Beszélgetés Ferdinand von Schirach színpadi szerzővel
„Csak két hős marad: a jog és az erkölcs”

Ferdinand von Schirach jogász és sikeríró első darabja, a „Terror” meghódította a színpadokat. Beszélgetés színházról, kritikáról és társadalomról.

Von Schirach úr! Hogyan született a „Terror” című színdarab?

Eredetileg a Spiegelnek akartam esszét írni a terrorizmusról. De aztán túl bonyolult lett a dolog. Egyszerűen jobban működött, ha beszélgethettem róla valakivel. Tudja, az újságírásnak van egy ilyen problémája, hogy a szövegek szinte soha nem vezetnek beszélgetéshez. Az újságok ugyan folyton „vitákról” írnak, valójában azonban csak két-három újságíró ír egy adott témáról. Néhány éve a gyerekgyilkos Gäfgen esetéről azt írtam a Spiegelben, hogy kínzással fenyegetőzni szerintem mindig elhibázott stratégia. Néhány napon belül ezernél is több emailt kaptam, amelyekben engem fenyegettek meg kínzással. Ez nem párbeszéd, nem változtat meg semmit. A demokráciának viszont szüksége van a vitára, ez a lényege.

Vagyis a témából adódott a drámai forma…

Igen, párbeszédet akartam indítani arról, hogy hogyan akarunk élni. A terrorizmus korunk legnagyobb kihívása, megváltoztatja az életünket, a társadalmunkat, a gondolkodásunkat. És éppen hogy nem jogi kérdés, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a kérdéshez. Ez a mi etikai-morális döntésünk. Egy bírósági eljárás azért alkalmas a színrevitelre, mert alapjában véve minden büntetőeljárás színdarabhoz hasonlít. Dramaturgia szerint zajlik, nem véletlenül megy vissza a színház és a bíróság közös gyökerekre. Az érintettek a bíróságon ma is „eljátsszák” a tettet – természetesen nem cselekvőleg, hanem szavakkal.

A színdarabbeli bírósági tárgyalás akörül forog, hogy egy vadászgép pilótájának szabad volt-e lelőnie egy eltérített utasszállító repülőgépet. Így akarta megakadályozni, hogy a gépet egy színültig telt futballstadionra irányítsák. A pilótát sokszoros gyilkossággal vádolják, jóllehet esetleg sok ezer emberéletet mentett meg. Ön tulajdonképpen a Szövetségi Alkotmánybíróság egyik 2006-os ítéletére hivatkozik a darabban, és az egyre valósabbnak látszó terrorfenyegetés tükrében gondol végig egy fiktív esetet. Ám azzal, hogy a bíróság előtt boncolgatja a témát, azt a messze ható jogfilozófiai kérdést is felteszi, amely a más emberek élete és halála fölötti hatalmat firtatja.

Minden jelentős kérdésnek van valamilyen történelmi aspektusa. Soha nem mi vagyunk az elsők, akik elgondolkodnak valamin, valamiképpen minden kötődik a történelmünkhöz, a civilizációnkhoz. A színház kezdettől fogva tükröt tartott a társadalomnak – ahogy a bíróságok is. Az attikai, vagyis az abszolút demokráciában jobban hasonlított egymásra a bíróság és a színház, mint ma. Mind a kettőnek ugyanaz volt a feladata: az emberek biztonságérzetét voltak hivatottak szolgálni, valamint a veszélyben lévő államot erősíteni. A jog csak sokkal később, csak Rómában lett tudományossá. Ennek természetesen voltak előnyei, a bíróságok kiszámíthatóbbá váltak, elvesztették önkényes jellegüket. A görögök azonban valami egészen mást akartak. Valószínűleg ők voltak az egyetlen olyan nép, amelyik szerette a bírósági eljárásait. Őket kizárólag az érvek ereje érdekelte. A polgárok közvetlenül álltak szemben egymással, nem voltak ügyvédek és ügyészek, cserébe 6.000 bíró jutott mindössze 30.000 lakosra. Kis társadalomban ez lehetséges, ma elképzelhetetlen volna – és nagyon veszélyes. A görögök színháza pedig ugyanazokat a kérdéseket tárgyalta, mint a bíróságok.

Az „Oresztész” is egy bírósági tárgyalás nagy fináléjába torkollik. Az ön darabja, a „Terror” is erre a gondolatra, a jog görög-demokratikus felfogására épül?

Az Oresztész fő üzenete a bosszú átvezetése egy rendezett bírósági eljárásba. Ily mód sikerül kiengesztelni az Erünniszeket. A színházban a közönség befolyásolhatja a darab kimenetelét. Nem a düh vagy a gyűlölet határozza meg a végeredményt, hanem gondolkodás és vita. Talán ez a hasonlóság. A színház ezen a téren a mozifilmhez képest is előnyben van. Ha íróként azon gondolkozik az ember, hogy mit tud kihozni ebből az egyedülálló konstellációból, akkor kézenfekvő, hogy megszavaztassa a közönséget. A következő nap megint más eredményt fog hozni, mert más emberek mennek a színházba, más múlttal, más vágyakkal és más reményekkel. Ez érdekes lehet. És ha egy darab elején közlik, hogy önnek nézőként a végén majd döntést kell hoznia, egész máshogyan fog figyelni. Morálisan és igazságosan akar dönteni, helyesen akar cselekedni. De mi a helyes? Ezt a kérdést teszi fel a darab.

