​Aleida Assmann
Haza – régi és új

A hazára vonatkozó kérdésnek köze van az egyéni fejlődésünkhöz és saját identitásunk érzelmi megalapozásához. Vannak olyan helyek, amelyekhez érzelmi kötődés alakul ki bennünk, mert ott szereztük azokat az alapvető élettapasztalatokat, amelyek saját fejlődésünk számára jelentősnek, elveszíthetetlennek és meghatározónak bizonyultak.

Az ilyen helyeken saját fejlődésünk tudata elválaszthatatlanul összefonódik a világ megtapasztalásával. Én például hosszú évekig laktam ugyanabban a városrészben, és átéltem, ahogy emberek be- és kiköltöztek, meghaltak és megszülettek. Saját életem része volt ennek a téridőbeli csomópontnak. A haza olyan térség, ahol sok házat és bennük sok lakót ismerünk, akik részben már gyerekkorunk óta ismertek minket, és ahol később a felnőtteket is látjuk magunk előtt gyerekként, és mesélhetünk nekik elhunyt szüleikről. A haza egy térben világosan elhatárolt, nemzedékeket átfogó emlékezet, ahol minden sarkon felbukkanhat váratlanul valami emlék. Ugyanis a haza rezonanciajelenség. Olyan világosan definiált tér, ahol az önkéntelen emlékek varázsvesszeje megremeg. Vagy még rövidebben: a haza „az a hely, ahol kiismeri magát az emlékezet”. [1] 

A haza mint a modernizáció ellenfogalma

A „haza” azonban nemcsak egy hely. A „haza” egy szó is, amely – akár egy szivacs – sokféle kulturális hagyományt és hullámzást magába szívott. Ebben az értelem a haza a romantikusok alkotása, akik a 19. században dalokat énekeltek, képeket festettek és történeteket meséltek. Ezzel egy olyan kulturális alapréteget fektettek le, amelynek a töredékeit újra és újra fel lehet kavarni, mint a kávézaccot egy csészében. A kávézacc egy része már nem képes a kapcsolódásra. Ilyen az etnikai népszellem fantazmagóriája, az idegentől való félelem vagy az érintetlen és változhatatlan természet képzete. A 19. században a „haza” harci fogalom lett a modernizációval és az iparosodással szemben. Valami szilárd és megbízható dolgot kellett szembeállítani az innováció és a haladás korlátlan fejlődésdinamikájával. Ebben a konfrontációban társult a fogalomhoz az elszigetelődés és a reakciós idill jelentése, aminek következtében a német nyelvben hosszú ideig mindaz, ami a Heimat (haza, hon, szülőföld) szóval alkotott összetételt – például a Heimatliteratur, a Heimatkunst, a Heimatfilm vagy a Heimatverein –, „már meg volt bélyegezve”, ahogy Burkhard Spinnen írta egyszer. A szó egy ideig elcsépeltnek és használhatatlannak számított, de olyan gyorsan nem lehet megszabadulni tőle. Újra felfedezték, és kiderült, hogy értékes és pótolhatatlan. Ehhez azonban ki kellett üresíteni, majd újra fel kellett tölteni. Ez a produktív keresési folyamat jelenleg is zajlik. Ugyanis egyértelművé vált az is, hogy a hazafogalom összetevőiről – emocionalitás, hovatartozás és identitás – nem olyan egyszerű lemondani. A fogalom szeretetet és kötődést fejez ki olyan felettes instanciák iránt, amelyeket egyesek a szülőföldben, mások a kultúrában és megint mások a természetben és a környezetben találnak meg. A hazafogalom fontos kapocs az egyes ember és a csoport között. A politikai diskurzusban előszeretettel beszélnek „kötőanyagról”, de ez a kötőanyag nem feltétlenül szürke, hanem mostanában meglehetősen sokszínű is lehet. Hogy milyen sokszínű, az manapság aktuális téma. Ugyanis hozzátartozik a fogalom újradefiniálásához, hogy a haza nem elsősorban valami elveszett dolog után vágyakozást jelent, hanem egyre gyakrabban szolidaritást.

Haza, reflexió és válság

Ahol hosszú távú, magától értetődő megtelepedettség uralkodik, és nem szakadnak meg a szociális, politikai és kulturális folytonosságok, ott a haza szóra igazából nincs is szükség, mert ami megvan, azt nem kell tematizálni. A haza ezért reflexió-fogalom, amely összehasonlítást, különbséget és távolságot feltételez. Rámutatás valamire, ami már nem magától értetődő, ami elveszett vagy amit elvettek, és csak a veszteség és a vágyakozás eme dialektikájában talál utat a nyelvbe és a tudatba. A fogalom konjunktúrája azt bizonyítja, hogy a térben és időben való konkrét helykeresés, amelyet hazának nevezünk, mára egyre fontosabb lett, nemcsak azért, mert a világ gyorsan változik, hanem azért is, mert a világ lakói egyre nagyobb mértékben mozgásba jöttek.

