gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

A német könyvszakma békedíja
"Igaz az, ami összeköt minket!"

Aleida és Jan Assmann köszönőbeszéde a német könyvszakma 2018-as békedíja odaítélése alkalmából. A szöveg az élőbeszédet követi.

Aleida és Jan Assmann © Amélie Losier A német könyvszakma békedíja minden képzeletet felülmúló meglepetés volt számunkra. Évek óta figyelemmel kísérjük a médiában az ünnepséget, amely annyi lenyűgöző hangnak nyitott teret és biztosított hallgatóságot. Még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer a közönség oldaláról mi is a dobogóra kerülhetünk. Annál nagyobb hálával tartozunk a német könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületének és a kuratóriumnak ezért a hatalmas megtiszteltetésért és az ezzel járó elismerésért, amely közös munkánknak szól. Ez a díj számunkra egyfajta díszpolgárrá avatás a Res publica litteraria-n belül, abban a hazában, amely nem ismer nemzeti határokat.

Res publica litteraria

Ezt az országot költők és humanisták, kiadók és könyvkereskedők alapították az írásbeliség korszakának hajnalán. A holt és az élő nyelvek között közvetítettek, megalapozva ezzel az európai sokszínűséget. Kommunikációs terük a könyvtár lett, és különböző nagy szellemek társalgása jött így létre, amely aztán országhatárokon és évszázadokon átívelően fejlődött tovább.
 
A békedíj, amelyet 1950-ben hoztak létre, ennek a szellemi társalgásnak engedett nyilvános teret, annak a társalgásnak, amelyet mind a mai napig írók, könyvnyomtatók, könyvkiadók, könyvkereskedők és olvasók folytatnak egymással. A "Res publica litteraria" fogalmában ugyanis benne foglaltatik a "nyilvános" szócska. A könyvek a szellem gondolati terének nyitnak távlatokat; a könyvtár információk hatalmas archívuma, ám mindez jelenti-e azt is, hogy ezáltal egyszersmind nyilvánosságot is hoznak létre? A franfkurti könyvvásár csarnokai tágas labirintust alkotnak, amelyben új és új utak nyílnak, és számtalan találkozási pont jöhet létre.  Ám a nyilvánosság valami más által teremtődik meg: az egyfelé forduló figyelem, a közös érdeklődés, jelenlét és szerepvállalás által. Az olvasás magányos tevékenység, szétszóródáshoz és egyénieskedéshez vezet, a nyilvánosság összefűz és mindenki dolga. Ebben az értelemben a frankfurti Szent Pál templom a könyvvásár szükséges kiegészítője.
 
A békedíjnak köszönhetően a Szent Pál templom, a demokráciának ez a történelmi színhelye, az időkön és generációkon átívelő dialógusok és eszmecserék helyszínévé is vált. Itt állva most mi is belépünk ebbe a rezonanciatérbe és elődöket idézünk meg, különös előszeretettel olyanokat természetesen, akik szintén párként léptek itt fel. Számunkra az első ilyen pár Karl Jaspers és az őt méltató Hannah Arendt, akik 60 évvel ezelőtt álltak ezen a helyen és ugyancsak a Res publica litteraria hagyományához kapcsolódtak. A megingathatatlan filozófus és disszidens, mondta Arend tanáráról, a Harmadik Birodalom idején bár izolálódott, ám soha nem magányosodott el, hiszen szellemi hazája a "Humanitas birodalma volt, amely bárkié, akárhonnan jöjjön is".

Nyilvánosság és igazság

A "nyilvános" – ezt mindannyian tudjuk – a "privát" ellentéte. Ugyanakkor azonban az elfojtott hallgatás ellentéte is, egy olyan hallgatásé, amelyet újból és újból meg kell törni, mint például a közelmúltban a szexuális erőszak áldozataival való bánásmód tekintetében is. A nyilvánosságra Jaspers is harctérként tekintett, amelyben az igazságnak szüntelenül helyt kell állnia az igaztalansággal szemben. Az igaztalanságban látta "a valódi rosszat, minden béke megsemmisítőjét". Jaspers számára az igaztalanság több alakban létezik: "az elkendőzéstől a vak nemtörődömségig, a hazugságtól a belső őszintétlenségig, a gondolattalanságtól a megrögzött igazságfanatizmusig, az egyén képmutatásától egészen a nyilvános állapotok képmutatásáig". Jaspers óta a kommunikáció univerzuma végtelenül gazdagabbá, rugalmasabbá és többszólamúbbá vált, ám ugyanakkor jelentős mértékben átláthatatlanabbá és mindenek előtt bizonytalanabbá is.
 