Ön tehát a párbeszéd helyének tekinti a színházat?

Ez a legjobb, amire a színház képes.

A „Terror” ahhoz képest, hogy új darab, rendkívül sikeresnek bizonyult; egyre-másra mutatták be a színházak, az előadások telt házzal mennek, és a közönség nagyon jól fogadja. A berlini ősbemutató után magam is tanúja voltam, hogy a nézők nem a rendezésről vitatkoztak, hanem a tárgyalás tartalmáról.

Igaza van, ez nem rendezői színház. A darab attól olyan erős, mert eszmékről van szó benne. Nem a vádlott, a védő, az államügyésznő vagy a bíró a hőse. Ellenkezőleg. Minél jobbak a színészek, annál inkább visszahúzódnak a szerepük mögé. Én is teljesen eltűnök mint szerző. A porondon, ha úgy tetszik, csak két hős marad: a jog és az erkölcs. Ez a cél. A nézők elvonatkoztatnak a színészektől. Nem arról beszélgetnek, hogy aznap este ki játszott különösen jól, hanem arról vitatkoznak, amit a védő mondott, és hogy ez vajon helyes-e. A düsseldorfi premieren az államügyésznő feltett egy kérdést, mire egy néző a közönségből bekiabálta: „Ennek a kérdésnek itt nincs helye!” A nézők persze tudják, hogy színházban vannak, de komolyan veszik esküdtbírói szerepüket. A New York-i, madridi, párizsi és brüsszeli merényletek mindannyiunk számára világossá tették, hogy fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket. Keressük a megoldást, amely kivezet a dilemmából.

Meglepte önt, hogy kezdetben mindig felmentő ítélet született az előadásokon?

Nem. Hiszen legelső, ösztönös reakciónk is azt mondatja velünk, hogy jobb néhány embert feláldozni, ha ezzel sokakat megmenthetünk. A mindennapi életünknek is ez felel meg. Minden téren a kisebb rossz mellett döntünk. Engem az lepett meg, hogy a nézők 40 százaléka helyesnek tartja az államügyészség rendkívül bonyolult érvelését. Ez a színházlátogatók nyitottságát bizonyítja. A szavazások szinte mindig 60:40 százalék arányban felmentéssel végződnek. Igazában azonban nem is az a fontos, hogy elítéljük-e a pilótát, vagy felmentjük; fő, hogy tisztába jöjjünk azzal, mennyire égetőek ezek a kérdések.

Az én első ösztönös reakcióm az volt, amikor olvasni kezdtem: felmentés. Aztán fordul a kocka, köszönhetően nyilván a darab dramaturgiájának is. És én, bevallom, arra számítottam, hogy az inkább balliberális színházi közönség többsége végül az elítélés mellett fog voksolni. De lehet, hogy magam is alábecsültem a színészek jelenlétét és a színház érzéki hatását.

Én annak örülök a legjobban, hogy sok ember elmegy a darabra, akit egyébként már nem érdekel a színház.

Hány rendezést látott?

Tízet. Időközben már 40 bemutató volt, szívesen megnézném mindet, de ez egyszerűen fizikai képtelenség. Egy-egy külföldi előadást talán még sikerül megnéznem. A koppenhágai, Tel-Aviv-i és tokiói premiert például szívesen látnám.

Van-e kedvenc rendezése?

Hihetetlenül örültem minden premiernek. Képzelje el, éjjelenként az íróasztalánál megír egy darabot, és akkor a legjobb színészek játsszák a legnagyobb színpadokon. Ez semmihez sem fogható boldogság! A darab talán visszafogott rendezéssel hat a legintenzívebben. A nézők gondolkodni akarnak, fontos nekik, hogy tudjanak koncentrálni. De ez végső soron a rendező dolga. A művészetet a változtatás joga is megilleti.

Mennyire lepték meg a tárcarovatok és kritikusok inkább visszafogott reakciói?

A kritikusok feladata, hogy kritizáljanak, ez a hivatásuk. A színikritikus az 1920-as években a legfontosabb ember volt egy napilapnál. Nagyon közel volt a közönséghez. Az olvasók tudni akarták, hogy hova menjenek esténként, és a kritikustól várták, hogy ezt megmondja nekik. Lehet, hogy ez megváltozott. De egy írónak nem dolga, hogy megítélje a kritikusait.

Nem érzi úgy, hogy félreértették?

