Beszélgetés Heinz Bude szociológussal „Nyugodt fatalisták”

Heinz Bude
Fotó: Darwin Meckel © Heinz Bude

Heinz Bude szociológus félelmeink kezelhetőségéről és az erőről, amely a válságokból fakadhat.

Terror, extrémizmus, migráció – egy reprezentatív felmérés szerint minden második német ember aggódva tekint a jövőbe. Mennyire vagyunk mi, németek különösen félősek?
 
Az a kimondottan German angst, amit egykor a németeknek tulajdonítottak, ebben a formában már nem létezik. Az emberek minden fejlett országban, de az olyan feltörekvő országokban is, mint Kína vagy Brazília, aggódnak a világ állapotáért. Az életszínvonallal együtt nő a félelem az olyan civilizációs vívmányok, mint a jólét és a közellátás, miként a szabadság és biztonság elvesztésétől is. Németországban abból a lappangó érzésből táplálkoznak az ilyen félelmek, hogy a legjobb idők már mögöttünk vannak. Sokan úgy gondolják, hogy egy végéhez közeledő korszakban élünk. Ez a vég legfeljebb lassítható, de feltartóztathatatlan.
 
Pedig a németeknek olyan jól megy, mint már régóta nem: a gazdaság virágzik, a munkanélküliség rekordszintre csökkent!
 
Itt egy paradoxonnal állunk szemben: ha személyes jövőjükről kérdezzük az embereket, a legtöbben viszonylag pozitívan ítélik meg szakmai és anyagi kilátásaikat. Ha viszont az ország jövőjéről kell nyilatkozniuk, jóval szkeptikusabbak.
 
Ön szerint mivel magyarázható ez?
 
Azt hisszük, hogy a saját jövőnket képesek vagyunk befolyásolni, a nagy egészet viszont nem. A nyilvános vitákban azonban szinte egyáltalán nem kerül szóba az életérzés elbizonytalanodása. Aki mégis így nyilatkozik, azt hamar letorkolják: „Minek panaszkodsz? Jól élsz, vagy nem?!” Ez a reakció veszélyes.
 
Hogyan kellene kezelnünk a félelmeinket?

El kellene fogadnunk, hogy valóban vannak okok, amiért félhetünk a jövőtől. A politikusok és sok újságíró is azonban szőnyeg alá söprik e félelmeket, vagy elbagatellizálják őket. Például azt mondják: a valószínűség, hogy terrortámadás áldozataivá váljunk, még mindig sokkal kisebb, mint hogy háztartási balesetben veszítsük el az életünket! Ez természetesen igaz. Csakhogy valószínűségelmélettel nem lehet kimagyarázni az az emberekből azt a benyomásukat, hogy összességében bizonytalanabbá vált az életük.
 
A berlini karácsonyi vásár ellen elkövetett merénylet után azonban még meglepően higgadtak maradtak az emberek.
 
A politikai kommunikációban és a médiában erősen hangsúlyozták ezt az értelmezést, azért is, hogy ne az AfD populistáinak a malmára hajtsák a vizet. Ez azonban nem vezethet oda, hogy teljesen ignoráljuk az érzelmek jelentőségét. Sok ember először megijedt, aztán meg szent dühöt érzett a terrorista iránt, aki olyan förtelmes módon ártatlanokat rántott a halálba. Ez olyan emberi reakció volt, ami a nyilvános vitában alig-alig kapott figyelmet. A probléma ott van, hogy a legtöbb politikus tart az emberek félelmétől.
 
Netalán az volna a dolguk, hogy tovább szítsák ezt a félelmet?
 
Nem, de ignorálniuk sem volna szabad! Ezzel ugyanis pontosan azt érik el, amit meg akarnak akadályozni: hogy ezek az ijedt és dühös emberek elvesztik bizalmukat az elit iránt, és a populisták felé fordulnak.
 
Egy bizonytalanná és fenyegetővé váló világ tényleg mindig csak negatív érzelmeket vált ki? Nem alakulhat ki benne egy „most csak igazán”-optimizmus is?
 
Az USA-t később éppen az a nemzedék fejlesztette világhatalommá, amelyik a nagy depresszióval nőtt fel. Ez volt a Kennedy-generáció. Aki visszásságokkal és nehézségekkel szembesül, az rendkívüli készséget fejleszt ki a problémás helyzetek kezelésére. Igaz a mondás, hogy a szükség találékonnyá tesz. A háború utáni évek nélkülözései Németországban is növelték az optimizmust. A németek 1958 és 1964 között, a gazdasági csoda idején voltak a legbizakodóbbak. Azt látták, hogy felfelé tart az ország, hogy egyre csak jobb lehet. Ez a kollektív értelmezés elképesztő kezdeményezőkedvet szabadított fel. Soha nem volt annyi nekibuzdulás! Az 1960 után születettek között, aki békében és növekvő jólétben nőttek fel, lassanként elterjedt a meggyőződés, hogy a legrosszabb nem mögöttük van, hanem eztán vár rájuk. A jövő fenyegető, már semmit nem ígér. Hogy válságok idején optimistábbak leszünk-e, az tehát saját jövőérzetünk függvénye.
 
Az izraeliek azért olyan bizakodóak, mert csak háborút és terrort ismernek?
 
Az izraeli társadalmat egyesíti a biztos hit, hogy a legjobb idő még előttük, a jövőben van. Ez volt Izrael állam alapító eszméje. Az eljövendő kor messiási üzenete évről évre beigazolódik, mert az országot olyan országok veszik körül, amelyekben gazdaságilag, tudományosan, de a civiltársadalomban is stagnálódás állt be, megállt az idő. Ebből táplálkozik a cselekvőképes optimizmus, vagyis az a mély meggyőződés, hogy a jövő a saját javunkra befolyásolható
 
Németországban viszont lassan kihalnak a háború szemtanúi. Akkor most a borúlátók lesznek a hangadók?
 
A fiatalabbaknál csakugyan az a felfogás uralkodik, hogy megoldhatatlan problémákkal terhes világban élünk. Az elmúlt húsz évben ugyanakkor elképesztő kompetenciát fejlesztettek ki a kockázatok értékelésére. Megtanultak bánni a bizonytalan és komplex helyzetekkel, és az általános békét és jólétet nem tartják a jövő biztosítékainak. Nagyon célirányosan ott vetik be életenergiájukat, ahol a legnagyobb hasznot remélik saját életükre nézve, anélkül hogy mindjárt az egész világot meg akarnák váltani. Nyugodt fatalisták.
 
Az egyén pragmatizmusba menekül, a társadalom félelembe süpped?
 
Így van. Egy társadalom azonban több mint az egyének gyülekezete. Senki nem menekülhet meg egyedül, csak közösen tudunk előbbre jutni.