gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Bruno Ganz halálára
A legnagyobb

Bruno Ganz. Foto: Wikimedia Commons. Loui der Colli [CC BY-SA 3.0]
Bruno Ganz | Foto: Wikimedia Commons. Loui der Colli [CC BY-SA 3.0]

Egyaránt nagyszerű alakítást nyújtott angyalként és Hitlerként, Faustként és Hamletként. Bevonult a színháztörténetbe. A nagy színész, Bruno Ganz halálára.

Végképp visszavonult tehát az Olümposzra Bruno Ganz, a nagyszerű színész, aki már életében úgyszólván félistennek számított. Halálhírével tele volt szombaton a sajtó, és ez a hír beárnyékolta a Berlinale végét, amelynek Ganz is számos alkalommal vendége volt. A filmfesztivál díjátadóján felállva tapsolt az egész terem, amikor a moderátor, Anke Engelke megemlékezett a halottról, „Bruno Ganzról, aki most már Berlin felett lakik az égben”. De nemcsak Berlinben, hanem sokfelé másutt is úgy idézték fel ezen a szomorú napon a színész alakját, ahogyan Wim Wenders „Berlin felett az ég” című filmje óta él az emlékezetünkben: mint Damiel, az angyal, aki lepillant erre a szürkésfekete, ketté osztott városra, mégpedig bölcs, jóságos, minden emberi gyarlóságot megértő és megbocsátó tekintettel. Ikonikus szerep volt Bruno Ganz számára az angyalé, aki szeretne földi halandóvá válni: olyan szerep, amely őt magát már akkor, 1987-ben halhatatlanná tette.

Csakhogy túlságosan szűkös Berlin felett az ég egy olyan kivételes színész számára, akit kétségtelenül előkelő hely illet meg a színművészet Olümposzán. Ott újra találkozhat majd Wenders másik szelíd angyalával, Otto Sanderrel, aki régi kollégája volt a berlini Schaubühnén, és már 2013-ban eltávozott. Vigasztaljon bennünket az a gondolat, hogy ez a két páratlan lélekbúvár rajtunk tartja a szemét odafentről, és közben megértően, elmélázva bólogat.
 
Egy Bruno Ganzhoz fogható művész halálát valóságos sorscsapásként éli meg az egész ország, hiszen Ganz a 20. század legzseniálisabb német anyanyelvű színészei közé tartozott. Azok közé, akiknek alakításai sok ember számára jelentettek sokat, sokakat megérintettek, fellelkesítettek és felzaklattak, és bevonultak a színház történetébe. Ahogyan az államfő, Frank-Walter Steinmeier fogalmazott: Bruno Ganznak birtokában volt a „nagy művészet nyitját jelentő mágikus kulcs”, és így „kultúránk egyik meghatározó képviselőjévé” vált.

Thomas Bernhard egyik darabjának ajánlása így hangzik: „Bruno Ganznak, ugyan ki másnak?”

Bruno Ganznak úgyszólván pecsétes igazolása volt arról, hogy nagyszerű színész, hiszen ő viselte a mindenkori „legjelentősebb” német nyelvű színművészt megillető Iffalnd-gyűrűt, ezt az élethossziglan tartó kitüntetést. Az osztrák színész, Josef Meinrad hagyta rá a gyűrűt 1996-os végrendeletében. Ganz azt mondta egy alkalommal, hogy „lelkileg stabilizálta” ez a gyűrű. A legjobbakat mindig gyötri a kétség – önmagukat és a világot illetően is.
 
Bruno Ganz 1941. március 22-én született Zürichben, és már életének korai szakaszában „ellenállhatatlan kifejezésvágy” fűtötte. Ez vezette el a színházhoz, jóllehet családi környezetéből nem kapott erre semmiféle indíttatást. Édesapja gyári munkás volt, édesanyja gyalogszerrel érkezett Olaszországból az Alpokon át, hogy háztartási alkalmazottként keresse meg a kenyerét Zürichben. Maga Ganz még az érettségi vizsgát megelőzően otthagyta a gimnáziumot, és nem fejezte be színészi tanulmányait sem. Miután eljátszott Svájcban néhány kisebb filmszerepet, Németországba költözött: első szerződését a göttingeni Junges Theaterben kapta, nem sokkal később pedig már Brémában próbálkozott, ahol Kurt Hübner, a szigorú színpadi generális és fiatal társulata – történetesen az akkoriban kibontakozó diákmozgalmak idején, és nem csekély feltűnést keltve – éppen a színház újrafelfedezésével volt elfoglalva, vagyis kidolgozta a később „brémai stílus” néven elhíresült játékmódot.
 