Ha itt nyilvánosságról beszélünk, akkor a médiáról is szót kell ejtenünk. Meg kell különböztetni egyfelől a nyilvánosság orgánumait, úgy mint újság, televízió és rádió, másfelől a technikai infrastruktúra orgánumait. A technikai feltételek ugyanis mindig másképpen teremtik meg a nyilvánosságot. Mert amíg a könyvnyomtatás és a fényképezés korszakában az olyan értékek, mint igazság, a tények felülvizsgálata, vagy az evidencia még hitelesek voltak, addig a digitális korszakba lépve, ajtó-ablak nyitva áll az adatmanipuláció előtt. A képek már réges rég bárki kénye-kedve szerint felbonthatóak és átszerkeszthetőek. Németországban és az Egyesült Államokban azonban időközben fiatal IT-technikusok olyan felfedezést tettek, amely nem kis aggodalomra ad okot. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy a képen látható arcokat oly módon kapcsolják össze hanganyaggal, hogy az úgy tűnjék, mintha a szóban forgó személy éppen akkor hozná létre az adott hangcsíkot. Ez év áprilisában egy Google-munkatárs olyan videót mutatott be, amelyen Obama olyasvalamit mond, amit valójában sohasem mondott, ám az, élő mimikájához passzítva, megtévesztő módon valóságosnak hat. Nemsokára bármit bárki szájába adhatunk, és senki sem tudja már majd megítélni, ki is produkálta valójában az adott beszédet vagy véleményt. Ám nemcsak az álhírek és a legújabb technológiák ködösíthetnek. Létezik a jól bevált, kézzelfogható csalás is, mint a gépkocsiiparé a kipufogógázak értékeit illetően. Ilyen háttér előtt válik csak igazán világossá, milyen sürgető szükségük van az embereknek olyan vívmányokra, mint az igazság, a szavahihetőség és a felelősségtudat, ahhoz hogy békében élhessenek.  
 
A demokráciában nem lehet átruházni a gondolkodást, és azt szakembereknek, előadóknak vagy demagógoknak meghagyni. "Háborodjatok fel!" kiáltotta felénk a 93 éves Stéphane Hessel. Kiáltványát milliószám adták el. Időközben a felháborodás visszájára fordult, mégpedig az egész világon. Igaz, hogy a demokráciákat erősíti a vita, ám mégsem kérdőjelezhető meg minden. Kell, hogy legyenek vitathatalan meggyőződések, és teljes egyetértésre van szükség az együttélés alapelveiről, köztük az alkotmányosságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról, a jog függetlenségéről és az emberi jogokról. Mert nem minden ellenvéleménynek jár ki a tisztelet. Elveszíti ezt a tiszteletet, ha arra irányul, hogy a vélemények sokszínűségének alapjait ássa alá. A demokráciát nem a veszekedés, hanem az érvelés viszi előre. A gorombaság és a viszályok elmélyítése, mint ahogy azt Chemnitz-ben is láttuk, az általános zűrzavar állapotához vezet, megbénítja a demokráciát és így az üzemképtelenné válik a fontos feladatok ellátásához.

