gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Berlinale 2019
Dieter Kosslick a Berlinaléról: „Csak olyan filmet mutatunk be, ami mozivászonra készült”

Dieter Kosslick
© Ulrich Weichert | Berlinale 2017

Dieter Kosslick, a Berlinale fesztiváligazgatója 2019-ben, 17 év után, búcsúzik a rendevénysorozattól. A Berliner Zeitung interjúja az idei megnyitó előtt készült:
 

Dieter Kosslick, aki idén utoljára elnököl a Berlini Filmfesztiválon, még egyszer új irodába költözött. Most íróasztalánál ül panorámaablaka előtt, amely a Potsdamer Platz-ra néz. Már ha egyáltalán van ideje üldögélni. Kosslick, aki május végén lesz 71 éves, a Berlinale mozgatórugójaként állandóan úton van. Irodájában könyvek és kacatok hevernek. Egy-két kalapdoboz például és egy tornacipő a Berlinaléra emlékeztető piros fűzővel.
 
Eddig arra sem volt ideje, hogy a képeket felakassza, így kedvenc zsűrielnökének, Meryl Streepnek a portréját egyelőre csak a falnak támasztotta. Dieter Kosslick szívesen vállalt volna még egy ciklust a vezetőségben, ám egy szerencsétlen kimenetelű vitát követően jövőjéről, most véglegesen be kell fejeznie. A múlt év keserűsége nem hagyott nyomot rajta. Újra a régi. Mindjárt a beszélgetés elején elsüti rettegett poénjainak egyikét.
 
Kosslick úr, utoljára vezeti a Berlinalét ebben az évben. A búcsút gyakran melankólia kíséri. Az utolsó nyitóünnepség, az utolsó vörös szőnyeg, az utolsó előadás. Mitől tart leginkább érzelmileg?
 
Tartani nem tartok semmitől. Mindennek van egy vége, csak a kolbásznak van kettő. Ez Stephan Remmler, a híres Brand Trio énekesének egyik slágere volt. Emlékszik rá?
 
Persze.
 
Tehát a kolbásznak kettő van. Mivel azonban én vegetáriánus vagyok, nekem csak egy végem van, és ebben valóban van valami nosztalgia. Ám 18 év távlatából egy igazán izgalmas, klassz időszakra tekinthetek vissza. Egyike vagyok annak a négy szerencsés embernek, akik az 1951-es premier óta vezethették a Berlinalét. Így a nosztalgiát, hogy is mondjam, valamiféle megelégedettség váltja fel. Elégedett vagyok, hogy ennyi éven át minden olyan jól működött, hogy a rajongók csak úgy özönlöttek, hogy a közönség majdnem megkétszereződött. Hogy még mindig egyfajta energia hatja át tőle a várost.
 
Csak szép emlékei vannak, vagy vannak olyanok is, amelyeket szívesen elfelejtene?
 
Ó, igen, vannak! Például a meghívottak listájának engedélyezése a megnyitóra. Egyszer már a színpadon is elmondtam: It's not an opening night. It's an opening nightmare. Egy rémálom.
 
Az érdeklődés ennyivel nagyobb a kapacitásnál?
 
Nemcsak az érdeklődés haladja meg messze a teljesítőképességünket, de az is túlmegy minden elképzelhető határon, ahogy az érdeklődők igyekezenek megindokolni részvételi szándékukat.
 
Ön nemcsak a Berlinale vezetője, de az ajtónállója is.
 
Emlékszem, egyik évben egy igencsak prominens politikus özvegye mindennel fenyegetőzött, az államfőtől kezdve mindennel. Arra gondoltam, ha most beadom a derekam, akkor el vagyok veszve. És nem tettem. És mit gondol, ki állt előttem aznap este citromsárga ruhakölteményben?
 
Hogy sikerült neki?
 
Fogalmam sincs!
 
Térjünk rá a Berlinale lényegére. Az utóbbi hónapokban mindent megnézett, ami fontos. Hogy áll a világ filmművészete? Mi figyelhető meg tartalmilag, esztétikailag?
 