Ganz első vizsgáztatója, Peter Zadek érdekesnek találta a jelentkezőt: „micsoda proli herceg”. De bizonyítania kellett Gaznak még az intendáns, Hübner előtt is, aki éppen betegeskedett, úgyhogy hálószobájában, ágyban fekve hallgatta meg az ifjú aspiránst. Ganz – visszatekintve már-már azt mondhatnánk: jellemző módon – a „Homburg hercegé”-t szavalta. „Szokatlan, valahogy szögletes volt az egész viselkedése, inkább mormogott, mintsem beszélt, félig felénk, félig a fal felé fordulva – egyszóval lenyűgözött” – mesélte később Hübner. Nagyszerű színészi pályafutás kezdete volt ez: Hübner nem sokkal később már Hamlet szerepét osztotta a huszonnégy esztendős fiatalemberre, 1967-ben pedig Macbethet játszotta Ganz. Az új utakat kereső rendező, Peter Zadek Moritz Stiefelként léptette fel Wedekind „A tavasz ébredése”, és furcsán eltorzított Franz Moorként Schiller „Haramiák” című drámájában.
 
Forrongott akkoriban a színházi világ, sorra dőltek meg a bevett érzékelési és érzelmi sémák: feltalálták a modern rendezői színházat. Bruno Ganz pedig egyszeriben ennek a forrongásnak a kellős közepén találta magát, mégpedig Edith Cleverrel, Jutta Lampéval, Michael Königgel és Werner Rehmmel, vagyis azokkal a nagyszerű színészekkel együtt, akik 1970-ben Peter Stein rendezővel együtt Berlinbe költöztek, és megalapították az ottani Schaubühnét.
 
Döntő szerepet játszott mindebben az, hogy Stein még Brémában, 1969-ben megrendezte Goethe „Torquato Tasso” című darabját, és Bruno Ganzra bízta a címszerepet. Mérföldkövet jelentett az az előadás, és átpolitizálta a társulatot. Peter Stein rendezése a darab központi problémáját, hatalom és művészet viszonyát vizsgálta, Ganznak pedig a szervilitás és az antiautoriter lázadás között ingadozó „érzelmi bohócot” (Stein) kellett megformálnia: egy olyan művészt, akit plexiüvegből készített ketrecbe zár a ferrarai udvar, miközben a ketrec előtt elterlő műfüvön Goethe gipszszobra díszeleg. Stein és csapata nem sokkal később távozott Brémából, és egy évig a zürichi Schauspielhausban játszott – ezután következett a korszakos jelentőségű átköltözés Berlinbe.
 
A Peter Stein vezette Schaubühnében komoly és pontos kollektív színházi alkotómunka folyt. Ez a pontosság pedig kimondottan ínyére volt a svájci Bruno Ganznak, és későbbi pályafutásában is meghatározó elem maradt. Ganz egész színészi pályája során mindvégig olvasással és megfigyeléssel, vagyis intellektuális távolságtartással dolgozta ki a szerepeit, a filmszerepeit is: a beleérzésnek és az azonosulásnak jóval kisebb szerep jutott munkáiban. Ganz nem volt tehát method actor, annál inkább nagyszerű mesterember, akinek kiemelkedő érzelmi intelligenciája mindig emberi, nem egyszer gyöngéden melankolikus vonásokkal ruházta fel a figurákat, és soha nem szüntette meg titokzatosságukat. És micsoda hangja volt! Felejthetetlen az a dallamos, bársonyos hangszín, a meleg svájci tónusok, amelyekről Bruno Ganz hál’istennek soha nem volt képes teljesen leszokni. Páratlan művésze volt a beszédnek, az elmondott szövegek zeneiségének avatott tolmácsolója, aki ragyogóan szavalta Kleist és Hölderlin műveit. De képes volt a fülsértően érdes megszólalásokra is, amint azt „A bukás” című filmben, a reszketeg Hitler szerepében bebizonyította. Otto Sander mondta egyszer, hogy Ganznak minden egyes alkalommal meg kell alkotnia a maga sajátos nyelvét, mivel anyanyelve nem az irodalmi német. Olykor maga Ganz is elégedetlen volt „didaktikus beszédmódjával”, vagyis azzal, hogy a puszta értelemre lecsupaszítva igyekezett hallhatóvá és érthetővé tenni a szövegeket. Aki megnézi Peter Stein 2000-ben bemutatott „teljes” Faust-rendezésének felvételeit, az nyomban megérti, hogy miről is van szó – és mégsem vonhatja ki magát a színész mesteri alakításának hatása alól.
 
Legendás alakítást nyújtott Ganz Homburg hercegének szerepében is 1972-ben, ugyancsak Peter Stein rendezésében a Schaubühnén: ekkor Botho Strauß feldolgozásában játszotta el Kleist forrófejű, egyszerre porosz és álmodozó figuráját. Kedvenc színésze volt Ganz Botho Straußnak is: nem véletlenül nevezte „férfias báját” emlegetve „a hőstípus utolsó túlélőjének” az író.
 
