gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Jürgen Habermas
Az értelem a társadalomban

Jürgen Habermas
© Goethe-Institut Ungarn

Az értelmes közjóról és a tanulásra való képtelenség ellen: Jürgen Habermas kilencvenedik születésnapjára

Szert tudnak-e tenni komplex társadalmak értelmes identitásra? A világ mostani állapotában ez a kérdés mintha egy másik korból származna. Lehet egy egész társadalom értelmes? És megtalálhatja ebben az értelemben ráadásul még az identitását, a „szellemét” (G.W.F. Hegel) is? Meg lehet különböztetni az értelmetlen társadalmaktól? De mi volna egy ilyen értelem hordozója, ha a társadalom már csak egyes számban létezik, mivel a világkereskedelem és a világvallások, a világméretű hálózatokba táplált tudomány és világszerte a politikát foglalkoztató válságok már nem teszik lehetővé, hogy földrajzi határokat húzzunk a társadalmak közé?
 
Immár negyvenöt éve annak, hogy Jürgen Habermas, aki ma ünnepli kilencvenedik születésnapját, élete közepén feltette ezt a kérdést. Ha egyetlen szövegben akarjuk megragadni ennek a nagy német filozófusnak a gondolkodását és művét, akkor érdemes elolvasni ezt az 1976-ban, a Legimationsprobleme im Spätkapitalismus (Legitimációs problémák a későkapitalizmusban) című kötetben megjelent tanulmányt. Ugyanis ez a gondolkodás a korai ötvenes évekről ragaszkodik ahhoz a felvilágosult elképzeléshez, hogy az emberiség fogalma magában foglalja az értelmet. Valamiféle közös kollektív identitás tehát – amennyiben a föld lakói objektíve világpolgárok, mivel a legeldugottabb falu is olyan folyamatoktól függ, amelyek a kerítésein túl játszódnak le – többé nem eleve adott vallási vagy kulturális hagyományokból származik.

A németek kötelezettsége a kozmopolita gondolkodásra

Az egyének – mondja Habermas – maguk is részt vesznek kollektív identitásuk megteremtésében. Például úgy, hogy államaiknak alkotmányt adnak, önmaguknak jogokat, vagy úgy, hogy demokratikus úton eldöntik, milyenek akarnak lenni, és az ellenzék és a nyilvánosság révén kollektív identitásuk minden jellemzőjét időbeli fenntartásokkal látják el. Ezt mind persze csak és legjobb esetben az államok síkján találjuk meg. Azok viszont megint csak államok feletti erőkkel viaskodnak, például a termékek, a befektetések és a devizák világpiacán. És olyan globális problémákkal találják szembe magukat, mint a klímaváltozás és a migráció.
 
Hol van hát ilyen körülmények között az értelem helye a kollektív életben? Miben találhatja meg egy államok feletti társadalom az identitását? Jürgen Habermasnak egész intellektuális életében az volt a célja, hogy saját közösségétől kozmopolita perspektívát követeljen ki. A Német Szövetségi Köztársaság úgyszólván minden publicisztikai vitájában megszólalt – a nukleáris újrafegyverkezésről folytatott vitától a „DM-nacionalizmuson” át (amelynek hatását kimutatta a német újraegyesítésben) a görög pénzügyi válságig –, és mindig azt az imperatívuszt tartotta szem előtt, hogy a németeknek úgyszólván történelmi kötelességük a kozmopolita gondolkodás. Kötelességük kételkedni a nemzetállamban, kötelességük állást foglalni Európa mellett, kötelességük munkálkodni önmaguk felvilágosításán.
 
Ez az imperatívusz részben az életrajzból következett: a ma kilencven éves férfiú tizenöt éves volt, amikor még tombolt a háború. Tizennyolc éves volt, amikor megvalósult a Marshall-terv és megalapították Izraelt, húsz éves, amikor létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. Amikor először részt vehetett a választásokon, huszonnégy éves volt, és már működött az, amit német gazdasági csodának neveztek. A nemzetiszocialista múlt feldolgozását és azt a vitatható benyomást, hogy 1945 után Németországban nem változott meg a mentalitás, Habermas a maga felnőtt politikai élete alaptémáinak nevezte. Aligha véletlen, hogy a gyászra és azon túl a tanulásra való képtelenség Martin Heideggerben, a számára kezdetben mérvadó filozófusban megtestesülő példája adott alkalmat arra a recenzióra ebben az újságban, amely már egyetemistaként ismertté tette.