A hazafogalom új aktualitása időközben egy mindinkább eldurvuló fenyegetés-diskurzussal is összefügg. A globalizáció és a migráció egyesek szerint automatikusan a totális határnélküliséghez és identitásvesztéshez vezet. Ez diffúz félelmet és veszteségérzést vált ki, amelyek ellen egy emfatikus haza- és népfogalmat építenek fel és működtetnek. Ez a hazafogalom kezdettől idegenellenes. Az idegen itt közvetlen fenyegetést jelent, pontosan úgy, ahogy Carl Schmitt barát-ellenség-szembeállítása működik, amelyben az idegen eo ipso kétségbe vonja az egzisztenciánkat. Ily módon létrejön egy olyan társadalmi bizalmi válság, amely aláássa a békés együtt és egymás mellett élést, valamint a másság elfogadását.
 
Nem csoda, ha a haza fogalma teljesen új minőségként jelenik meg a válságos időkben. A válságot leginkább azok szenvedték meg, akik menekülés, elűzetés és migráció miatt elvesztették a hazájukat. Ma azonban a letelepedettek azok, akik a bevándorlóktól féltik a hazájukat. És valóban, úgy is el lehet veszíteni a hazánkat, hogy meg se mozdulunk. Akkor történhet meg ilyesmi, amikor például a saját országunk – gondoljunk csak az egykori NDK-ra – hirtelen egy politikai rendszerváltozás következtében a felismerhetetlenségig megváltozik. Sok zsidó emigráns, akit üldöztek, de még külföldre tudott menekülni, magával vitte és tovább ápolta kulturális hazáját. A fogalom eközben ellentétes konnotációkra tett szert. A migránsok számára a haza nosztalgiát és átélt utópiát jelentett, a nacionalisták számára viszont, akik elüldözték őket, a haza lakosságcserével, elüldözéssel és tömeggyilkossággal végrehajtott etnikai homogenizálást jelentett. Ez utóbbiak országaiban egy olyan hazaérzés épült fel, amelyből kimaradt a történelem korábbi rétegzettsége és a különböző népcsoportok egykori sokszínűsége. A később születettek közül néhányan azonban áttörik a felejtés ólomfedelét, és visszahoznak valamit a maiak tudatába a régebbi haza gazdagságából. Mert ez is a hazához tartozik: nyomkeresés, érdeklődés a kultúra jelentős alkotásai iránt, amelyek itt keletkeztek, és elhelyezésük egy hosszabb történetben. 

Új haza  

Ez volt a neve annak az építőszövetkezetnek, amely a második világháborúban lebombázott Németországban megszervezte az újjáépítést úgy, hogy még tizennégy millió menekültnek és elüldözöttnek is tetőt kellett adni a feje fölé. 1989 után az egykori keletnémet tartományokban megint egy „új haza” keletkezett, ezúttal szanálások, bontások és a műemléképületek rekonstrukciója révén, amit az ott élők gyakran a haza elvesztéseként éltek át. 2015 óta, az egy milliónyi menekült érkezése után Németország nyugati és keleti részén is újra napirenden van a haza átépítése, ezúttal úgy, hogy különböző származású és kultúrájú embereket kell integrálni a német társadalomba. A plurális társadalom felé haladó, mélyreható változások már amúgy is folyamatban voltak, most az lenne a feladat, hogy ezt az átmenetet közösen és konstruktív módon hajtsuk végre. Az új hazát a lakosai definiálják. Közösen teremtik meg az együttélés terét, mégpedig azáltal, hogy felelősséget vállalnak egymás iránt a térbeli szomszédságban, elismerik egymást, kölcsönösen megbizonyosodnak egymás értékeiről és szándékairól, és kipróbálják az együttélés új formáit. A haza nemcsak táj és építészet, hanem sok minden, amit átvihetünk a határon: nyelv, történetek, versek, imák, receptek, képek vagy zenék. Hogy ezekből mit lehet hasznosítani az új hazában, az helyben dől el. Így vagy úgy, a haza mindig átépítés alatt van.

[1] Jan Brachmann: In welcher Heimat wollen wir leben? Eine Würdigung des Komponisten und Naturschutzpioniers Ernst Rudorff, FAZ 2018. okt. 13., Nr. 238, 12. old.