Miután a világ állapota manapság távolról sem mondható jónak, így jelenik meg a filmvásznon is. Ez egyébként a Berlinale tekintetében nem újkeletű. Ez nem egy olyan fesztivál, amely színes képekkel szórakoztatja a nézőket. A megalapításunk óta egyfajta politikai relevanciát is érvényesítünk a művészetben. Ez az igény 1951 óta az idővel csak nőtt. 18 éve még sokan vitatták az ilyesfajta „elfogultságot”. Ma már egyetlen nagy fesztivál esetében sem kétséges, hogy az ott bemutatásra kerülő filmeknek a valóságot kell tükrözniük. Ez a valóság, ahogy ez már a világtörténelemben lenni szokott, egyeseknek igen jó, a többségnek pedig nagyon rossz. Van az a 68-as szlogen: A magánügy közügy. Ma a magánügy még inkább közüggyé vált. A programunkban nagyon sok magánéleti téma található: gyerekek, család, táplálkozás. A filmek azt mutatják be, hogyan befolyásolja a politika az emberek személyes életét. És fordítva. Vegyük például a fogyasztást. A fogyasztás politikai ügy. A világot nagy részben az emberek fogyasztási szokásai formálják. Az autó, amelyet megvesznek. Az étel, amelyet főznek. A hús, amelyet megesznek. Az energia, amelyet használnak. Mindennek közetlen és globális hatása van.
 
Tudna esetleg olyan filmeket mondani, amelyek ezeket a témákat dolgozzák fel? Egyelőre csak a címeket ismerjük, a sztorikat még nem.
 
Vegyük például a „Rendszerrobbantók” című filmet, amely családi és szociális mintákat dolgoz fel.
 
Nora Fingscheidt fiatal rendezőtől, aki Angela Schanelec és Fatih Akin mellett a német filmet képviseli a versenyben.
 
Ez több okból is érdekes történet. Először is debütáló rendezőről van szó, akinek ez az első egész estés filmje, másrészt Nora Fingscheidt tíz éve már dolgozott a Berlinalén. Ezt nem is tudtuk, mert akkoriban a protokollosztályon volt. Friss filmről van szó, amely egy kilenc éves kislány történetét dolgozza fel, akit az édesanyja egyedül nevel. A „Rendszerrobbantók” azt mutatja be, hogy ez a kislány mennyire vágyik biztonságra és szeretetre, egy családra. Ezt a gyereket az érzelmei uralják. Megszakad az ember szíve, amikor a szociális gondozó munkáját látja.
 
És a nemzetközi filmek kategóriájából?
 
Ha azt vesszük, hogy a német versenyfilmben egyetlen családról van szó, akkor Kína úgymond a skála másik végét képviseli. Ennél nagyobb kontrasztot elképzelni sem lehet. Az „Ég áldjon, fiam” című film három órában azt meséli el, hogy az egykepolitika hogyan határozza meg következményeiben ma a kínai társadalmat. Hatalmas ívű történetében Wang Xiaoshuai azt mutatja be, mi mindent vállalnak fel az emberek azért, hogy a társadalmi normákat teljesítsék. A családot leromboló politikáról van szó. Tágabb értelemben szintén a család áll Claudio Giovannesi olasz rendező „A gyermekek klánja” című filmjének középpontjában, amelynek forgatókönyvét Roberto Saviano írta. Mint a „Gomorrha” című regényében, itt is a maffia a téma. Nápolyban vagyunk, és tizenéves fiatalokat látunk, akik nem tudják, mit dolgozzanak. Egyszerűen nincs munka. Mindent a szervezett bűnözés irányít.
 
Nem csak a világ, nemcsak Európa, de Németország is nyugtalan időket él, és a jelek szerint ezek egyre nyugtalanítóbbak lesznek. Ez a társadalmi krízishangulat a filmekben jobban érezhető, mint másutt? Vagy mindig is krízis volt? Elnöklésének időszakára esett szeptember 11-e, a pénzügyi válság és a menekülthullám. Minden évben volt valami.
 
Ebben az évben is van egy különösen aktuális film. François Ozon legújabb filmjével, „Isten kegyelméből”, máris a témánál vagyunk. Arról a perről szól, amely épp csak most kezdődött Lyonban. A vádlott Barbarin bíboros, Lyon érseke, aki hosszú éveken át takargatta, hogy egyházmegyéjében a papok kiskorúakat molesztáltak és bántalmaztak. A filmben ezek a gyerekek védekeznek húsz évvel a történtek után. Az, hogy a katolikus egyház keretein belül létezik ez a fajta visszaélés, már régóta témája a Berlinalénak, emlékszem a megrázó „A klub” című chilei filmre, amely négy évvel ezelőtt nyerte meg a zsűri nagydíját. Ám ez a téma sajnos még mindig és újra meg újra aktuális.
 
