könyveik piaci sikere ennek megfelelően visszafogott.

Úgy tűnik, a 2008-as pénzügyi világválság sokkjára volt szükség ahhoz, hogy az írótársadalomban az addiginál nagyobb érdeklődés támadjon a nemzet- és üzemgazdasági folyamatok iránt, és több szerző is rámutasson ezek jelentőségére a párok, családok, kisvárosok és üzemek életében. A megfelelő regények özöne egyelőre azonban várat magára. Ulrich Peltzer 2015-ben megjelent regényében, a Jobb életben mindenesetre két olyan főszereplő is színre lép, aki a globális piacon keresi a kenyerét. A bonyolult szerkezetű regény elbeszélésmódja azonban nagyon nehezen követhető, emiatt pedig csak korlátozottan képes kibontani a benne rejlő analitikus potenciált. A kritika közel egyhangú dicsérete javarészt az irodalmi konstrukciónak szólt.

Konvencionális elbeszélői technikÁK versus tárcairodalom

A sikerlisták élmezőnyét szemügyre véve, nemigen beszélhetünk a kortárs német próza újrapolitizálódásáról. Itt továbbra is az olyan történetek dominálnak, amelyekben a jellemek, a család- és pártörténetek állnak a középpontban. Azért vannak kivételek: Juli Zeh-nek például realista-naturalista hangvételű regényekkel is sikerül egy szélesebb olvasóközönség érdeklődését kivívnia. 2016-ban megjelent regénye, az Unterleuten egy brandenburgi faluban játszódik. Az írónő a realista regény klasszikus társadalmi panorámaképét rajzolja meg, miközben arzenáljából a naprakész szociológiai tudás sem hiányzik. A könyv sikere talán a konvencionális elbeszélői technikákkal magyarázható, míg Ulrich Peltzer vagy Ilija Trojanow elsősorban az irodalomkritika kedvenceinek tekinthetők.

Meglehet, hogy a „Vissza a politikához!” ily mód a tárcarovatok dédelgetett projektjének bizonyul, és időnként szélesebben, aztán megint keskenyebben csordogáló mellékfolyó marad a kortárs német irodalom egymás mellett létező áramlatai között. Nem kevesebb, de nem is több.