gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1) ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Jürgen Habermas
Búcsú egy filozófustól

Szempont- és perspektívaváltások tartották fiatalon: Heller Ágnes magyar filozófus (1929–2019)
Szempont- és perspektívaváltások tartották fiatalon: Heller Ágnes magyar filozófus (1929–2019) | © 2019 Oliver Abraham, courtesy of Galerie Julian Sander, Cologne, Germany

Nem zavarta a tudományok fallibilizmusa, amely szerint nincs tévedhetetlen megismerés: a szenvedélyes és életrevalóan bölcs Heller Ágnes halálára
 

Amikor idén megkésve, és emiatt némi lelkiismeretfurdalással köszöntöttem őt kilencvenedik születésnapja alkalmából, Heller Ágnes a sértettség legkisebb jele nélkül azt írta: „A jókívánságok nem késhetnek el.” A halálhírek azonban mindig túl korán jönnek. Heller Ágnest az utolsó pillanatig a szikrázó elevenség jellemezte. Szellemének rugói egyszerűen nem tudtak elfáradni. Visszatekintve úgy vélhetjük, mindig is tudtuk: hozzá csak a hirtelen halál illik. És most itt a hír, hogy múlt pénteken, nyaralás közben beúszott a Balatonba – és nem tért vissza. Heller Ágnes idegenkedett volna attól, hogy egy ilyen hírt romantikus színben tüntessünk fel; én azonban könnyen el tudom képzelni, ha szabad ezzel a gondolattal vigasztalni magam, hogy ő a halál véletlenszerű érkezését kívánta.
 
Heller Ágnes a régi iskola filozófusa volt. Amikor a hatvanas évek közepén Frankfurtban megismerkedtem vele Iring Fetschernél, majd viszontláttam Korčulán, a praxisfilozófusok éves találkozóján, akkor a gondolatai kritikai orientációjában való rokonsága ellenére egy olyan filozófiai profil fiatal, megnyerő megtestesülésének tűnt, amelyet a tanáraink nemzedékéből ismertünk. A mi perspektívánkból az úgynevezett „keleti blokkból” érkező, érdekesebb kollégák között megőrződött a német idealizmus egyik öröksége – az a tudományok fallibilizmusától még érintetlen bizonyosságtudat, amelyet mi a nyugati országok kortárs filozófiájában már nem ismertünk. Ez a töretlen filozófiai bizonyosságtudat társult a fiatal Heller Ágnesben egy elfogulatlan és nyitott szellem frissességével – és jellemezhette azoknak a fiataloknak a mentalitását is, akik az ötvenes évek Budapestjén Lukács György tanítványai lettek. De ez a megfigyelés nem homályosíthatta el azt a képet, amely ennek a csoportnak a politikai függetlenségéről, humanista irányultságáról és tudományos produktivitásáról kialakult bennünk. A szellemi szuverenitás tudata védőpajzs is lehetett Heller Ágnes és barátai számára, akiket az 1956-os forradalom leverése után politikai disszidensekként üldöztek, és végül emigrációba kényszerítettek.
 
Az elmúlt évtizedek alatt megtanultam, hogy ebben az idealista bizonyosságtudatban és a filozófiára való elhivatottság érzésében csak egy büszke, bátor és bölcs nő csodálatraméltóan szilárd jellemének egyik másik oldalát lássam. Heller Ágnes erős személyiségének kisugárzása miatt felmerült bennem a kérdés, hogy azok előtt az olvasók előtt, akik csak a könyveit ismerik, nem marad-e nagyrészt rejtve ennek a szerzőnek az energiája és szenvedélyessége. Ez talán legkevésbé az első, 1967-ben megjelent, A reneszánsz ember című könyvére érvényes: ebben a korszakban és a korszak nagy teljesítményeiben teljesen kendőzetlenül a humanista szellemet és a benne kikristályosodott erényeket ünnepli. Heller Ágnest az a képessége emeli ki a filozófusok közül és köti össze valóban Hannah Arendttel, hogy a felemelő eszmék iránti lelkesedését össze tudja kapcsolni a hétköznapian bölcs tapasztalatok és bölcsességek megdöbbentően egyszerű evidenciáival.
 
Heller Ágnes régi európai értelemben vett filozófus. Gondolkodásában egy rendkívüli élet, egy fájdalmas élettörténet tükröződik. Ebben a szélsőségek kora mély sebhelyeket hagyott. Még nem volt tizenöt éves, amikor szörnyű tapasztalatokat kellett átélnie, bár ebből később nem szokott nagy ügyet csinálni. A fiatal lány és édesanyja csak a véletlen és némi ügyesség révén menekült meg a deportálás és a kivégzés elől, míg apját megölték a nácik. A kommunista Magyarországon felnőtt egyetemista, majd Lukács tanársegédje 1956-ban veszítette el állását és kilátásait a tudományos karrierre; egy ideig tanárként dolgozott, és nehéz körülmények között végezte tovább filozófiai munkáját, s végül Ausztráliába emigrált. Az ezután következő évek, melyeknek során a náci idők alatt Németországból és Európából érkező menekültek számára alapított New School of Social Research professzora volt New Yorkban, azt ígérték a zsidó filozófusnak, hogy véget ér a politikai üldöztetés ideje. De amikor az emigráns végre visszatérhetett hazájába, Orbán Viktor illiberális demokráciájában újra zaklatásokkal, sajtótámadásokkal, sőt antiszemita megnyilvánulásokkal kellett szembenéznie. Nem lett vége. Heller Ágnest természetesen ez a deprimáló tapasztalat sem akadályozta abban, hogy nyíltan bírálja a rendszert és bátorságot öntsön a fiatalabbakba. Megnyugvással nem ajándékozta meg az élet.

Heller Ágnes nem hangadó értelmiséginek tartotta magát; a maga módján filozófusként élt. És ebből merítette az erőt, hogy ne őröljék fel korának rémségei.