Peter Steinnél is fontosabb szerepet játszott Bruno Ganz pályájának alakulásában Klaus Michael Grüber, a 2008-ban elhunyt rendező, akit a lassúság költői rejtélyekben fogalmazó mestereként tartanak számon a színházi világban. Grüber 1977-ben Hölderlin nyomdokait követő „Téli utazásra” küldte az érzékeny Ganzot a hideg berlini Olympiastadionban, majd megrendezte vele az „Empedoklész”-t és a „Hamlet”-et. Ezeket a munkákat követte 1986-ban, a Salzburgi Ünnepi Játékokon a „Leláncolt Prométheusz”, Peter Handke rendkívüli nyelvi erővel bíró Aiszkhülosz-feldolgozása, amelyben Ganz alakította a diadalmas szenvedőt: jóllehet a testét leláncolták, mégis valóságos nyelvi erupció volt az az előadás. Bruno Ganz 1972-ben lépett fel első ízben a Salzburgi Ünnepi Játékokon, mégpedig a doktor – mondhatni a hullaboncoló nyelvművész – szerepében, Thomas Bernhard „A tudatlan és az őrült” című darabjának Claus Peymann rendezte ősbemutatóján. Thomas Bernhard pedig 1974-ben a következő ajánlással látta el „A vadásztársaság” című színdarabját: „Bruno Ganznak, ugyan ki másnak?”

Kriritkus hangok is hallatszottak a Hitler-szerep után: Szabad-e „emberi módon” eljátszani egy szörnyeteget?

Ugyan ki mást választhatott volna Eric Rohmer a gróf szerepére, az érzékeny Edith Clever partneréül 1976-ban, amikor megfilmesítette Kleist „O. márkiné” című novelláját? És ugyan ki más kölcsönözhetett volna ilyen szimpatikusan elgyötört arcot a német új hullám rendezőinek, megőrizve egyszersmind az éteri könnyedséget is? Ganz hosszú ideig játszott filmekben is, és színpadon is, az elmúlt tizenöt esztendőben vonult csak vissza egyre inkább a színházból. Utolsó színpadi fellépésére 2012-ben, Párizsban, a Luc Bondy rendezte, „Le Retour” című darabban került sor. Egyre távolabb kerül tőle az, amit szerzői színház címén művelnek az önjelölt rendezők, mondta egy ízben Ganz.
 
Oliver Hirschbiegel „A bukás” (2004) című filmjében nyújtott, bámulatosan hiteles Hitler-alakítása után Bruno Ganzot egyre inkább felfedezte a nemzetközi filmipar. Forgatott Jonathan Demme-mel, Francis Ford Coppolával, Stephen Daldryvel és Lars von Trierrel is. Igaz, hogy a Hitler-alakítást követően kritikák is érték a „túlságosan is hivalkodó színészi teljesítmény” miatt. Szabd-e egyáltalán „emberi módon” eljátszani Hitlert? Nem fordul-e vajon paródiába a túlzásba vitt naturalizmus?

Úgy tűnik, mintha rajta ragadt volna Ganzon a Hitler-alakítás, amely pedig a legkevésbé sem mondható tipikusnak filmszínészi pályáján. Hiszen eljátszotta például a képkeretező szerepét Wim Wenders „Az amerikai barát” (1977) című mozijában, Horst Heroldot, a Szövetségi Bűnügyi Hivatal vezetőjét „A Baader-Meinhof komplexus”-ban (2008), Alm-Öhi figuráját a „Heidi”-ben (2015) és az öreg Sigmund Freudot „A trafikos” (2018) című, Robert Seethaler regényéből forgatott filmben. Filmjeiben eleinte újra meg újra a tépelődő, az élet értelmét kereső figurák jutottak Ganznak, bonyolult, némileg holdkóros alakok, hiszen kitűnően alakította őket: ezeket a maguk bogaras módján mégis szeretetre méltó, ugyanakkor szomorkás fellegjárókat, például a pincért Silvio Soldini „Tangó és tulipán” (2000) című mozijában.
 
Nem egyszer megindítóan alakított Bruno Ganz a halál közelségétől megérintett figurákat is: a halálos betegségben szenvedő írót Theo Angelopoulos „Az örökkévalóság meg egy nap” című filmjében, Tiziano Terzanit, az ősz szakállú bölcset „A vég nekem a kezdet”-ben, vagy Senta Berger rákbeteg férjét „A sötétség színei”-ben. Bruno Ganz február 16-án, kora reggel, Zürichben hunyt el rákban. Hetvenhét esztendős volt.

A cikk először a Süddeutsche Zeitung 2019. február 17-i számában jelent meg.