Kulturális emlékezet

Jaspers azokhoz tartozott, akik a két katasztofális világháború után egy új Európa vízióját vázolták fel. Számára ehhez elsősorban az is hozzátartozott, hogy a más országokkal és kultúrákkal szembeni európai gőg át tudjon lendülni önmagán. Már egy évvel a háború befejezése után így nyilatkozott: "Vége az európai önhittségnek, a magabiztosságnak, amely egykor a Nyugat történelmét világtörténelemnek kiáltotta ki." Véget akart vetni Európa kirekesztő és destruktív hegemóniájának a világon, úgy, hogy azt az emberiség globális víziójába helyezte, amelyben Kr.e. 500 évvel "nagy ugrás történt". Ez ún. "tengelykorszak"-elméletének a magva, egy olyan új történelemértelmezésé, amely Európát más magasabb rendű kultúrákkal egy szintre helyezte volna. Akkoriban sok kultúrában megfigyelhető volt olyan szellemi nagyságok színre lépése, akiknek a szavai és gondolatai máig meghatározzák az utókort. Görögországban a költők és gondolkodók, mint Homérosz vagy Pláton, Izraelben a próféták, Perzsiában Zarathustra, Indiában Buddha és Kínában Lao-ce és Konfúciusz. Szövegeikkel egy olyan "szellemi birodalmat" hoztak létre, amelyben, Hannah Arendt szavaival élve, "még egyszer megszólaló - a halottak birodalmából szóló - személyekként léphetnek fel, akik, az időbeliség határain kívül lévén, a szellemi létben örökös társainkká lettek".
 
Jaspers békeprogramját kulturális alapokra helyezte. Mi, mint a kultúratudomány képviselői, ezáltal úgy érezzük, hogy ez megszólít, ám egyúttal kihívás elé is állít minket. A mi kutatásaink is abból a megfigyelésből indulnak ki, hogy néhány úgynevezett magasabb rendű kultúra az írás és egyéb közvetítő formák segítségével olyan hagyományt alkot, amely évezredeket ível át. Ez a kortársi kapcsolat a nagy gondolkodókkal, költőkkel és alapítókkal, ez a hagyományok által fenntartott kapcsolat és az, hogy történelmi koroktól függetlenül értjük egymás nyelvét, ez az amit mi "kulturális emlékezetnek" hívunk. Jaspers-től és Arendt-től eltérően azonban, akik ezt a szellemi birodalmat magától értetődőnek tartották, mi a hagyományteremtés kérdését jelöltük ki kutatási területünkként.
 
A kulturális emlékezet ugyanis, így tézisünk, folytonos kulturális munka eredménye. Mennyi hihetetlen erőt áldozott az óegyiptomi kultúra például abba, hogy évezredeken át felismerhető maradjon, úgy, hogy hieroglifái még két és fél évezreddel később is olvashatóak legyenek, és művészetük és építészetük formanyelvét tovább alkalmazzák. És ez nem "konok kitartás", mint ahogyan azt többek közt  Max Weber gondolta, hanem a kulturális emlékezeten való intenzív munkálkodás eredménye.
 
Másodsorban a kulturális emlékezet számára elengedhetetlen a párbeszéd és az élő kapcsolati vita a mindenkori jelennel. Az van közel hozzánk, amit mindig újra és újra vitatunk és magyarázunk, és amibe a saját gondolatainkat bele tudjuk illeszteni. Ami idegenné válik számunkra, az eltűnik egy archívumban, amelyből azonban később esetleg elő tudjuk venni, újra fel tudjuk fedezni.
 
Jaspers a "Humanitas birodalmát" a "határtalan kommunikáció" szférájában képzelte el. Ilyen messze mi nem megyünk. Elméletünk ezért harmadsorban a Humanitas birodalmán belüli határok és különbségek figyelembe vételén nyugszik. Az emberiség egyes számban létezik, a kultúrák, nyelvek, vallások azonban többesszámban léteznek. Ezért is nem "tudásról", hanem "emlékezetről" beszélünk, amely mindig is identitásokhoz, perspektívákhoz és természetesen érdeklődésekhez kötött. A társadalomnak is szüksége van emlékezetre, mint ahogyan az egyénnek is: hogy tudjuk, kik vagyunk, mit várhatunk el, hogy tájékozódhassunk és fejlődhessünk. Seyla Benhabib, aki két éve állt ugyanezen a helyen, azt mondta, hogy a "kultúra az a generációkon átívelő többszólamú beszélgetés, amely múltat, jelent és jövőt köt össze egymásnak ellentmondó történetek által."
 