2018 katasztrofális év volt a mozi szempontjából, nemcsak a forró nyár és a futball-világbajnokság miatt. A látogatók száma majdnem egyötödével visszaesett. A Berlinalén most ismét minden jegy elkelt. Az emberek a filmek kapcsán is csak az „eventet” keresik?
 
Nem szeretem ezt a szót. De rendben. Az úgynevezett prominens események valóban nagyobb népszerűségnek örvendenek. De hát a szabadtéri színpadon is minden jegy elkel…
 
Mint ahogyan a Berlinalén is…
 
A Berlinale kedvet szeretne csinálni a mozihoz, időközben több mint 340.000 mozijegyet adunk el. Ez egyrészről összefügg a hozzá kapcsolódó rendezvényekkel, amelyek a filmek mellett arra is alkalmat adnak, hogy az emberek találkozzanak a filmek készítőivel, hogy a sztárokat, rendezőket és producereket élőben láthassák, összefügg másrészről azonban azzal is, hogy a filmek nem önmagukban állnak, hanem párbeszédbe kapcsolódnak. Ezen kívül az is hagyomány, hogy a Berlinalén olyan filmeket is láthat a közönség, amelyeket egyébként nemigen lehet látni. A mozi vonatkozásában ez sokkal bonyolultabb, mert a célközönség igényei igencsak megváltoztak.

Az emberek sorozatokat néznek, a streaming médiát használják, már nem a lineáris tévézés a meghatározó. Mi éppen az új médiumok és a mozi közötti kettősséget igyekszünk áthidalni, úgy hogy mindkettőnek teret adunk. Ennek ellenére természetesen még mindig a mozivászon és nagyjátékfilmek mellett kardoskodunk. Hogy az emberek nézzenek meg valamit együtt, és lehetőleg még beszélgessenek is róla. Az a fajta program-mozi, amely ezekben a nehéz időkben is megállja a helyét, gyakran éppen azért olyan közkedvelt, mert a filmhez beszélgetést is kínál. És nálunk majdnem mindenütt ez a helyzet. Ilyenkor a filmeket az eredeti változatban nézik. Sok olyan dolog van, amely a Berlinalét vonzóvá teszi. Éppen az a sikerünk titka, amit egyes megfigyelők kritizálni szeretnek: a szegmentálás. Az elmúlt években a Berlinalét gyakorlatilag elemeire bontottuk, majd a célcsoportoknak megfelelően ismét felépítettük. 13 különböző nyilvános szekciónk és kategóriánk van, mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt.
 
Így nézne ki egy modern filmfesztivál? Mindenből mindenkinek egy kicsit?
 
Nem, elsősorban a filmekről van szó, de mint már említettem, azért nem csak a filmekről. Az eltérő nézői érdeklődésről is szól ez a dolog. És ne felejtsük el: mi vagyunk az egyetlen ökológiai tanúsítvánnyal rendelkező fesztivál. Mindig igyekeztünk szem előtt tartani a fenntarthatóság elvét, pl. ami az étkezést és a felesleges hulladéktermelés megelőzését illeti. Ez évben először van olyan vörös szőnyegünk, amelyik tulajdonképpen zöld, mivel újrahasznosított halászhálókból áll. Mi valóban tartjuk magunkat ezekhez a dolgokhoz. Joaquin Phoenix így fogalmazott a múlt évben: Tulajdonképpen nem szeretem a fesztiválokat, de hozzátok szívesen jövök újra, mert van koncepciótok. Szerintem mi egy nagyon modern filmfesztivál vagyunk.
 
A film-és médiaipar a radikális zűrzavar állapotát éli, és ez kihatással van a fesztiválpolitikára is. A „Roma” című filmet, amelynek a Netflix a producere, Cannes-ban elutasították, Velencében Arany Oroszlánnal díjazták és most tíz Oscar-díjra jelölték. Van-e értelme annak, ha a program alakítása során figyelembe veszünk produkciós és disztribúciós szempontokat? Egy jó film elsősorban nem egy jó film?
 
Nem, ezt így nem lehet kijelenteni. Szerintem igenis van különbség aközött, hogy a „Ben Hur”-t valaki a karóráján straemelve nézi-e meg vagy a moziban. A versenyben csak olyan filmet mutatunk be, ami mozivászonra készült. Hogy aztán valóban vetítik-e majd a moziban, az más kérdés.
 
Ezek az úgynevezett fesztiválfilmek, amelyek bejárják a világot, és mára külön műfajjá váltak.
 