Az elevenség és az értelem szóbeli bizonyítékai

A világtársadalom értelmes identitásának alapját Habermas ennek megfelelően „az érték- és normaképző folyamatokban való részvétel általános és egyenlő esélyének tudatában” találta meg. Más szavakkal: csak a demokrácia, a nyilvánosság és a műveltség világméretű felülkerekedésével képződhet meg ez az identitás. Itt már 1974-ben kihallhattuk azt, ami a főmű, A kommunikatív cselekvés elmélete egyik legfőbb állítása volt 1981-ben: annak bizonyítékát, hogy ezeknek a tanulási folyamatoknak a során már a nyelv argumentatív használatában jelen vannak univerzalisztikus perspektívák.
 
Aki tehát érvel, az nemcsak tényeket és legalább minimális mértékű logikát alkalmaz, hanem annak az igénynek is aláveti magát, hogy érvei általánosíthatók legyenek. „Gyertek, beszéljünk együtt – olvassuk Gottfried Benn egyik versében –, aki beszél, nem halott.” Habermas tovább megy. Ugyanis számára a nyilvános megbeszélés, a mindennapi együttélés gyakorlati problémáiról folytatott beszélgetések – amennyiben helyesen csinálják őket – nem pusztán az elevenség, hanem az értelem bizonyítékai. Habermas nyelvfilozófiai pozíciója szerint ugyanis minden állítás azt feltételezi, hogy az állítás tárgyát képező dolog kompetens, értelmes megítélői egyetértenének az állítással. Az állításokat ennélfogva csak akkor lehet komolyan venni, ha nyitottak arra, hogy mások ellenőrizzék őket. Amennyiben tehát egy ilyen beszélgetés résztvevői kompetensek, az egyetértésük igazságkritérium.
 
Ebből a szempontból a komplex társadalmak azért is könnyebben tudnak létrehozni értelmes identitást, mivel azokban minden egyén egyenlő eséllyel vehet részt a politikai vitákban. Annak veszélyét, hogy eközben az értelmesség vagy a „kompetencia” könnyen az ilyen viták moralizált belépési feltétele és megszakítási formulája lehet, Habermas ugyanolyan kevéssé világította meg, mint a normákról folytatott világméretű viták mediális feltételeit. Az Instagramon fényképeket és nem indoklásokat cserélnek az emberek, a Twitteren inkább információkat és reflexiókat, nem pedig érveket, és már a televíziót is félreértés volna a társadalom önmagával folytatott, felvilágosult beszélgetésére alkalmasnak tartani. Habermas ehelyett az értelmes vita más akadályaira figyelt. Az értelmes vita számára azt feltételezi, hogy a kommunikációt nem a résztvevők stratégiai motívumai formálják. Ami inkább érvényes a Sajtóklub című tévéműsorra, mint a parlamentre, és inkább az egyetemi szemináriumra, mint a Sajtóklubra.

Igazságszeretet és fáradtság

Az „ideális beszédszituáció” számára mentes a hatalom-, a konkurencia- vagy csereviszonyoktól, és ezért mentes a retorikától is. Abban csak a jó indokok számítanak. Mindenki részt vehet a vitában, aki érintettje a szóban forgó döntésnek. (Niklas Luhmann bátorkodott megkérdezni: a még meg nem születettek is?) Az ideális beszédszituáció résztvevői ezenkívül nem fáradtak, nem sietnek sehová, és érzelmileg az igazságszereteten kívül más nem köti őket egymáshoz: „Csak ekkor érvényesül a jobb érv sajátosan kényszer nélküli kényszere.”
 
Tucatszámra születtek az ellenvetések ezzel az elmélettel – vagy mondjuk inkább: utópiával? – szemben. Egy kilencvenedik születésnap nem a legalkalmasabb időpont ezek elősorolására. Inkább hallgassunk Habermas egyik intuíciójára: van, hogy nem az egyetértés, hanem az egyet nem értés igazolja egy vita értelmességét, igaz, ekkor csak korlátozottan lehet eljutni valamilyen politikai döntéshez.
 
Jürgen Habermas több mint hatvan éve inspirálja a nyilvánosságot többek között azzal az intuíciónak és a tényeknek egyként ellentmondó megállapítással, hogy lehetséges értelmes közösséget kialakítani. Empirikusan sok olyan dolog nem létezik, amelyre van fogalmunk. Immanuel Kant szerint ezek jellemzője „egy olyan kitűnő és nélkülözhetetlen használat, amely az észt egy bizonyos cél felé tereli”. Ha tehát az értelemmel, a konszenzussal mint igazságkritériummal és az identitással nem jutunk is messzire, ez még nem ok arra, hogy ne legyünk hálásak Jürgen Habermasnak egy olyan életműért, amely konokul annak megindoklására késztet minket, miért is látjuk másképp a dolgokat.