Úgy a kulturális, mint a nemzeti emlékezet feladata az, hogy önmagát újra felismerhetővé tegye. Ezen a területen azonban az utóbbi években sok minden megváltozott. Nem tudunk már zavartalanul a nemzeti büszkeség és nagyság régi fantáziáihoz kapcsolódni. A nemzeti emlékezet, amely hosszú időn át a tisztesség, a büszkeség és a hősiesség talapzata volt, időközben összetettebbé, befogadóbbá és önkritikusabbá vált. Már nem csak egyszerűen talapzat, amely a nemzetet nagyobbá és hatalmasabbá teszi, hanem a önmegismerés, a megbánás és a változás tükre is. A nemzet nem a Szent Grál, amelyet meg kell védeni a bemocskolástól és a megszentségtelenítéstől, hanem szövetség emberek között, akik történelmük szégyenteljes epizódjaira is emlékeznek, és a nevükben végrehajtott rettenetes bűncselekményekért is vállalják a felelősséget. Itt azonban figyelembe kell venni egy fontos különbséget is: egyedül ez a történelem szégyenteljes, és nem a felszabadító emlékezés, amelyen az áldozatokkal együtt osztozunk. Ezért az identitás nem a tagadás, a figyelmen kívül hagyás vagy a felejtés folyománya. Inkább olyan emlékezésre van szüksége, amely lehetővé teszi, hogy felelősséget vállaljunk, és amely támogatja az értékek és a nemzeti önkép átértékelését.

Szolidaritás és integráció

Az ami összeköt minket – mint például a származás, vallás, meggyőződések és projektek –, az egyúttal el is választ. Ezért aztán kulcskérdés: mennyire kirekesztő vagy befogadó ez a nemzeti "mi", amely identitás és azonosulás révén jön létre? És ezen a ponton átváltunk a kulturális emlékezet kérdéseiről a szociális és politikai szolidaritás kérdéseire. Itt ismét egy újabb pár kutatásaira szeretnénk hivatkozni elődeink sorából. Alva és Gunnar Myrdal ugyanezen a helyen állt 1970-ben, a hidegháború forró korszakában, mert határozottan kiálltak az atomleszerelés mellett. A világbékét azonban más síkokon is veszélyeztetettnek vélték. Témául választották az egyenlő lehetőségek kérdését, az integrációt, valamint a faji megkülönböztetés szolidaritást megakadályozó voltát, vagy azt, hogy egész népességcsoportok váltak kiszolgáltatottá a fokozódó gazdasági egyenlőtlenségek miatt. Gunnar Myrdal előre megjósolta a globalizáció tapasztalatát, amikor megállapította, hogy "az államok a forradalmi technikai és politikai változások következtében feltartóztathatatlanul válnak mind nagyobb mértékben egymástól függővé". Kiemelte, hogy "az uralkodó szabadkereskedelmi elméletek és azok alkalmazása a már fennálló egyenlőtlenséget a szegény országok kárára fogja elmélyíteni".
 
Myrdal gondolatai ma különösen aktuálisak. Modellje a svéd jóléti állam volt. Utópiájában azonban még tovább ment, és azt célozta meg, hogy a jóléti állam elvét egy "jóléti világra" alkalmazza. Ugyanakkor azonban nem ringatta magát illuziókba az ellenállást illetően, amely a globális szolidarizációra való készségnek mindenütt az útjában áll. Az ember szívesen vállal szolidaritást olyanokkal, akiknek ugyanaz az értékrendjük vagy akik ugyanazokat a célokat követik. Mindnyájan ismerjük a szolidaritást a nemzet "kollektív egoizmusának" formájában, lásd "America First!".
 
Időközben meg kellett ismernünk a populista pártok transznacionális kollektív egoizmusát is, lásd "Európa bástyája". A szolidaritásnak ezek a formái a kirekesztést célozzák meg. Az integráció ezzel szemben befogadó szolidaritást kíván azokkal az emberekkel is, akik mások, mint mi vagyunk, akikkel azonban közös jövőt szeretnénk felépíteni.
 