Egyáltalán nem. Annyira örülök, ha beszélnek a darabról. Képzelje csak el: októberben a tévé le fogja adni a Terror megfilmesítését. Florian David Fitz, Martina Gedeck, Burghart Klaußner, Lars Eidinger, valamint Jördis Triebel és Rainer Bock játsszák a főbb szerepeket. Lars Kraume lesz a rendező, aki Az állam Fritz Bauer ellenért most kapta meg az összes létező díjat. A darabot egyidejűleg fogják sugározni Németországban, Ausztriában és Svájcban. Aztán az egyes országokban szavazni fognak, és mindenhol lesz majd utána egy-egy talkshow is. A háttérből kicsit én is belekontárkodhattam az előkészületekbe, ez ajándék volt nekem. Én ugyanis kizárólag a közönségnek írok, és nem a kritikusoknak.

Milyen volt eddig a kapcsolata a színházzal? Rendszeres színházba járó?

Tizenöt évesen a kollégiumi színházban Leoncét játszhattam Büchner Leonce és Lenájában. És ott, a színpadon csókoltam meg először egy lányt, Lenát. Két évvel idősebb volt nálam, és ő volt a legszebb lány az egész iskolában. A csókjelenetet sokszor elpróbáltuk, irtó klassz volt. Szóval elmondhatom, hogy kezdettől fogva csodálatos kapcsolatom volt a színházzal.

Vannak már tervei, elgondolásai a következő darabhoz?

Igen, van néhány ötletem. De egyelőre nem szeretnék többet mondani.

Amikor darabot ír, ön nem kizárólag művész vagy dramaturg, de egyben jogász és pedagógus is?

Pedagógusnak semmiképp se mondanám magam. Az nagyon távol áll tőlem, mert én a legtöbb kérdésre nem tudom a választ. Én csak kérdéseket tudok feltenni. Persze nehezebb lett volna, ha nem tudnám, hogy éppen hol tart a jogi vita. Mindenképp jelent némi segítséget, hogy valamelyest konyítok a joghoz. A darab mindazonáltal az, ami: egy teljesen idealizált bírósági eljárás. Ez már abból is látható, hogy egy ilyen esetet a valóságban hosszú heteken át tárgyalnának tanúk százainak a meghallgatásával.

De mégiscsak a jogászként végzett munkájából született meg a színdarab.

Azért lettem bűnügyi védő, mert érdekelnek az ilyen kérdések, ez igaz. Berlinben annakidején abba az irodába jártam, amelyiknek az ügyvédje a védők egyike volt a Honecker-perben. Később az a szerencse ért, hogy a világháború utáni korszak egyik legérdekesebb perében – a politikai bizottság tagjai elleni eljárásban – képviselhettem a védelmet. Ott is olyan kérdésekről volt szó, amelyek túlmutatnak a szorosan vett jog területén. Egyáltalán nem értek a polgári joghoz: nem érdekel, hogy x. megkapja-e y-tól a pénzét. A büntetőjogban a nagy társadalmi kérdések kerülnek terítékre. Legalábbis, ami ezeket a témákat illeti, nincs olyan nagy különbség az író és az ügyvéd munkája között.

Azt mondja tehát, hogy a bíráskodás, illetve az irodalom és dráma iránti érdeklődésének ugyanaz az oka?

Így van – ez pedig az államunk; mi vagyunk azok, akiknek döntenünk kell arról, hogy hogyan akarunk élni. Ennek nem szabad valami elvont vagy távoli dolognak lennie, különben lőttek a demokráciánknak. A színház az én számomra azonban nem morális intézmény. A felvilágosodás helye lehet, a szó filozófiai értelmében. Egy filmben persze sokkal több lehetséges, egy színház azonban mindenekelőtt fórum.

A színházak egyre gyakrabban kísérleteznek azzal, hogy vitákat szervezzenek. Ez volna a helyes út?

Engem ez kicsit a protestáns lelkészekre emlékeztet, akik furulyáznak a templomban, hogy modernnek hassanak.

Nem tartja sokra a szórakoztatást a színházban?

Dehogynem, persze. De attól tartok, hogy a film erre egyszerűen jobban képes.

Aktuálisabb témát is el tudna képzelni egy dráma anyagául?

Mire gondol?

Például a menekültekre.

Ez egyike a társadalmunkat foglalkoztató nagy témáknak, ebben teljesen igaza van. Elfriede Jelinek okos szövegeket ír a témakörben. Ma sok ember csak nagyon rövid szövegeket képes befogadni, többnyire megelégszik a lapok online portáljainak címeivel. Ám ha komolyan vesszük a demokráciát, egészen más módon kell eszmét cserélnünk. A demokrácia igazi párbeszédet, mélységet követel meg. Ha a színházak képesek úgy tenni föl kérdéseket, hogy ez lehetséges legyen, és ha így sikerül megszólítaniuk a közönséget, akkor senkinek nem kell aggódnia a színház jövője miatt.