Én ezt nem így látom. A fesztiválok gyakran az egyetlen lehetőségét jelentik annak, hogy egy filmet megismerhessen a közönség. Előfeltétel a sikerhez.
 
Netflix-produkciókat is bemutatna? A mozi viszonya az USA-beli streaming-szolgáltatásokhoz igencsak vitatott.
 
Van egy olyan filmünk is a versenyben, amelyet a Netflix vett meg, az „Elisa és Marcelo” Isabel Coixet-től. Spanyolországban rendszeresen vetítik moziban, és ez nem csak szóbeszéd, tehát mi is bemutatjuk. Ám nemcsak magával a versenyeztetéssel kell foglalkoznunk mint kulturális komponenssel, hanem figyelembe kell vennünk a filmpiac gazdasági oldalát is. Ott minden audiovizuális formát be kell mutatnunk. A 'Berlinale Series' szekcióban is vetítünk egy Netflix-sorozatot, a „Quicksand”-et Svédországból. A streaming-formátumok körüli vita hatalmas port kavar, amely végigkíséri majd az egész idei Berlinalét.
 
Fesztiváligazgatóként nem felel a zsűri döntéseiért. De azért nem gondolkozik el azon, hogy a múlt évben Arany Medvével kitüntetett film, a román „Ne érints meg”, alig érte el a mozikban az 5000 fős nézettséget?
 
Az, hogy egy ilyen speciális film, mint a „Ne érints meg”, kapta az Arany Medvét, az meglepő volt, és amellett szól, hogy a zsűri valami igazán különlegeset akart ezzel kitüntetni. Ilyenkor maga az igazgató is értetlenül áll a tények előtt. De a fesztiválok az avantgárd előtt is nyitva állnak. Az, hogy a nézők mit szólnak egy ilyen filmhez, az megint más kérdés. Egyébként pedig a „Ne érints meg” című filmet 50 ország vette meg, még az USA-ban is forgalomba került, és nagyon pozitív kritikákat kapott például a New York Times-ban. Két éve Enyedi Ildikó csodálatos filmje, a „Testről és lélekről” kapta meg az Arany Medvét. Azt hiszem, ez volt egész hivatali időm egyik legszebb filmje. És ki adta el az amerikai piacnak? A Netflix.
 
Szerződése május végével jár le. Mi teendője van még február 17-e után, amikor az utolsó függöny is lehullt? Hogyan képzeljük el a fesztivál átadását két utódjának, Carlo Chatriannak és Mariette Rissenbeeknek?
 
De hiszen már mindketten itt vannak, előszerződésük van. Együtt nézzük végig a fesztivált. Mindketten jól ismerik a Berlinalét. Igazán szerencsésnek tudhatják magukat, hogy van egy évük, arra, hogy felkészüljenek. Nekem anno hat hónapom volt rá. Biztos vagyok benne, hogy a 70. Berlinale jövő évben ugyanilyen sikeres lesz.
 
Mit fog csinálni júniustól? Megírja az emlékiratait?
 
Azt már megtettem, talán megírom még az utolsó fejezetet. Sok tervem van.
 
Végre egyszer igazgatói szemüveg nélkül moziba menni…
 
Igen, ez jól hangzik, és lesz időm rádiót hallgatni és könyvet olvasni is.

 

Dieter Kosslick 1948. május 30-án született a baden-württembergi Pforzheimben. Münchenben tanult, ahol az egyetemen kommunikációtudományt, politológiát és pedagógiát hallgatott. Tanulmányai végeztével tudományos munkatársként tevékenykedett az ottani egyetemen, mielőtt 1979-ben Hamburgba költözött, ahol kommunikációs főmunkatársként és irodavezetőként dolgozott Hans Ulrich Klose főpolgármester keze alatt. Később sajtószóvivő lett a „Nők egyenjogúsága” osztályon. Onnan 1982-ben Dieter Kosslick a konkret című baloldali politikai és kulturális magazinhoz ment, amelynek szerkesztője volt.

A nyolcvanas években kezdett el a filmiparban dolgozni, először ügyvezetője lett a hamburgi kulturális filmalapnak, később kilenc évig vezette az észak-rajna-vesztfáliai filmalapítványt. 2001. május 1-én a szövetségi kormány felhívására átvette a Berlini Filmfesztivál igazgatói székét. Szerződése ez év május 31-én jár le. Dieter Kosslick házas, egy fia van.