A pénz és a mohóság semlegesíti a kulturális idegenséget, ám ugyanúgy megosztja a világot – szegényekre és gazdagokra. A nacionalista politika nagy mestere annak, hogy számos területen  szorgalmazza a deszolidarizációt, úgy, hogy gyűlöletet szít a gyengébbekkel és az idegenekkel szemben. Ez "a társadalmi közeg szennyezéséhez" vezet, abban az értelemben, ahogyan Gunnar Myrdal használta ezt a fogalmat, amelyet a "környezetszennyezéssel" párhuzamosan alkotott meg. Egy jóléti világba vezető úton, ahogyan ő azt elképzelte, a szolidaritást minden szinten gyakorolni kell: mint szociális szolidaritást társadalmi szinten, mint transznacionális szolidaritást az EU szintjén, és mindenek előtt mint globális szolidaritást a gazdasági és a természetes erőforrások kezelésekor, annak érdekében, hogy az utánunk jövő generációknak egyáltalán lehessen jövőjük. Ehhez járul még a menekültekkel való szolidaritás, akiknek a jövőjét háborúk, ínség, erőszak és kizsákmányolás tette tönkre. Ezért elfogadhatatlan az az állapot, hogy van egy neoliberális szabadság a tőke, az árucikkek és a nyersanyagok szabad áramlására, miközben migránsok fulladnak a Földközi tengerbe, akadnak fenn a határokon, és mi megfeledkezünk róluk, a szenvedésükről, a jövőjükről.
 
Hiszen a legfontosabb kérdés nem az, hogy megvalósítjuk-e az integrációt, hanem az, hogy miként valósítjuk meg. Azonban manapság mintha visszafelé haladnánk a fejlődésben. A nyilvános viták beszűkülése néhány témára pedig inkább a közhangulat felszításához járul hozzá, nem pedig a közösség előtt álló problémák tisztázásához és megoldásához. Egy szociálpedagógus, aki már 15 éve Drezdában él és ott dolgozik, a múltkor azt mondta nekem makulátlan németséggel: "Ha kinyitom a számat és meghallják az orosz akcentusomat, hirtelen újra csak migráns leszek." És másokat, akik már háromszor ennyi ideje vannak itt, ismét elfog a rettegés.
 
A változatosság kedvéért hallhatunk olyasmit is, hogy valami sikerül?
 
Álljon itt három példa:
 
Olga, akit az imént idéztünk, oroszajkú szülők csoportjához tartozik, akik az 1990-es évek végén találtak itt új hazára. Nekik egyáltalán nem mindegy, mi lesz ebből az országból és demokráciájából, ezért alapítottak egy egyesületet "Phoenix" néven. Ők azok az új honpolgárok, akik integráltként jobban tudják, hogyan is működik az integráció. Ezért tapasztalataikkal és elkötelezettségükkel a munkaközvetítést segítik a bevándorlók és a német hivatalok között. Mindezt versenyfutásban az AfD-vel, amelyik párt időközben különösen ravasz és hatékony módon próbálja az újonnan jötteket politikailag bekebelezni.
 
Migránsok segítik a migránsokat, ez egy második csoport elve is. "Back on track – Syria" a neve. Ebben berliniek működnek együtt szíriai tanárokkal, hogy a szíriai gyermekeket, akiket a polgárháború és a menekülés kiszakított megszokott életükből, ismét a rendes iskolai képzés útjára tereljék. Újonnan kifejlesztett módszerükkel, az "irányított önképzéssel", sikerül nekik számos "kisiklott" gyermeket elérniük.
 
A "Segítő kezek" nevű harmadik egyesületet két osztrák házaspár hozta létre. Ez a csoport Kenya egyik különösen szegény területén foglalkozik az iskolai és a gyógyszeres ellátással. Adományok és örökbe fogadások segítségével felépítettek ott egy iskolát, amely a legszegényebb családokból származó gyermekeket fogadja be. Elkötelezett munkájuk megmenti a családokat a nyomortól, amely sok afrikait késztet menekülésre Európa felé. Az utolsó érettségiző osztályban 33 diákból 19 jutott be ebben az évben az egyetemre. Ez az országos átlag ötszöröse. Az érdeklődés nagy, így csak remélni tudjuk, hogy az iskola tovább nő.
 
Ennek a három kezdeményezésnek szeretnénk a díjjal járó pénzjutalmat felajánlani.
 
Ám még nem értünk egészen beszédünk végére.

Shared heritage?

A kultúrák közötti határok – ezt szeretnénk itt még egyszer hangsúlyozni – átjárhatóak. A tolmácsszakma az egyik legrégebbi a világon, hiszen a tolmácsok voltak azok, akik hajdanán a kereskedőket kísérték útjaikon. A kultúrák könyvek exportja és importja révén lépik át a határokat, fordítások, átvételek és átértelmezések által. Más kultúrákkal kapcsolatba kerülve átalakulnak, egymásba fonódnak és kölcsönösen ösztönzik és megváltoztatják egymást. Ezt sem megakadályozni, sem nemzeti határok közé szorítani nem lehet.
 
A kulturális emlékezet azonban nemcsak könyvekből és szent iratokból áll, hozzátartoznak az emlékművek, tájak és helyek is. Egy aktuális példa erre Hebron, Ciszjordánia legnagyobb városa, amelyet Izrael tart megszállva. Egy éve a város kérelmet nyújtott be, hogy óvárosa a világörökség része lehessen, amit az UNESCO el is fogadott. Egy ilyesfajta kérelem az építmények állagának tiszteletére és fenntartására szolgál, egyúttal azonban a turisztikai piac fellendüléséhez és a nemzeti büszkeség érzéséhez is hozzájárul. Mindehhez még politikai vetülete is van, mivel maga a kérelem igencsak szelektív módon veszi figyelembe a hely történelmét. A mamelukok késő középkori idejéből származó építményekre vonatkozik, ennek ellenére kiterjed a város központjában található Ibrahim Mecsetre is. Ezt a gigantikus építményt 2000 éve maga Heródes építtette a Machpela, a három pátriárka, Ábrahám, Izsák és Jákob sírboltja fölé. A VII. századi iszlamizáció következtében az építményből mecset lett. A XII. században katedrálisként szolgált a keresztesek számára, míg Szaladin szultán vissza nem foglalta, és ismét mecset nem lett belőle.
 
A mamelukok XV. századbeli építési tevékenysége tehát csupán az ötödik történelmi rétege ennek a páratlanul komplex, többvallású történetnek. A négy korábbi történelmi rétegről a kérelemben szó sem esik. Izrael és az Egyesült Államok heves reakciója nem is maradt el: mindketten tiltakozást adtak be, amelyben elhatározták, hogy még az év végéig kilépnek az UNESCO-ból. Hebron óvárosának zsidó, keresztény és iszlám történelme van, amelyek a három monoteista vallás kulturális emlékezetében egyformán vannak jelen, mindegyik számára egyformán élő és szent hagyományt képviselnek, mert mindegyik Ábrahámra, törzsük ősatyjára  vezethető vissza. Az, ami a konfliktust kiváltotta, éppúgy a megoldást is rejthetné, amennyiben a történelem különböző rétegeit összekapcsolnák, és egy "közös örökségként" fogadnák el. Hiszen 2018-at az EU a "kulturális örökség európai évének" kiáltotta ki. Egy olyan kérelem, amelyet Izrael és Palesztina közösen nyújtanának be, a hely teljes történelmét fogadtatná el, és egyben annak a legjobb védelmet is nyújtaná.
 
Palesztinai-izraeli világörökségként Hebron óvárosa az erőszak és a terror helye helyett az egymáshoz való közeledés, az együttműködés és a béke helyévé válhatna. Hiszen ez áll a weboldalon is: "láthatósága és értéke alapján a világ közössége számára különleges potenciállal bír a népek közötti megbékélés tekintetében". Ebben az esetben még a helynév is segítségünkre lehet. "Hebron" héberül "Chevron", ami a "chaver", vagyis barát szóból származik, és Ábrahámra vonatkozik, Isten barátjára. Arab neve, "Al-Chalil" szintén barátot jelent (és szintén Ábrahámra vonatkozik). Vagyis Hebron semmi mást nem jelent, mint "a barát városát".
A barát városában azonban eddig sajnos süket fülekre talált az a béketeremtő potenciál, amely pedig a régi szövegekben is megtalálható. Ami itt elválaszt, az az, hogy minden fél az igazság kizárólagos birtoklására formál jogot. A béke perspektívájára ezzel szemben egy egészen egyszerű kritérium is rávilágíthat, amelyet Karl Jaspersnél is megtaláltunk:
 
"Igaz az, ami összeköt minket!"